Anna egy nap elszontyolodva jött haza az óvodából. Mi a baj?- kérdeztem. Ági néni azt mondta, hogy a farkas egy gonosz állat és amikor én modtam, hogy egy plüssfarkassal alszom együtt, kinevettek.- hüppögte szemeit törölgetve. Miért mondta Ági néni, hogy a farkas gonosz? Úgy gondolom, Ági néni nem ismeri igazán Osu népét. Ha akarod, mesélek neked, hogy elillanjon a rosszkedv, rendben? Igaz történet legyen, jó?!- csillant fel a könnyáztatta zöld szempár. Hát persze. Hozd a kockás takaród és kuporodjunk le a kandalló mellé.

Hogyan lett hó

Ezt a történetet a hó mesélte el nekem, amikor egy rendkívül sötét éjjelen az ablaknál álltam és néztem a hulló pelyheket. Kis csillagokként érkeztek a mesélők a párkányra és én minden szavukat ittam, hogy egyszer majd én is elmesélhessem neked.

Északon történt, ahol a sötétséget csak az északi fény töri meg, és olyan keményen uralkodik a fagy, hogy csak a legrátermettebbek maradhatnak életben. Itt élt Osu, a farkas. Akkoriban, az idők kezdetén, éjfekete szőre volt, melyet az Éjszakától kapott rejtőszínül. Ennek segítségével könnyen ejtett zsákmányt, és amikor az éj bársonyába burkolózva az erdőn járt, igazságos urukként tisztelték őt a vadon lényei. Párja, Vian, a legszebb volt a maga nemzetségében. Csodálatos szépségét örökölték utódaik is, akiket királyi sarjként, a farkasok törvényei szerint neveltek. Osu kedvtelve járt birodalmában és sokszor köszönte meg a nagy Úrnak, aki nyolclábú lovon járt, hogy ily boldog lehet.

A vadon szülötte volt Borin is, a holló. Hófehér tolla beragyogta az erdő mélyét, gyönyörű hangjától a halandók édesebb álmot láttak. Mindenki szerette a rendkívüli madarat. Ő mégsem volt boldog. Ezer éve élt Osuék közelében és nemes barátja egyre gyakrabban látta a nagy fa odvában búsulni. Sokszor kérdezte, hogy mi nyomasztja, de ilyenkor Borin csak sóhajtott és a derengő messzeséget nézte. A holló sokszor figyelte Viant és a kicsiket, amint egymást kergetve játszanak a barlang előtt. Ilyenkor ismeretlen, jeges karmok tépték a szívét és opál szeme könnyel telt meg. Aztán egy napon eltűnt az élők szeme elől. Csodálatos hangja nélkül nyugtalanság lopakodott az élők álmába és hiányától feljajdult az erdő. Mindenki kereste a szép madarat.

Borin elment, hogy nyomára akadjon a Bánat forrásának, mely keresztülfolyt a szívén és keserű könnyeket csalt a szemébe. Kereste az erdőkben, és a hegyek ormán, de nem lelte meg nyugalmát. Bércek éles szikláin pihent meg pillanatokra, de megszállottan keresett valamit, amiről érezte, hogy létezik, de maga sem tudta, hogy mi az. Így keveredett el egy éjjelen Ogmithez, a bölcs óriáshoz, aki a Ködhegység barlangjaiban élt. Szívélyesen üdvözölte az idegent, hiszen ritkán vetődött vendég magányos otthonába. Ogmit mindent ismert, mit a föld teremtett, de nem ismerte fel Borint, aki a Fény madara volt. Kíváncsian kérdezte ki az ismeretlen vándort, hogy ki fia ő és mi hírt hoz a világról. Borin mesélt. Maga elé idézte a vadon lakóit, és amikor Osu és Vian árnya villant emlékezetébe, egy pillanatra a honvágy érintette meg ólom szívét. Az óriás érdeklődéssel hallgatta új barátja zengő hangját és észrevette a hangulatváltozást. Amikor a tűz fénye már majdnem ellobbant, így szólt Borinhoz: Miért hagytad el az erdőt? A fehér madár megosztotta vele az elmúlt időszak történéseit és beszélt a Bánat forrásáról is. Ogmit megértette: Barátom, a Magány varázsolta szívedet ólommá, mely varázst csak egyetlen módon lehet megtörni: meg kell találnod azt a szívet, mely a tiéd vérével dobban együtt. Nem tudom, hogy milyen alakban rejtőzik a szív, de keress magadhoz hasonlót és meggyógyulsz majd!

Borin a tanáccsal és a reménnyel a lelkében indult útra újra. Ezeregy erdőn vágott keresztül, tízezertíz állatot kérdezett meg, de nem talált olyat, aki hozzá hasonlót ismert volna. Észrevétlenül jutott vissza régi odújához. Az eltelt idő és a keresés megtörte benne a remény által emelt gátat, így a Bánat forrása óceánná növekedett lelkében. Az északi vihar szaggatta a fákat, amikor fáradtan és megtörten az ismerős ágra ült. Úgy érezte, a tomboló szél kiszívja belőle beteg szívét és az Elmúlás áll háta mögé. Csak gubbasztott, és várta a véget, mert úgy érezte, hogy a szív, mely meggyógyíthatná, nem is létezik. Így talált rá Osu, aki eltűnése óta tűvé tette érte birodalmát és minden nap eljött a fához. Hazavitte barlangjába a haldokló madarat, és Vian gondjaira bízta. A szeretettől, mely körülvette, Borin jobban lett, de a Bánat nem illant el a lelkéből.

