XXV.

A temetés után aztán már nem találtam meg, de nem is bántam igazából, hogy eltűnt a tömegben és a gyász-szemét között. Elindultam ki a hegybe, mászkálni, kitörni ebből az egészből. Gondolkodnom kell, magány, a temető most túlzsúfolt, ott most nincs csend. Ősz van, lassan ősz vége. Már betakarítottak mindent, amit be lehetett. Ilyenkor senki sincs ott fenn. Milyen furcsa is a világ… milyen átkozottul furcsa.
Vagy csak inkább rendszer? Jön a tavasz, a maga újjászületésével, rügyeivel, frisseségével. Az emberek elvetik magjaikat, azok csírát engednek. Jön a nyár, az alaktalan boldogságával, forró lüktetésével. Az emberek elvetett magjai csak egyre nőnek, teremni kezdenek a gyümölcsök. Aztán eljön ennek is a vége, ahogy az időben semminek sincs megállása. Eljön hát az ősz. Eljön. Az elvetett magvakat learatják, begyüjtenek mindent, amit egész évben termeltek. Akár a szorgos hangyák. Megjelentek az elszáradt levelek az ágakon, és a sűrű avar a fák alatt. Az ősz vége már a télbe csapong át, a télbe. Abba a névtelen álomba, mely faggyal és fehérséggel vonja be az alvó külvilágot. Olyan az egész, mintha az ember kihasználná a természetet, és aztán a kifosztott világot pihenni küldi, mint a megérdemelt szabadság. Mintha az ember adná ki. Mintha jogunk lenne, és formálni tudnánk azt, amiben élünk. Az évszakok olyanok, mint egy nap az ember életéből: a tavasz az ébredés, a reggel. A nyár maga a nap, a maga sok tenni valójával, sürgésével-forgásával. Az ősz az este, mikor fáradt testünkkel lepihenünk, forró teát kortyolgatunk és elmélkedünk erről-arról, bámuljuk a TV-ék spekulatív négyzetrácsait, könyveket fogunk a kezükbe és tudásszomjunkat, vágyainkat fojtjuk el velük. Aztán a tél, az álom, a megérdemelt pihenés. Az egész olyan furcsa. Hisz 356 nap egy napba sürítve. Majd minden kezdődik előről. Mint egy körforgás. De vannak, akik nem érik meg a reggelt, s vannak akik már az estét sem. Valójában csak mi magunk vagyunk mulandók, a természet örök. A poros utakat járom, gondolkodom, meg-megállok, s van hogy leülök egy fa alá. Az idő gyorsan hül, ujjaim elgémberednek, kivörösödnek, és leheletem sűrű ködöt képez körém.
Sajogva lüktetett a bal karom, forró volt, lázasan fájdalmas. Átázott a kötés, el kéne vele mennem orvoshoz, mert ez már az én képességeimet túllépi. De nem tehetem, nem lehet, nem szabad. Józan ésszel kell gondolkodni, megkérdezi mi történt, de válaszolnom talán nem is kell, ha megpillantja az egymás hegyén-hátán feszülő hegeket. Úgy emelkednek ki a húsomból, mint hegyek, hegyvonulatok. Ki fogom bírni! Ki bizony! Nem tehetek mást! – nyugtattam magam. Megálltam egy présháznál, leültem a padra és levetettem a kabátom, majd felhúztam a pulóver ujját, és lassan leszedtem a kötést. Lassan tekertem le a fáslit, közepén a vöröslő kör minden egyes réteg eltávolításával egyre nagyobb lett, egymáshoz fájóan ragaszkodva tapadtak abban az egy pontban. Nagyon lassan, vigyázva csináltam. Félő volt, ha hirtelen rántom le, akkor felreped. Végül már csak egyetlen réteg volt vissza. A felén már túlvagyunk! – nyugtattam magam. Folyamatosan húztam le, de nem igazán akart jönni, azonban a fájdalom egyre erősebb volt. Ez olyan, mint a tapasz a bőrön, ha hirtelen tépem