Messzi korok homályába lép az idő, melyről sagákat és regéket költenek az emberek és melyből előbukkan Ogmitnak, az óriásnak alakja. Története nem veszhet el, hogy az idők végezetéig okulhasson belőle mindenki, aki megnyitja a szívét.

Ogmit története

Ogmit, az óriások népének büszke fia, Eddalában élt, a nagyok népének ősi földjén. Apjától, aki az erdők őre és tudója volt, kora gyermekkorában kezdte megtanulni a természet kincseinek értékeit. Ismerte a fák-füvek gyógyító erejét, és használta azokat, ha egy beteg lény irgalomért fordult hozzá. Amikor egy ízben mákonyos főzetével meggyógyította az Úr nyolclábú lovát, az – hálából – megajándékozta a tisztánlátás képességével és az örök emlékezettel. Akkoriban még ezt adománynak tekintette, és örömmel fogadta, hiszen a gyógyításban hasznát vette; tökéletes memóriája és a tisztánlátás képessége által új és új enyhet adó szereket nyerhetett a természetből. Messze földön ismert gyógyítóvá vált. Tudása és hatalma a természet erői felett nem mérgezte meg dölyfösséggel tiszta lelkét. A Középvilág hívságai nem vonzották, csak tudását igyekezett gyarapítani. Nem vett részt tornákon, tivornyákon sem lehetett látni. A duhaj csatározásokkor is csak a hév csillapodása után bukkant fel, hogy kenőcseivel enyhítse a testek fájdalmát. Mégis szerették sokan.

Amikor négyszáz évesen férfikorba lépett, sok fogadócsarnok nyílt meg előtte, mert sok apa szerette volna, ha Ogmit az ő lányával köti össze az életét. És azt tudni kell, hogy a nagyok népének lányai messze földön híresek voltak szépségükről és kacérságukról. Ő mégsem lelte meg a szívének legkedvesebbet. Sok tűz körül ült már, sok pillantás pihent sóvárgón szép arcán és délceg termetén, mégsem érezte, hogy szíve együtt dobban egy szívvel. Így ment évről évre.

A Tavasz ünnepén is csak kerülgette a táncolókat és a vigalom helyett az öregek tüzénél régi történeteket élt át az aggok szavai által. Éppen Ofridin, a falu egyik véne mesélt régmúlt vadászatokat idézve, amikor unokája, Orna kínálta mézsörrel a tűznél ülőket. Ogmitnak feltűnt sudár termete, de szemét nem láthatta, mert a lány arcát és haját csuklya rejtette a kíváncsiak elől. Mivel ez nem volt megszokott az óriásoknál, óvatosan megkérdezte Ofridint, hogy mi az oka ennek. Az öreg szomorú történetet mesélt, mely háromszáz évvel azelőtt játszódott le Bergenben, az óriások székvárosában. Orna szüleivel és testvéreivel áldozatul esett a nagy tűznek, amit csak elfeledni óhajt mindenki. Sok család magva szakadt meg a vészben, így Eltemetett Álmok Idejének hívják a pusztítást. Miután édesapja a testével védte a karon ülő Ornát, ő életben maradt, melyért szeme világával és szépsége elvesztésével fizetett. Ekkor került nagyszüleihez, ahol azóta felserdült, de a borzalom nyomait viseli testén, pedig ő volt a legszebb csecsemő a Felföldön.

A fiú megrendülten hallgatta a történetet és szánalom ébredt szívében a megégett, világtalan lány iránt. Ogmit, mert bölcs volt, tudta, hogy nem közelíthet Ornához hirtelen, mert megrémíthetné és elriasztaná érdeklődésével. Lassan került hozzá közel. Meglátogatta, források vizét vitte neki és mesélt az erdőről, mely Orna szívében is első helyen állt. Lassan barátokká váltak, és - bár nem ismerte el egyikük sem - lassan szerelem költözött szívükbe.

