Fogunk között a nyál,
akár a pókfonál
kinyúl, kinyúl... de végül elhasad.
Simulva érezem meleg hasad,
amint remegsz. Az agy
zsibong, s sután kihagy.
De meg nem áll a test, csak egyre hajt
lehagyva szót, lehagyva fecskerajt
le szívet és tüdőt,
le fényt, időt.
Amíg nem lángölünk külön-külön elég,
mi meg nem állhatunk. Hisz az se vég.
Mi még ölelkezünk.
Szorít, ölel kezünk.
Liheg, zihál a száj.
Öt ujj karomba váj.
- Ölelj! - szavadba vágy lehel mesét.
Az álmaim sorát öleltem én beléd.
Beléd, ki álmaid közé fogadsz be, Életem!
Sosem lesz senki más. Csupán te vagy nekem.