Az eleven sötét azt mondják színtelen,
Még is megjelent a szürkeség egy éjjelen,
Szemébe néztem a fekete árnynak,
Szomorúsága a végtelenségből áradt.

Oly mélyen láttam lelkébe aznap,
Oly tisztán érintettem emlékeit,
Hogy minden egyes léptett,
A kövek könnyeit kergette szerteszét.

Patakokban hullt reá a megfakulhatatlanság,
Még is egy tisztátlan folt marta testét.
Őérte is eljött a szürkeség,
A magasztos végítélet hangja.

Kábulatban forrt a látomás mindenkiben,
Karmolta elménket a szorongás,
Könnyezve lihegtük nevét,
Bocsánatáért epekedve.

Haldokolt az árnyék,
Halkan cseppent a vére.
A föld nem nyelte el,
Eltűnt a sötétbe...

Holt árnyék feküdt a földön,
Mozdulatlanul...
A halál fogságában esett,
Csendben, szótlanul.

És minden meddő ezután...