Osu egy nap Erinddel, fiai nevelőjével tért meg otthonába. A madár rút volt Borin szemében. Fekete tolla az Éj hűvösét hozta a barlangba, hangja pedig a legrettenetesebb károgás volt, amit csak hallott életében. Csak a szeme vonzotta a fehér hollót, mely ugyanolyan opál volt, mint az övé. Erind nem törődött a csodálatos madárral, csak a farkassüvölvényeket nevelte el nem múló szeretettel és bölcsességgel. Borin egyre többször kapta azon magát, hogy titkon figyeli az oktatást. Hónapok teltek el így. Borin még mindig kereste a szívet, de már nem tűnt el napokra. Minden idegentől izgatottan kérdezte, hogy ismernek-e hozzá hasonlót, akiben a szív doboghat, de az érkezők csak a fejüket csóválták és bizonygatták a hollónak, hogy hozzá fogható szépséget még életükben nem láttak. Így ment napra nap... Vian, az anya vette észre, hogy a holló egyre több időt tölt Erind figyelésével. Ugyanakkor mintha már nem érdeklődne oly lázasan az érkezőktől. Amikor megkérdezte a hollót, hogy mit érez Erind iránt, Borin maga sem tudta, hogy mit is feleljen. Erind csúnya, fekete, a hangja pedig a fjordokba szorult orkánra emlékeztet. Nem hordhatja a szívet, mely meggyógyíthat, hiszen nem olyan, mint én -mondta. Vian figyelmesen hallgatta, majd így szólt: Ogmit azt mondta, hogy keress magadhoz hasonlót, igaz? Te csak csillogó toll és álmot édesítő hang vagy, Borin? A holló megrendülve, szó nélkül repült fájához. Három napig nem látta senki. Ismét Osu indult el, hogy megkeresse.

A farkas, ha lehet, még rosszabb állapotban találta meg a madarat, mint legutóbb. Hosszas faggatásra tört ki Borinból a fájdalom hangja. Osu, ki nagy és bölcs vagy az állatok között, mondd, hogyan lehettem vak? Hiszen Erind szeme megmutatta, hogy ő hordja a szívet, ami elapasztaná a szívemben a Bánat forrását és én nem vettem észre, mert csak a tollait láttam és hangja elől bezártam a fülemet. Hogy lehetnék én fekete és károgó hangú, hogy Erin szívét elnyerjem? A falkavezér hosszan hallgatott, majd így szólt: Ha biztos vagy benne, hogy Erin szíve dobban a te véreddel és a te szíved örökké Erin vérével fog élni, segítek neked. Neked adom bundám fekete színét, melyet az Éjszakától kaptam és elveszem édes hangodat, mely megkülönböztet Erintől. De gondolkodj! Valóban ezt akarod? Odaadod csillogó tollad és csodálatos hangod azért, hogy boldogságot keress? Teliholdkor visszajövök, és ha még mindig ez a vágyad, teljesítem.

Borin gondolkodott. Esze azt súgta, hogy fénylő tollai és éltető hangja nélkül az állatok elfordulnak majd tőle, de a szíve és a vére ujjongó öröme elsöpörte az agy gondolatait. Amikor feljött a Teljesség, Osu az Úrral, aki nyolclábú lovon járt, tért meg a fához. Az Úr a farkas felé fordult. Miért adod oda a hollónak fekete szőröd, mely segített téged és mely tieid sajátja? Nem félsz tőle, hogy nem fogsz tudni zsákmányt hozni az éheseknek és Vian elfordul majd tőled? Osu mosolygott a szavak hallatán. Vian nem a fekete szőrt szereti bennem, és a vadászathoz bátor szívemre nagyobb szükségem van, mint az Éjszaka ajándékára. És te, Borin biztosan odadobod szépséged azért, hogy rút legyél? Hát legyen, mondta az Úr, és Borin ragyogó fehérségét elcserélte a farkas éjszínére. Az álmot hozó hangot is át akarta adni, de Osu nem fogadta el. Eljön majd az idő, amikor az emberek rettegve hallják hangom, és csak néhányan lesznek, akik megértik szavam. Ezért ne add nekem Borin hangját, hiszen amikor az emberek a zord bércek közé kergetnek engem, nem lesz, ami álmaikat édesítse. De akkor mi legyen vele? - kérdezte az Úr. Plántáld bele az élők lelkébe, és akkor hozzon nekik kedves álmot, amikor valami jót cselekszenek a földön. Így is lett. Borin boldogan repül Erindhez, aki mikor meglátta, hogy a holló milyen változásra volt képes érte, boldogan ölelte magához titkos szerelmét. Az ölelésben összeforrva érezte meg Borin, hogy a két szív egyszerre dobban és egy vérből valók ők ketten. A Bánat forrása helyén Boldogság fakadt a lelkében. Azt kérte az Úrtól, aki nyolclábú lovon jár, hogy ezután, ha meglátják fekete tollruháját, mindenkinek jusson eszébe, aki szívet keres a magáéhoz, hogy ne csak a tollak csillogását és az édes ígéretet hordozó hangot vegye észre.

Az Úr megilletődött Osu nagyvonalúságától. Megjutalmazlak! - mondta. Nem lesz károdra fehér bundád, mert én a csapkodó esőt fehér hóvá változtatom, mely szövetségesed lesz a vadászatkor. Egy suhintással változott az eddig fekete táj fehérré. Puha hótakaró borította a földet, mely menedéket nyújtott a fagy elől és fénnyel ragyogta be Észak földjeit. És ezután, ha hó hull az égből, mindenki hajtson fejet a farkasok nagysága és a szerelem ereje előtt.


Hát így lett fehér a hó, Anna. Szóval a farkasok nem gonoszak. Tudtam ám én! - motyogta elnehezülő szempillákkal. Én pedig arra gondoltam, miközben álomba ringattam, hogy holnap lesz miről elbeszélgetnem Ági nénivel.