le akkor nem fáj, de ha lassan, akkor hasadva vonaglik a szőrtől. Így hát rászántam magam a pillanat erejére, háromtól lassan számoltam vissza: három, kettő és egy. Egyetlen erős mozdulattal megragadtam a gézcsomót és lerántottam. Belém hasított valami, valami nagyon erős fájdalom, mintha minden idegszállamban egyszerre futna végig a hír: fáj, fáj, nagyon fáj. Összeestem. Nem tudom mennyi idő múlva tértem magamhoz, csak feküdtem egy mohás ajtó előtt, az évek repedései mohón érlelve lecsengtek. Az idő vaskarmainak tengődő képmásai bele-beletéptek a rozsdás kilincsbe és a vasalatokba. A karom elgémberedve, bordón pihent a földön, a hegek bevörösödve kiemelkednek. A seben a vér megszáradt, varat alkotva, a fagy hatására az erek összehúzodtak. Felkeltem, finoman visszahúztam a pulóverem ujját, és felvettem a kabátom. Hazaindultam. Vissza a városba, a melegbe, az emberek közé, a hazugságba,a képmutatásba. Folyamatosan csurgott le a nátha a torkomon, én pedig csak nyeltem, az meg újra csurgott, hiába fújtam ki az orrom, semmi értelme sem volt, talán azért mert még kiskoromban kivették mindkét mandulám. A zsebkendőn már alig volt száraz hely, kezemben szornogattam, meg fogok fázni mondta a hang. Másnap reggelre igaza is lett. Alig tudtam beszélni, folyt az orrom és fájt ha nyeltem. Így hát nem mentem iskolába, aminek örültem is, így nem kell köztük lennem, nem kell éreznem milyenek velem, sem azt hallanom, amit a hátam mögött állítanak rólam, vagy éppen a szemembe mondják.
Elmentem a háziorvosomhoz, kicsit tartottam tőle, hiszen tudtam meg fogja hallgatni hogy veszem a levegőt, és ahhoz fel kell húznom a pulóvert. A mellemen volt még egy-két vastagabb heg, reméltem hogy nem kérdez rájuk, és így is lett. Mintha meghallotta volna valami lény a kérésemet, reményembe kapaszkodó gondolataimat, imámat. Imát azt azért nem, csak a gondolataimat, csak egy reményt, csak valamit, amivel nekem könnyebb. Talán az Isten? Nem, Isten nincs, legalább is szerintem nincs. Egy saját világ teremtésével, elszakadhatunk a földi értéktelenségektől. Egy világ teremtésével átvehetjük Isten szerepét, többé nincs szükség rá, mi is istenek lehetünk. Az orvos nem kérdezte a hegek eredetét, pedig biztos, hogy észrevette. Nem tette szóvá, csak végezte a feladatát: meghallgatott, megnézte eddig milyen gyógyszereket kaptam, majd kiírt 2 hétre. Rózsaszín vények, fehér hasábjaira olvashatatlan számokat és betűket írt. Feküdjek sokat, igyak forró teát, szedjem a felírt gyógyszereket az előírás szerint. Hazafelé kezemben szorongattam a vényeket, és azon tűnőttem, hogy a patikusok hogyan képesek ezt elolvasni, kiváltottam a gyógyszereket, majd a park felé vettem az irányt. Végig mentem a központi parkon, azon ahol Niki meghalt. Már semmi jele sincs annak ami egykoron ott történt, de szerintem az emberek sokáig őrzik a múltat. Megfeledkezhetnek nevekről és arcokról, de a puszta tények bennük élnek, valahol belül, legbelül, valahol ott ahonnét nekem a hang beszél. Őrzik a múltat, mint a hűséges kutya a házat, és emlékeznek… lehet hogy a neveket és az arcot elfelejtik idővel, de a tényt, hogy ott meghalt egy fiatal lány, azt nem, azt nem felejtik el… ahogy én se. Őrzöm magamban, magamnak vagy másnak.
