Hegyekkel szabdalt vidék,
Hideg hajnali veríték,
Örök élet folyama,
Tarkómon táncoló sóhaja.
Áramlik rajtunk keresztül
Erő, tökély, szenvedély...
Szeretnénk örökké élni
De beárnyékol a rettegés.
S a virág, mely léptem nyomán fakad,
Nem ad gyönyört a szemnek.
Ragyog a világ, ragyog a szemünk,
Fénylik arcunkon ősi jelünk.
Hol világít a nap és gyilkol az éj,
Ott soha nem kél újabb szenvedély.
Vörös az égbolt, nyílik az elme
És újra tombol a régi eszme.

Meghalunk egymásért, hogy ti élhessetek!

Addig gyilkolunk, míg leszáll az este.
Ha rámtör a szenvedély,
Zárd be az ajtód...
Senki nem menekül, míg
Lángol a bosszúm.
Azt hiszed meghaltam,
Mert a véremben térdelsz?
Senki nem pusztíthat,
Mert mindenki retteg.

Kérlek!
Nyílj meg egy utolsó diadalra,
Függeszd szemed az égre,
S most ragadd meg a fáklyát
És vigyél ki az éjbe.