XVI.

Valami üres, üres bennem, lelkemben csak úgy tátong egy lyuk, egy hasadás. Valami, de nem tudom pontosan mi is az, csak vonaglok a hetek és napok szakaszaiban, bemegyek iskolába, haza jövök, zenét hallgatok, olvasok, bezárkózok, elrejtem magam és a bennem a felszínre küszködő gondolatok sejtelmes lángját. Elrejtem, mert el kell, eltaposom őket, el, el, mert el kell. Nincs mese.
Napok telnek el újra, ma megint kimentem a temetőbe, csak úgy álltam, álltam ott.
Hosszú óráknak tűnt ez az idő, olyan szakasznak, melynek talán soha sem lesz vége, hosszú óráknak tűnt, pedig valójában csupán percek voltak, szenvedő, bűnös és bűnhődő percek Niki sírja fölött. Az őszi szél lágyan arcomba mart, ide-oda dobálta tincseimet, keverte az avarban rothadó faleveleket, zizegtek a száraz koszorúk és furcsa hasadó nyikorogás hallatszott halkan, mikor egy-egy faág összeért. Én pedig csak álltam, lassan könnybe lábadtak a szemeim, arra gondoltam, hogy milyen is volt régen Niki, hogyan nevetett, milyen volt a hangja, hogyan tudott nézni, talán még kedvelt is engem, csak hát a többiek meg nem, és ő is inkább beállt a sorba, talán csak az idegesített annyira, hogy boldog, őszintén boldog, irigy voltam. Irigy bizony, ezt ma már tudom, de semmit sem tehetek ellene, semmit sem szólhatok, csak hallgathatok és őrölhetem magam belűről és kívülről.
Nem értettem magam. Hol volt akkor a lelkiismeret? És most miért ilyen erős és gyötrően kínzó, fájdalmas? Miért nem bántam akkor, amit tettem, és most miért bánom? Bánom egyáltalán? Miért nem ítéltem el a gondolataimat, miért? Miért bántottam egy olyan embert, aki nekem semmit sem ártott? Csak boldog volt, felháborítóan boldog, és ismerte a szerelem fogalmát, ismerte és érezte, ahogy a szeretetét is. Hogy lehetett ilyen boldog, ebben a hazug és elhagyott világban? Hogy lehetett itt őszintén, lélekből nevetni? Itt, ezen a földön, itt, itt ezen a büntető bolygón. Miért gyűlölöm? Miért gyűlöltem? Miért sajnálom most? Miért? Miért? Miért? A kérdések csak úgy bugyogtak fel, a szívemből jöttek, nem az agyam sugározta, nem gondolatok voltak ezek, és valójában nem is kérdések, fogalmam sincs mik voltak, csak egyet éreztem: minden kérdés egy fájdalmas dárda, mely szívemben forog, minden érzés egy bűn és minden bűn egy érzés.
Lassan könnycseppek jelentek meg a szememben, végig folytak az arcomon, éreztem ajkamon keserű sós ízűket. Semmit sem tudtam tenni ellenük, csak folytak, egyre csak csorogtak. Olyan volt, mint egy vérző seb, tátongva préseli ki az artéria a bentrekedt vért, pumpálva, egyre többet és többet, míg elmosódott a kép. A sírt már csak homályosan láttam, arcom viszketett a lecsurgó könnytől, már az államon csöpögött.
Keserű volt minden, érthetetlen, felfoghatatlan. Nem értettem miért is sírok, ez csak úgy lélekből jött, legbelüről, mélyről, a sötétségből. Nem értettem semmit sem, azt hogy miért sírok, miatta vagy miattam. Sajnálat vagy önsajnálat? Miatta sírok, vagy a gondolataim miatt? Azért amit tettem, vagy azért mert nem tudom meggátolni azt, ami bennem forog.
Ez lehet talán a szeretet? Rossz és ocsmány egy érzés, nem akarom érezni, nem akarom látni! Érzelem ez vagy csak a mély gyökerek termékeny földje?
Semmit sem tudok és semmit sem érzek, soha nem voltam ilyen biztos és ilyen bizonytalan is egyszerre, ilyen keserű és ilyen szárnyaló. Csuklómmal és rá feszülő pulóver ujjával megtörlöm égő szemeim, letörlöm arcomról a keserű cseppeket; fáj ahogy feszül a ruha a karjaimon. Elfordulok, körülnézek, aztán még utoljára egy pillantást vetek a sírra: bocsáss, meg kérlek! - Hagyják el rebegve ajkaimat a szavak öntudatlanul, öntudatlanul, szívből, lélekből, nem az agyamból. Furcsán érzem magam, mintha amit itt tettem volna, az megnyugtatna, olyan volt, mint egy gyónás; nem értettem hogy lehetett ehhez erőm, nem értettem semmit sem azt sem, hogy mit keresek itt és azt, sem hogy mit teszek majd, csak néztem a földet, lassan hazafelé indulok. Hajam arcomba omlik, zsebembe nyúlok, kiveszek 3 szem gyógyszert, se nyál, se víz, hadd súrolja és szántsa fel nyelőcsövem. Hazaérek, lassan hatni kezdenek, a szívverésem felgyorsul, a tüdőmből forróság indul meg és a torkomig jön, tompulok, a hangok és beszédem foszlányokra bomlik, olyan, mint ha a sejtek csak 5 perc késéssel engednének át majdnem mindent, bezárom a szobám, és mély álomba esek… Álom? Álom ez? De hiszen nem is álmodok, csak alszom, tompám, öntudatlan állapotban, már évek óta nem álmodtam semmit, hiányoznak, hiányoznak nagyon. Ha nincs gyógyszer, akkor viszont nem tudok aludni, akár napokig sem. Alszom, pihenek… csak alszom, tompám, öntudatlanul és gyerekesen, gyermeteg némasággal, szuszogó apró sóhajtásokkal, mindez egy olyan test és agy mögé rejtve, maszkot húzva, mely holnap újabb szörnyűséget készül megtenni. Megmutatni a világnak, hogy nem vagytok ti boldogok, csak azt hiszitek. Szép az, amit láttok, de a halál és a nyomor híre mindig felkavaró, elgondolkodtató… és mindig valós, a valóságnál is valósabb és arcba vágóbb.