Kezdett elfogyni a gyógyszerem, tudtam hogy nem vagyok gyógyszerfüggő, csak pszichésen, de ez kihat a testre is, muszáj volt felhívni Csavart. Féltem felhívni, féltem hogy lecsapja, vagy fel sem veszi, de végül nem így történt. Tárcsáztam a számot remegő kézzel, arcomon az izzadság sós cseppjei folytak végig lassan, kicsit talán olyan, mintha sírnék, pedig nem azt teszem, csak félek, rettegek, néha olyan dolgoktól is amiktől nem is kéne. Most nem a lelkem keserű, nem ő préseli ki belőlem a cseppek erejét, hanem testem sejtjei, a bennem lebegő skorpió csillagzat, méhében a fájdalom keserű kenyér, s ha megszüli húsom, levetkőzve szent szomorúságok gyászos ízét, remegve iszok majd… A telefon kétszer csengett ki, majd felvette:
Halló!
Helló Csavar!
Szevasz! – hallatszott kattogva a vonal túloldaláról. Azt hittem ezzel le is teszi és gyorsan, szinte hadarva mondtam tovább.
Zoli vagyok. Tudod?
Tudom. – hangzott az egyszavas tömör válasz.
Oké, örülök neki hogy tudod ki vagyok. Kéne gyógyszer.
Neked más is kéne, de mindegy.
Úgy éreztem ezzel fogja most fogja kimondani, hogy tudja, de végül mégsem tette meg, csak hallgatott. Ez így nem mehetett tovább, így hát megtörtem a csendet és helyet és időpontot mondtam neki:
Holnap délután négykor a belső laktanyában. A szerelőcsarnokban, benn az épületben.
Jó, rendben. – és letette.
A kattanó hang pillanatában robbant bennem valami, egyetlen másodperc alatt futott rajtam végig az hogy mit is fogok tenni, hogy mit is. Bevettem a gyógyszerem és egész éjjel gondolatok cikáztam bennem, míg nem hatott. Aztán persze minden úgy történt ahogy terveztem, ahogy vártam, ahogy kigondoltam, s majd ahogy meg is fogom tenni. Reggel 9-kor ébredtem, még mindig elég beteg voltam, a házban már senki sem volt, húgom iskolában, szüleim meg munkahelyükön. Senki sem volt aki rám szóljon, aki visszaparancsoljon az ágyba. Lezuhanyoztam, felöltöztem és megreggeliztem. A mikroban volt egy fél pizza, és melegítettem teát is, mivel már csak langyos volt, kerestem mézet, és a pohárba kanalaztam egy keveset, majd elkevertem. Forró bodza tea mézzel. Erre van most szükségem, hogy kicsit rendbe rakjon, és hogy végigcsinálhassam, azt amit szeretnék, vagyis még önmagamnak is hazudok, mert nem szeretném, hanem mert muszáj. Ittam még 2 pohár teát, aztán úgy 10 körül elindultam a belsőlaktanya irányába. Közben azon gondolkodtam, hogy amit teszek az velejéig romlott, rossz, dekadens, de muszáj, muszáj megtennem. De persze még azt sem tudtam, hogy amit teszek, azt megteszem e valójában. No meg mennyire fogom ezek után gyűlölni magam. Beléptem a szerelőcsarnokba, a leázott mennyezetről rozsdás kanderáberek lógtak, szomorúan mozogtak ide-oda, a lassan télbe forduló fagyos szél játékszereiként. A falakról már rég lemálott a vakolat, csak a vöröslő téglák utalnak az egykori virágzó épületre. Falfirkák és gyermekrajzok díszelegnek itt-ott, eldobott ruhák, összetört játékok, dobozok, higitós flakonok. Ahogy egyre beljebb jutok, úgy pattognak lábam alatt az üvegszilánkok, minden ablak kiverve, némelyik tokostul, ahol még nem, ott sötétzöldből világosra fakult keretek jelzik az idő múlását. Minden tele van szeméttel, faágakkal, levelekkel. Bemegyek az egyik mellék helyiségbe, egy téglákkal betemetett csatorna nyilás mellett állok meg, a lábammal elsöpröm körülötte a szilánkokat és a szemetet, keresek egy dobozt, kihajtogatom és a nyilás mellé rakom, majd rátérdelek és lassan kezdem kiszedni a téglákat. Többször abba kell hagynom, mert töri a térdemet a hideg beton és az ujjaim elgémberednek, elfáradnak, porosan vacognak, a zsebembe dugom őket, majd mikor úgy érzem minden rendben, akkor újra munkához látok, Már 11 is elmúltott, mikor már olyan mélyen vagyok, hogy térdelve nem férek hozzá a nyilásból