Ogmit sohasem kérte, hogy mutassa meg neki kedvese az arcát, mert elég volt, hogy lelke tiszta volt, mint a tengerszem és ez minden földi szépségnél többet jelentett. Ám titkon kutatta a gyógyírt, hogy ezzel lopjon majd boldogságot és életet a Szeretetre méltó szemeibe. A kikerics adta neki színét, hogy Orna szeme kéken ragyoghasson, a bazsarózsa sietett Ogmit segítségére, amikor bársony szirmait kínálta mintául az új arcbőrhöz. Ezer harmatcseppet könnyezett az erdő minden fája, hogy Orna erős lehessen, mint a tölgyek, bölcs, mint a tiszafa és vidám, mint a nyír. Folyondár adta erejét és hosszúságát a kiserkenő hajnak, melyet a kalász színezett szőkére. Ogmit ezekért az adományokért tikon bejárta a Középső világot. Csak egy sebre nem talált gyógyírt a növények segítségével: Orna szeme már kék lehetett ugyan, de nem volt benne élet, mert azt nem adhat senki, csak az Úr, aki nyolclábú lovon járt.

Miután nem maradt más választása, a Szerelmes felkereste az Urat, hogy segítségével újra élet költözzön az kikericskék szemekbe. - Nagy dolog, amit kérsz tőlem, Barátom. - kezdte az Úr, amikor meghallotta a kérést. - Vannak erők, melyek felett én sem bírok hatalommal. A lélek ereje engem is ural. A szemen keresztül mutatkozik meg a bennünk lakozó lélek tisztasága, így látást csak akkor adhatok újra egy lénynek, ha szeme, ha világtalan is, kapcsolatban áll a lélekkel. Orna szemei megsemmisültek a tűzben, így lelke tava nem mutatkozik meg bennük. Ezekkel látni nem fog többé.

Mielőtt Ogmit kétségbe esett volna, az Úr egy olyan lehetőséget kínált neki, mely borzalmasnak tűnt volna minden olyan ember szívének, melyben nem él szerelem.

Ha találsz egy olyan lélekkel megáldottat, aki önként felajánlja, hogy kivágd szemét Orna kedvéért, és te megteszed ezt, láthat szerelmed. De hogy milyen áron, azt csak az tudja majd, ki a szemét adta neked érte. Mert tudnod kell, hogy aki feláldozza látását, olyannak fogja látni Ornát, mint a tűz után volt és látni fogja a lelkét is, annak minden rezdülésével együtt. Így jól gondold át, ki az, akinek szemét kéred és ki az, aki neked adhatja azt. Csak egyszer kérheted. Ha nem kapod meg első szóra a kegyet, elveszik a remény örökre. Kérem hát, add összegyűjtött kincseidet a lánynak, és ne kívánd, hogy szeme lásson, mert túl nagy árat fizet érte az, aki feláldozza magát.

Ogmit egy éjjen megkérte Orna kezét. Amikor a lány elküldte, mondván, hogy rútsága miatt érzett fájdalma nem engedné, hogy valaha boldog legyen, Ogmit titkos dalokat énekelve álomba ringatta. Amíg aludt, Szerelme felékesítette az Ajándékokkal… A látáson kívül megkapott mindent, mit szépnek mondanak a külcsínt szemlélők… És Orna szép lett. Kimondhatatlanul szép. Kalászszínű haja derekát érte, kikericskék szeme ragyogott. A halottszínű bőr pírban fürdött és hús költözött az aszott arccsontokra.

Amikor új világára ébredt, elképedten érintette új arcát. Kevés a szó arra, hogy elmondja, milyen boldog volt ő és még kevesebb arra, hogy milyen boldog volt Ogmit, amikor élettel felékesített menyasszonyát a Teljesség ünnepére kísérte. Az óriások körülállták a szép párt. Ofridin öreg szíve repesett és eztán még jobban szerette az ifjú Ogmitot. Mindenki ámult és csodát emlegetett, a lányok szívében pedig titkon irigység remegett. Nem is tűnt fel Orna világtalansága, hisz jól ismerte a várost, könnyen tájékozódott. Sok ünnepen jelent meg a pár együtt és egyre többen kérték, hogy a szép menyasszony velük is táncoljon.

