Sötét kis szoba. Szerteszét a padlón megannyi könyv és papír hever. A hold fényében, amint bevilágít az ablakon, egy alak sziluettje rajzolódik ki. Első látásra szörnynek gondolná az ember zilált külseje, kócos haja miatt. Ám ha jobban összpontosít és körülnéz, látja, hogy a földön heverő papírok kották, s a szoba sarkában egy zongora áll, nekitámasztva pedig egy hegedű, s mellette törött vonója. Odébb egy nagybőgő hever darabokban. A kis szobában hangszerek kavalkádja, melyek java már ütött-kopott. Egy véres kés éle villan a gyűrt kották közt valahol... Jobban megnézve az alakot látni, hogy keze és ruhája is véres. Arca rezzenéstelen. Minden egy hete kezdődött... Épp olyan napnak indult az a hétfő is, akár a többi. Reggel felkelt, beült kedvenc kis kávéházába, ahol megreggelizett. Napközben készült szokásos esti koncertjére, ahol bemutatta legújabb darabjait. Egész nap a remekművének befejezésén dolgozott. A közönség alig várta, hogy hallhassa, mivel kápráztatja el őket kedvencük. Eljött a hangverseny órája, a bemutató est. Megvolt a premier előtti izgalom. Az emberek tolongtak, hogy láthassák a mestert. Végül mindenki helyet foglalt és elcsendesedett. A teremben mély csönd honolt, megadva a tiszteletet a mesternek. Egy légy zümmögését is hallani lehetett volna, de még azt sem lehetett hallani. A teremben mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy elkezdődjék a hangverseny. A Mester belekezdett játékába. Arca lágyan rásimult hangszerére, szemeit lehunyta, vett egy mély lélegzetet, majd a vonót hozzáérintette szeme fényéhez, imádott hegedűjéhez. A hangszeren mesés hangok kezdtek megszólalni, melyek dallammá álltak össze. Kvintek és tercek sora váltotta egymást, néhol a zenekar is csatlakozott. A közönség majd elalélt a gyönyörűségtől. Elvarázsolta őket a darab. A dobok peregni kezdtek, klarinétok és trombiták harsogták a diadalt, orgona a gyászos dalt, vonósok tömege rázendült, sorra csatlakoztak a hangszerek... Megindult a verseny a hangszerek közt, a trombiták és fuvolák versenyre keltek a vonósokkal. A nagybőgő és csembaló hangja megtöltötte a termet, melyet az orgona pátoszos hangja nyomott el és vette át a vezető szerepet. A hallgatóság elragadtatva hallgatta a melódiát és alig várta, hogy mi lesz a folytatás. A darab csúcspontjánál lágy dallamok vették át a vezető szerepet. Majd lassan kiszálltak a hangszerek, míg végül csak a király és királynő maradt. Egyre jobban átszellemült a Mester, már semmit sem érzékelt a külvilágból csak játszott és játszott átadva magát darabjának. Az andalító zene zavaros zajjá kezdett válni. Legalábbis a hallgatóság számára. A zongora is kiszállt, s immár csak a hegedű szólt. A Mester csak gyönyörködött saját játékában és egyre jobban elveszett benne. Egyre szenvedélyesebben hegedült. Hangszere sírt keze alatt, haja lobogott közben. A húrok pattanásig feszültek, de ő nem állt meg. Nem hagyhatta abba. Muszáj volt játszania. A közönség sikítozott, ordibált, hogy álljon le, azonnal hagyja abba. De ő nem tette. Teljesen megvadult. Őrült dallamokat, túlvilági muzsikát játszott, melyhez nem voltak hozzászokva az emberek. Menekülni kezdtek, a kijárat felé rohantak. De hiába... Amint felálltak és a kijárat felé indultak, a Mester köhintett, mire kintről zaj hallatszott, s az ajtók sorra becsapódtak. Csapdába estek. Kénytelenek voltak tovább hallgatni a kísérteties zenét, mely borzongással és rémülettel töltötte el őket. Megrémültek az eddig imádott Mesterüktől, majd gyűlölni kezdték. Neki akartak támadni, hogy kijussanak. De ő erre is felkészült. Dobbantott egyet, megnyomva ezzel a padlóba rejtett gombot, mire a színpad és nézőtér között egy mélyedés lett. A padló azon része beszakadt, melyen