rám meredő sötétségből, fel-fel villanó téglákhoz. Így hát lemászok, lassan ereszkedem le, meglepődésemre tágasabb, mint gondoltam. Ezen tűnödve aztán kezdem kidobálni a maradék szemetet és téglákat, az ujjaim fájnak, és a lyuk a karomban, többször belehasít. Dél körül aztán végzek, rágyújtok, és a lobogó fényben a falakat nézem, nincs más kijárat, csak néhány cső. Úgy 1 méter mély lehet, és körübelül 2 méter széles. Mikor aztán eldobtam a leégett csikket, lassan és fájdalmasan megpróbálok kimászni, nagyon nehéz, ahogy feszül a kezem, úgy vonaglik a seb. Aztán negyedik próbálkozásra sikerül, leporolom magamról a téglatörmelék porát, de csak még mocskosabb leszek így, kicsit talán olyan mint maga a világ is… mocskos és fáradt, szánalmas és törtető. A tenyerem és az ujjaim többhelyen felrepedtek, apró sebek és kevés vér jelzi útjukat, de ami igazán fáj, az a lyuk a karombam, tompán hasít bele, néha zsibbad, néha pedig szinte éget. Már csak var volt rajta, körülötte fényes, pirosas új bőr, olyan vastag volt, hogy kiemelkedett a húsomból, mintha forró viaszt csöpögtettem volna rá. Ahogy mozgattam, úgy húzodott, felrepedt és vérzett. Hosszú csíkban csúrgott végig a csuklomon, mint valami vonat vagy tank, mely a végtelenbe rohan, megismerni az újat, felfedezni az ismeretlent, mint Colombus hajói, mint Hitler tankjai Moszkva felé, a fagyhalálba, a temetésbe és a feledésbe. Gyenge voltam, gyenge és elcsigázott, fájt a fejem, lázas homlokkal estem össze, és rogytam a hideg betonra a nyilás mellé. Porból lettünk, s porrá is leszünk… talán ezzel a narrátor szöveggel is indithattam volna az ébredésemet. De még sem tettem, inkább feltápászkodtam a szemétből. Körülnéztem, és ellenőriztem egyik-másik szoba értelmetlen tartalmait. Régen úgy emlékeztem, hogy volt az egyikben két 5 kg-os
virágföld. Rövid keresés után megtaláltam, jól emlékeztem, igaz az idő vaskerekei, rozsdásan és fásultan bár, de megtépdesték a zsákot. Kisebb-nagyobb repedéseken a föld kiszivárgott, mint megrepedt homokórából az idő ősburka, merengő pillanatok foszladozó temetője, köldökzsinórtól megfulladt újszülött, repedni vágyó heg a húsban mélyen, felszín alatt tékozló mit a lélek rejt. Összeszedtem magam és lassanként átcipeltem a zsákokat a csatornanyilás mellé. A szerelőcsarnok aknájából egy vascsövet szedtem ki, és a zsákokra fektettem. Az órámra pillantottam, 3 óra múlott, haza sietek szigetelőszalagért és 2-3 magyobb zsákért. Ahogy az ősz beköszöntött, ahogy fel-feltépkedte a nyár boldog szerelmes sugarait, úgy kezdödött meg a lassú, minden évben újra és újra előről kezdödő metamorfozis. Az ágak elszáradtak és lebodálják leveleiket a fák, a színes apró tékozlás, száradt levelek pihennek meg a földön és válnak azzá, amiből születtek, a zöldből barnába, majd pedig vörösbe váltottak, akár a színfalak mögött csúszó kamélon. A színek változtak, mint az emberek… csak én maradtam mindig a régi, én az maradok ami mindig is voltam, egy szánalmas senki, egy elcsúszott ember, egy balek. Lassú léptekkel, megfáradva csoszog az elmúlás, nyikorgó totyogó nukleáris torzulás, a nap sugarainak tépkedő haldoklása, az idő végtelen elipiszise. A földre hulló fásult leveket összegereblyézik és mohó zsákokba tömik, szürke hatalmas szemetes zsákokba. Minden évben vesznek a szüleim 8-10 darabot. Hátul a melléképületben találok rájuk az ásó és karók között. A táskámba tömöm, a garázsban szigetelőszalagot keresek, majd felmegyek a fürdőszobába és lemosom langyos vizzel a sebem, lefújom Oxikorttal és finoman lefáslizom, átöltözöm, aztán rohanok vissza a belsőlaktanyába. Agyamban rengeteg kérdés és eggyel mindig kevesebb válasz. Csak bámulok magam elé az úton, rugdalom az apró köveket és lassan elmosodik az aszfalt mocskos és megkopott feketesége.