Ő pedig nem kérette magát, bepótolt minden eltékozolt pillanatot. Tiszta lelkét lassan beárnyékolta a hízelgésekből született Önteltség, mely idegen árnyként közelítette meg. Annyiszor hallotta, hogy a király palotájába való, hogy már maga is hitt benne. A körülötte élősködők csak egy hibát róttak fel neki: nem látott. Addig-addig emlegették neki haja színének varázsosságát és bőrének hamvasságát, hogy lassanként maga is egyre mélyebb sóvárgással vágyott arra, hogy lássa önmagát.

Serényen készültek lakodalomra a rokonok és a közel élők. Ogmit tudományáért és barátságáért megannyi ajándék gyűlt össze, és mind a menyasszony szépségét zengte. Waery tündérei készítették el ruháját és fátylát, hajékét holdfényből szőtték meg a lég lényei. A város összes lánya versengett, hogy ki légyen koszorúslány az ünnepen. Az óriások pezsgő ritmusban dolgoztak, mindenki fényes esküvőre készült.

Csak Ogmit nem. Arcán boldognak tűnt a mosoly, de magában többször vágyott a kis tisztásra, melyet száltermetű fenyők vesznek körül és melyen az ősi rúnák díszítette kő áll oltárul. Ide szerette volna vezetni szép szerelmét, hogy vadvirágok ölelésében, csendben esküdjenek egymásnak hűséget a Teljesség előtt. Azonban amikor látta, hogy Orna milyen boldog a nyüzsgésben, elnyomta vágyát és menyasszonya kedvéért nem is említette a csendes szertartást.

A fényes nap előtti Teljességkor ünnepet ültek az óriások, hogy régi szokás szerint elköszönjenek a Magánytól, hisz a házasokat messzire elkerüli a léleknyűvő érzés. Éjfélkor a házasulandókat a Kívánság kútjához vezették, hogy egyetlen, leghőbb kívánságukat belekiáltva valóra váltásért könyörögjenek. Ogmit kívánsága így szólt: -Kívánságom, hogy Ornát boldognak lássam.- Orna pedig látni szeretett volna. Megsajdult a szíve az óriásnak, mert azt hitte, megadott mindent a Választottnak ahhoz, hogy elfeledje világtalanságát. Este megkérdezte a lányt, hogy miért vágyik látni. Orna válasza még inkább megsebezte a szívét, mert nem a napfény, vagy a színek vonzották a Hiút, hanem a herceg bálján szeretett volna részt venni, hogy láthassa a pompát, és a világ csodálhassa páratlanná vált szépségét. - Ha boldognak akarsz látni, megkeresed nekem a lényt, aki nekem adja a látását!

Ogmit felkerekedett, hogy az esküvő előtt meglelje a lényt, mert így remélte, hogy Orna szívét újra a szerelem fogja éltetni. Bejárta az erdőket és a hegyeket. Patakokon gázolt át és bércek vonalát követte. Voltak aggok - óriások, állatok és félvilági lények - akik az iránta érzett tiszteletből talán neki adták volna világukat ha megkéri őket, de az óriás egyre inkább érezte, hogy senkitől nem lenne képes elvenni a fényt. Azonban Ornát nagyon szerette, így csak egy megoldást látott: egy hajnalon elment az Úrhoz, aki nyolclábú lovon járt és mielőtt az megakadályozhatta volna, a somfa árnyékában kivágta saját szemeit és a rúnaköves oltáron hagyta.

Az Úr, látva a fájdalmat és az áldozatot, mélyen megrendülve adott látást Ornának, szerelme szeme fénye által. Az immár vak Ogmit pedig szeme gödrét elrejtve jelent meg újra a városban. Az Úr egyik hollója telepedett a vállára, hogy világtalanságában kísérje. Nem szokott hozzá a sötétséghez, így nem kerülhette el, hogy ruháját tüskék szaggassák meg. és bőrét tövisek sebezzék. Mégis Reménnyel kísérve jelent meg Ornánál, hogy - miután meghozta az áldozatot - megüljék a menyegzőt. Elkésett, vagy szerencséje volt... ezt máshogy ítéli meg mindenki, aki ismeri a történetet.

