A csodás szerben tested új életre kelt,
Virág nyílik mindenfele, merre lábad vitt, tested ment,
Simogat a szél, s mosolyog rád a fény,
Megvakít a szemed vakító fény lény,

Zakatol, kattog a fejedben a kisvonat,
Susog hajad, mikor melletted elhalad,
Ócska mozdonya a távolban imbolyog,
S térded alattad összerogy,

Mivé lett az elme, melynek elveszett hatalma,
Jobban lakna a szervezetem, ha szer helyett gyomromban lenne 6 alma,
De így csak visít, mint a megcsonkított karú vágy,
Már kihűlt, a téged rég nem látott ágy,

Már megfakultak a nyári nap színei,
Eltűnt minden, a boldogság is megszűnt létezni,
Csak egy valami hajtja röpke létedet,
Hajszold tovább az élvezeteket,

Ha majd elfáradsz, szögre akasztod kabátod,
S az égnek szíved kitárod,
Felnézel esdeklően, kik érted éltek, s látták te értük nem,
Láttak minden újabb sérülést, mindkét kezeden,

Elárultak a fények, a hangok, a zajok,
Elfeledtek az elfeledhetetlen pillanatok,
Bezárta kapuit előtted az élet,
S talán ekkor sem vetted észre igazán, hogy véged.

(A hold világítja meg eltűnt sóhajod,
Virágod sírodon elsírja bánatod,
Vakond túrja fel elfeledett halmaid,
Felélik az apró lények maradék csontjaid,

Reszket majd a vadállat, mely véredből lakott,
Reszket majd minden halott,
Forró könnyek mossák le kezedről,
A sebeket, melyek miatt az élet emlékezetéből kitörölt..)

2006. augusztus 16.