Az arcomhoz érek és megdöbbent az, amit érzek, sírok… egyre csak folynak a könnyeim, egyre csak, egyre. Kék fényben kristályként szárnyaló dagadó könnycseppek, bennük keserűség és fájdalom néma tükre, végig gördülnek fakó kiszáradt arcomon. Fáj az ahogy lépek, ahogy egyre közelebb és közelebb érek a célomhoz… a gondolataim céljához, a megoldás céljához, a bűn céljához, a megoldáshoz. Szörnyű az amit tennem kell, el kell érnem, széttépnem, megsemmisíteni, ahogy a lüktető gyűlölet a szeretet ragazkodó képcsarnokát. Mosolygó boldog arcok, képek és fotók az örömről, kár, hogy az egész hazugság, kibaszott hazugság! Megnézni őket, megcsodálni szépségüket és öröm csonkította arcuk merev izmait, beszélni hozzájuk, félénken vagy bátran, képzelni vagy látni azt, amit más nem láthat. Múlandók… mondani, majd rágyújtani és nevetni…
A tél már meg-megjelenik, ahogy lélegzem, úgy veszi arcomat körül libegő pára, leheletem akár a cigaretta füst, szárnyaló, szertefoszló és ridegen haldokló. Nem is értem… hogyhogy ilyen korán sötétedik, eddig nem vettem volna észre? Elvileg minden nap, előbb és előbb tör ránk az éj, névtelen leplét lassan ránk teríti, libbenve vonaglik a lenyugvó Nap, érzi… neki mára vége, műszakváltás. Az eget apró tárcsák finoman felszántják, egy dolgos és megtört kéz markából görnyedve magokat hint a friss sorok mögé, fénylenek bátran, csüggetegen.. csillagok, drága apró, fénylő árva fénycsóvák, pislákoló piciny égitestek és bolygó burjánzások. A legnagyobb mag… szinte már nem is csíra, sem földben megbúvó gumó, inkább valami hatalmas és ismeretlen szappanbuborék. Sorvadó, fagyott kékes fénye ridegen olvad a fehér göcsörtös húsába. Az emberek azt mondják rá, hogy ez a Hold. De ez nem igaz! Ő egy hatalmas és még mindig élő megfoghatatlan, elérhetetlen lélegző kövé dermedt szappanbuborék. Bár testét taposta már az ember, de elérni soha sem tudja, nincs se módja, se joga. Nincs tű, se tüske, se tövis ami kifakasztaná, és nincs szekér, mely az én terhemet csillapíthatná.
Lassan haladtam, lassan a cél felé. Csavar már ott várt, sűrű füstöt fújt, mely a párával együtt olyan hatást keltett, mint valami hatalmas sárkány, mi tűzcsóvával ijeszti el a bátor lovagot, ki a királylányt jött megmenteni a gonosz karmaiból. Na de ez nem mitológia, és nem is mese vagy valamely fantasy film, ez a valóság, a kibaszott igazság. Most inkább én lennék a sárkány, ebben a mesében én vagyok a rossz, és én írom a forgatókönyvet is.
Helló! – szólítottam meg.
Helló!
Elhoztad a gyógyszert?
Igen, el. – hallatszott az elcsukló válasz, majd újra mélyet szívott a lassan leégő csikkbe.
Remek, gyere inkább be, az épületbe. Ott beszéljünk inkább.