A látó Orna elment a herceg báljára, ahol annyi ékesség vette körül, hogy beleszédült. Csodás szépsége megigézte a herceget és korábbi esküjét feledve fogadott hűséget neki. Szíve megfeketedett. A Szépség Hiúságot plántált a lelkébe, miután a Szerénységet kiűzték a bűnök, tanyát vert Orna elméjében a Tékozlás és a Kacérség is. Amikor Ofridin meglátogatta, már nem az ő unokáját találta ott, csak annak árnyát. - Miért nem fogadod Ogmitot? Ő neked adta legdrágább kincseit: a szemét és a szívét, mégsem járulhat a színed elé? Mivé lettél, Lányom? - Hát nem látod, Nagyapa? Szép lettem és gazdag. A herceg szeret engem és egy napon én leszek Eddala királynője. Ezt dobjam oda egy bárdolatlan, vak koldusért, aki folyton az erdőt járja és fizetség nélkül gyógyítja a nyomorultakat, akikhez semmi közöm többé? Nem illek a Rongyos mellé, mert városi viskója, mit eddig palotának láttam, eltörpül mostani szobám mellett és vakon már nem tudja velem járni a táncot, hogy az óriások ámuljanak kecses mozdulataimon. Ha ide engedném, úgy látná lelkével az arcomat, ahogy a tűz után volt és nem akarom, hogy ne tündöklő szépségem kísérje, amikor az erdők mélyén sárban gázolva rám gondol.

Ekkor lépett elő Ogmit, aki Ofridinnel érkezett, de eddig az árnyékban állt. - Valóban, nem látlak szépnek már, Orna. De nem az égett bőr riaszt. Lelked, mely szivárvány volt egemen, most az Alvilág rideg szürkeségével riaszt és csak mécsesnyi fény már benne az Érzés, mit neked adtam. Vesd hát ki magadból szerelmemet, élj boldogul, de ne bánd, ha arcoddal a lelkemben járom a völgyeket, mert szívemet neked adtam és e nélkül nem maradna élő bennem. - Azzal sarkon fordult és csak azért nem sírt, mert nem tudott sírni.

A holló vele maradt vándorlásai alatt és mutatta az utat. A tisztánlátás képessége megmaradt lelkében. Továbbra is gyógyított, de nem vágyott többé óriások közé. Elindult hát és azt gondolta, az erdőben keres új otthont magának. A Ködhegység magányába menekült fájdalma elől. Azt hitte sötétségben, egyedül fog élni, de gyógyító ereje és füvei vonzották hozzá az enyhet keresőket. Így jutott el hozzá egy napon Borin is, kinek a Bánat forrása támadt fel szívében. Miután Ogmit tanáccsal látta el, elbeszélte neki saját történetét is. Borint mélyen megindították szavai, mert nem hitte, hogy ekkora ereje van a szenvedélynek. Bár nem értette, hogy lehetséges, hogy Ogmit, aki a szerelem martalékává vált, nem bánta meg tettét, nem szólt erről. Miután Ogmit tanácsait követve megtalálta a boldogságot Erind mellett, visszatért a zord bércre. - Figyelj rám! Az érzés, mely téged tönkre tett, engem megtalált. Meg szeretném hálálni, hogy megmutattad nekem az utat, így neked adom a fél szememet. Így is tett, így az óriás fél szeme világát visszakapta a holló áldozatával.

Így él most Ogmit, a hajdan büszke és boldog eddalai a Ködhegység zugaiban járva. Gyógyírt kever, sebet ápol, bölcsességével segíti az eltévedőket, de porrá hamvadt szíve soha nem éled többé szerelemre. Hogy Ornával mi lett? Majd egyszer elmesélem.