Mozdul az éj a fejem felett,
Most nem vágyom, hogy rám találj.
A csendben minden mozzanat végtelen,
És érintésed nagyon fáj.

Szólnék, de hangom nem jut el sehová,
Fogva tartja az üres szoba.
Minket a képzeletünk tett rabbá,
S az örök melankólia.

Szemem nyitva, mert szabdal a félelem,
Te előttem állsz és lángolsz.
Égő mozdulatod tart életben,
Ízed a nyelvemen táncol.

El akarlak pusztítani,
Hogy végleg egyedül maradjak,
Szeretni téged, majd eltemetni
És úszni az elragadtatásban.

Benned önamgamra lelek,
Csak benned találom meg a gyönyört,
Mert a szakadékhoz felemelsz
És a mennyekig gyötörsz.

Így élünk mi, egymásért...
Magunknak kerestük a szenvedést.
Elbuktunk, de szemünk felnyílt,
Bár lezuhantunk, de felemelkedünk még.