Mint sivítozó madarak raja
Zsong, reszket gondolattal telt agyam
Hull sárgult levél, a légben forog
Ó, oly ismerős... de hisz én vagyok!
Árnyékot vetve száz lila ibolyán
Reám hull lepelként a mord magány
Túlvilági hangoktól reng a lég
Holt sikolyokat hord, repít a szél
Aztán minden hang, elül s messze száll
És fülem csupán egyetlen madár
Halk, mennyei, dalát érzékeli
Mely magát szívembe befészkeli
Ki már elment, tán az ő hangja zeng
Egy rég eltemetett érzés dereng
Megrázkódik a csend, a domb, a táj
Száz seb felszakad és most újra fáj
Párás, gyengéd szellő arcomba vág
Hallgatván a bánat bús dallamát