Mélysötét éjszaka
szélben rezgő fűszálak
fájdalom évszaka
ősz, remegő, ős bánat
súlya ül búsan a síkságon
fagyos szellő sír a holt tájon

Furcsa fantom suhan végig a pusztában
arcát eltakarja köpenye csuklyája
nesztelenül lép, fekete köpenye árnyból
lénye sötétség, hírnök egy más világból

Megáll és felnéz a holdra
kezét a magasba tartja
szemei vörösen izzanak
ajkán ősi, misztikus szavak
zöld fénysugár villan fel az éjben
villámként csap a halandó létbe

Teste egy pillanat-hosszig megremeg
majd összerogy, látszólag élettelen
percekig a néma csendben hever
majd hirtelenjében új életre kel
fekete köpenyes árnyékként feláll
lelkében ott él már a túlvilág

Agyában kavarognak a szellemek
művét földi halandó nem érti meg
kedve szerint járhat át a léteken
nyitva áll előtte már a végtelen

Nesztelen tűnik el a komor éjszakában
és enyészik el az emésztő magányban
lassan válik köddé a túlvilági árny
mint egy különös rémkép, furcsa látomás