Csavar nem ellenkezett, eldobta a cigarettát és követett. Bementünk, az utcáról a neonok fénye megtörte a szürke falakat, furcsa árnyékokat vetett, és eljátszadozott a szél a rozsdás, fakó kandeláberekkel a szerelőcsarnokban. Odamentem, ahol már minden készen állt, már csak ő hiányzott. Egyszerűen, még magam számára is megdöbbentően hidegvérrel kezdtem neki, úgy éreztem nem is én beszélek, hanem a gondolataim átvették az irányítást a hangszálamiban, az ő mozdulataira mozog a szám, rángatja madzagjait, mintha ha valami kibaszott bábu lennék csupán.
Nézd, Csavar! Tudom hogy tudod, tudom hogy tudod hogy én voltam az. Igaz?
Igen, tudom. Neked segítségre van szükséged.
Nem! Engem senki sem zárhat be, vagy el! Nem megyek sehová sem, nem nyomnak tele minden szarral, hogy rendben legyen az, amit gondolok.
De hiszen most is azért jöttél. Gyógyszerért, melyektől alszol és nem vagy ideges. A kórház már a következő lépés. Egy út a gyógyuláshoz, az új élethez. Én ott dolgozom, tudom milyen.
Nem!
De ott dolgozom, te is jól tudod.
Nem! Nem erre értettem, hanem hogy engem nem zártok be!
De ott vigyáznak rád, arra hogy ne tegyél senkiben sem kárt, önmagadban sem.
Nem!
Jó, odaadom a gyógyszered. Én senkinek sem mondtam el, hogy mit tettél, de legyél eszednél, ez csak egyre rosszabb lesz. Skizoid személyiség vagy, mély tehetetlen dühvel, depressziós és részben psichopata is. A pontos diagnózisodat nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy kevert borderline-skizoid személyiség zavarod van.
Nem!
De! És hallgass végig!
Jó! – egyezek bele végül.
Ez egyre rosszabb lesz csak, újból ölni fogsz, mert ez ad erőt, vagy ezt sugallják a gondolataid, vagy mert élvezed, vagy már fasz se tudja miért. De hidd el nekem, ez csak egyre rosszabb lesz.
Nem! Nem! Nem! – estem össze sírva, arcomat tenyerembe temetve, hogy ne lássa hogy mennyire fáj, mennyire igaza van. Olyan keserűséget és gyűlöletet éreztem, hogy szinte szétcsavarta a szívem, és tüdömbe rekedt levegő mohon sípolt. Térdre omlottam és öklömmel püföltem a poros földet. Nem! – ordítottam továbbra is, hirtelen erő és gondolat ösztön szerűen értek el, felpattantam hirtelen, és a fal mellé támasztott vassal lesújtottam rá. Nem egyszer és nem kétszer, nem számoltam, csak ütöttem és közben ordítottam, hörögtem és nyeltem a könnyeimet. Nem! Nem! Nem!
Nem is tudtam mit teszek, nem is korrigáltam magam, semmit sem éreztem, semmit sem, csak keserűséget, dühöt és gyűlöletet. Ezek az érzések mindig bennem vannak, de most elviselhetetlennek tűntek. Mikor a Nap felkel, a meleg hullámai elérik a sivár sivatag sárguló homokját, eléri és forrón lángol, mint a szerelem az emberek szívében, vagy mint a gyűlölet bennem. A düh nem kapcsolódik a jelenhez, sem a jövőt nem szemléli, mint az orvos a felnyított varratot. Csavar nem tudta védeni az ütéseket, megfeszült izommal próbálta kikerülni a vasat és kicsavarni a karomból, de nem járt sikerrel. A negyedik ütés már eltalálta, tompán koppant a vállán, összeesett én pedig csak ütöttem, püföltem, vertem. Nem tudom hányszor súlytottam le, és azt sem meddig vertem folyamtosan. Úgy éreztem magam, mint azok a neonácik, akik rúgják és csapkodják a négereket az utcán. Csavar mutatta őket, betíltott amatör videók voltak, de hatásosak, mikor megnéztem úgy éreztem a harcoló emberek ereje belém ereszkedik lassan. Na meg a fotók, amiken a KKK fehér csuklyás emberei négereket kötnek fel fákra, közben egy dalt kántálnak és az égő keresztek fénye világítja meg őket, a szenvedő arcokat és a boldog maszkok mögé búvó fehérekét Egységben az erő! Vér és becsület! Vagy ahogy Hitler írta a Mein Kampf-ban a 6. fejezetben (Nép és faj): „A zsidónak gyorsan megvilágosodik az elméje, ebből kifolyólag munkálkodásának alapját mindig másoktól vette. Ez együtt jár azzal, hogy sohasem volt saját kultúrája. Szellemét az öt környező kultúrvilág fejlesztette. Sohasem állt elő fordított folyamat.