át a színpadra juthattak volna és helyében egy mély lyuk tátongott. Nem volt mit tenni, végig kellett hallgatni. Nem tehettek mást, mert egy pillanatra sem hagyta a játékot. Végül, a darab utolsó hangjánál elpattantak a húrok, elvéve a lehetőséget némi ráadástól. A közönség fellélegzett. Az ajtók kitárultak, a szokásos tapsvihar elmaradt, helyét pánik és felháborodás vette át. Nagyon csalódott volt a Mester. Még nincsenek rá felkészülve-gondolta. Az emberek csak átkozódtak, hogy ezt tette velük bálványuk. Úgy döntöttek, bezáratják egy elmegyógyintézetbe. Kerestek is egyet. Közben teltek-múltak a napok, s mindenki kerülte a zeneszerzőt. Mindenki úgy gondolta, hogy teljesen megháborodott. A háta mögött sugdostak, szemébe mosolyogtak vagy elkerülték. S mindenki csak arra várt, hogy eljöjjön a vasárnap este és végre megszabaduljanak tőle. Egyre izgatottabbak voltak, míg végre elérkezett a várva várt nap. Vasárnap az egész város feszült csendben volt, csak néha-néha súgtak össze az emberek, nehogy gyanút fogjon. Végre elérkezett az est, s elindult érte egy erős legény, hogy lefogja és szekérre hajítsa megkötözve, útnak indítva az őrültek házába. A Mester azonban tudta mire készülnek, mert nem volt ostoba. Már várt rá. Elrejtőzött az ajtó mögé, s mikor az benyitott, hátba szúrta őt, s csak futott-futott, mielőtt észrevennék, hogy mit tett és elszökött. De bosszúvágya és sérelme erősebb volt. Tudta, kik az értelmi szerzők. Sorra megkereste, s leszúrta őket, felgyújtotta otthonukat. Némelyiket fojtogatta elmondva neki mekkorát csalódott benne. Volt, akit indulatában felnégyelt, s a darabokat szétgurulva hagyta a földön. A falut egész este sikolyok sora töltötte be, rémült, kétségbeesett segélykiáltások, melyeket elnyelt az éj sötét leple. Mindent köd borított azon az éjjelen. Gyermekek már rég nem laktak a faluban. Csak meglett korú felnőttek és vének. Úgy döntött senkinek nem kegyelmez. Őrült ámokfutásba kezdett, míg nem felnézett az égre, s látta a köd feloszlott, s így megpillantotta csillagos eget és holdat. Hosszasan bámulta az eget, amitől megnyugodott. Majd hazatért, s várta, hogy jöjjön a rendőrség. Híre lassan terjedt tettének, mert kevesen maradtak életben, a többiek pedig féltek, így nem cselekedtek. Az éj vége felé, pirkadat előtt, mikor minden sötét volt, kopogtattak. Nem volt válasz, így benyitottak. A szobában minden a helyén volt, csak egy megtört ember ült az ablakban székén. Ruhája véres, tekintete üres. Kérdezték, de nem felelt, arca se rebbent. Csak meredt a messzeségbe. Mivel semmire sem reagált, megfogták és elhurcolták. Hagyta magát, nem tiltakozott. Olyan volt, akár egy halott. Napokig börtönben ült. Mindenki tudta, hogy ő tette. Csak a beismerő vallomása hiányzott, de ő némaságba burkolózott. Eljött a tárgyalás napja. Felsorolták a vádakat, s ő semmit sem szólt, csak némán bólintott. Egy kérdés volt: Bűnös? Miután a vádpontok felsorolása után rábólintott a kérdésre, életfogytig tartó büntetést kapott, s elvezették. Teltek-múltak az évek, s ő még mindig nem beszélt. Bevitték neki régi hangszerét, rá új húrokat téve. Évekig hozzá sem nyúlt. Majd egyszer csak játszani kezdett. Újra ugyanazt az őrült dallamot, melyet azon a sötét éjjelen is játszott. Megörültek neki, hogy legalább valami életjelt ad. De önkívületben volt. Álmában játszott. A naptól kezdve minden éjjel, mikor elaludt, felkelt s reggelig játszotta az őrült melódiát. Mikor már nagyon öreg volt, kiengedték, mert levezekelte bűntettét, s jól leplezte őrületét. Hazatért, leült a szobájában a régi, poros kis székre. Kezébe vette hangszerét, s játszott-játszott szüntelen, míg élete véget nem ért, s hangszere elsírta Mestere véres és gyalázatos rémtettét.