Habár a zsidó önfenntartási ösztöne nem kisebb, sőt inkább nagyobb, mint más népeké, habár szellemi képességei könnyen azt a benyomást keltik, mintha egyenértékűek volnának a többi faj szellemi képességeivel, mégis hiányzik belőle a kultúrnép előfeltétele, az ideális lelkület.
A zsidó nép áldozatkészsége az egyes ember önfenntartási ösztönét sohasem szárnyalja túl. A látszólag oly nagy összetartás érzése a világ sok más élőlényénél hasonló módon észlelhető és igen primitív csordaösztönön alapszik. Emellett említésre méltó, hogy a csordaösztön csak addig nyilvánul meg az egyedek kölcsönös támogatásában, amíg a közös veszély folytán ez célszerűnek vagy elkerülhetetlennek látszik. Ugyanaz a farkascsorda, amely az imént még közösen támadta meg áldozatát, szétoszlik, mihelyt csillapította éhségét. A ménes ugyancsak együttesen védekezik támadója ellen, de szétszéled, mihelyt elmúlt a veszély.”
De nem vagyok kopasz, sem neonáci, sem tagja a KKK-nak és még hungaristának sem nevezném magam, és nem egy négert vagy egy büdös cigányt verek, nem egy zsidónak taposom ki a belét, hanem a legjobb barátomnak! És ez nagyon fájt, fájt az amit tettem, és az amit még tennem kell. Összeomlottam, a gondolataim elhallgattak, felfalta őket a valóság, mint az őszt a tél lassan. Elengedtem a vasdarabot, és földre rogytam, térdeltem egy véres test mellett, mely már nem lélegzett. Sírtam, sírtam, igazán és őszintén, gyász és bűnhödés itatta át arcomat, mikor a dagadó cseppek végig gurultak arcomon, el-majd lecseppenve. Igazak voltak, de soha sem szépek, igazak, de soha sem álmatagok, csak a jelen megtört vergődő fájdalma. Csak könnycseppek, nem keserűek, és nem sósak, nem édesek és nem csiptek, csak fájtak. Tudtam mit tettem, és azt is, hogy bárki bejöhetne és itt találna egy halottal, itt… itt mellette a gyilkosával. Erő kell, erő kell ehez az álomhoz, vagy kibaszott valósághoz, mindegy! Kurvára kibaszottul mindegy! Erő kell! Erő! Erő hogy felkeljek, összeszedjem magam és befejezzem azt amit elkezdtem. Hiába gonolkodtam, testem meg sem mozdult, nem engedelmeskedett, elege lett a fájdalomból, az értelmetlen halálokból és belőlem. De az én testem! Az én kibaszott testem! Megütöttem volna magamm vagy fejem a betonba verném, de nem tudtam, még ehhez sem volt erőm, semmihez sem. Csak sírtam, mint egy 3 éves kisgyermek, kinek a gondosan felépített várát az erősebbik fiú gonoszan lerombolja és arcába nevet kajánul. Nem érdekelt semmi sem, erőm nem volt, csak vonaglottam térdelve a hideg betonon, csak vegetáltam, mint már oly sok éve teszem, kisebb-nagyobb sikerrel. Arcomat karomba temettem, nem akartam látni mit tettem, és próbáltam elszorítani a szemeimet, hogy ne sírjak. Aztán ahogy telt az idő, úgy kezdett sötétedni és mégjobban lehülni az idő, beköszöntött az éjszaka. Lassan elfogytak a könnyeim, lassan kiszáradtak a szemeim, kisírt vöröslő tekintettel támaszkodtam fel, felemelkedtem, görnyedt testemet kinyújtóztattam, elzsibbadt lábaimat dörzsölgettem, és elkezdtem befejezni azt amit elkezdtem.