XVII.

Még nem tudtam, hogy mit teszek, vagy hogy egyáltalán megteszem-e, azt sem tudtam, hogy képes lennék-e újra rá. Azt sem tudtam, hogy igazán akarom. Nem tudtam semmit sem, olyan kis zöldfülű elsősnek éreztem magam, mint amikor először mentem iskolába. Féltem attól, amik a könyvekből rám néznek, rettegtem a betűktől, a számoktól, attól, hogy nem tudom a választ.
Féltem a tanártól, és a naplótól… na igen talán attól féltem leginkább. Szüleim házat építettek, újat és nagyot, eladtuk a régit. Az is nagy volt és szép, de kiesett a városból. Megszületett a húgom, pici volt, védtelen, olyan, akivel törődni kellett. Szüleim törődtek vele, velem nem. Nem kérdeztek semmit, csak hogy megy e az iskola, hogy hányast kaptam. Nem kaphattam rossz jegyeket, mert az fájt nekik, nekik, kik egész nap dolgoztak, és mindent megtettek, hogy felépüljön a ház.
Egy szobában laktunk, a szüleim egy ágyban, a húgom egy kiságyban, és én is egy ágyban.
Soha sem jöttek el a szülőiértekezletre, nem beszéltek a tanáraimmal. Én pedig elsőből másodikba léptem, a ház még mindig készült. A húgom is nőtt, egyre csak nőtt, de ugyan úgy sokat foglalkoztak vele, velem pedig nem. Rosszul esett, nagyon rosszul. Ilyenkor kimentem a temetőbe és néztem a sírokat, futkostam közöttük, rugdaltam a száraz gesztenyéket. Akkor voltam ilyen, ilyen tudatlan, mint most, rá 10 évvel… Aztán elkészült a ház, húgom óvodába ment és újra volt idejük rám, anyám átölelt, magához szorított, megsimogatta a fejem, de nekem ez már nem kellett, már egy gond volt, egy olyan dolog, ami már idegen volt, idegen vagy inkább túl kései.
Nem tudom, semmit sem tudtam. Gyűlöltem a húgomat, de szeretnem kellett, talán akkor vágtam el az érmét, az egyik, s a másik oldalát, elvágtam… hasadva gurult a földön, s én a fejet vettem fel, nem az írást, kezembe fogtam, csak gyűlölet maradt… csak az.
Még nem tudtam, hogy mit teszek, semmit sem tudtam, csak éreztem. Éreztem, ha rá gondolok, beleremeg minden idegszálam, belezsibbad, minden csontom és a vérem szinte pezseg, eltűnni látszott az üresség, a szürkés keserű napok átlátszó harmata. Helyét izgalom és a fájdalom dere lepte be, infúzión csengő éteri tisztaságú tűkkel adagolja az üresség játszóterén szorult emberi testet. Atomban a neheze még mindig vissza van, kell találnom valakit, egy ruhába feszülő lélegző szívet, egy szempárt a rémült arcból, egy artériát a kar mélyéről. Hosszan gondolkodtam azon ki is lehetne, de a választás nehéz, nehéz és bizonytalan. Legyintettem egyet és fél karral az éjjeliszekrényen fötörtem, majd hirtelen két kézzel néztem át az üres gyógyszeresleveleket. Végül csak találtam még egy szemet. Előttem még az egész szombat és örök társa a vasárnap, ki kell találnom ki is legyen az, és hol érem el éjjel.
Holnap fel kell hívnom Csavart.
Csavar a helyi pszichiátrián dolgozott, szociális munkás, izmos, tetovált, 30 évei körül járó kopasz srác volt. Az új évezred megtisztítása, a világ mocskának elhantolása, és más furcsa újdonságnak tűnő politikai eszmék mélyen érlelte és propagandativvá tett szavairól beszélt. Egy másik világról, egy másik felfogással, és más emberekkel, új és szebb táradalommal. Olyan volt őt hallgatni, mint egy mesélőt, ki az életről beszél, de a valós életről, nem a mesebeli világok szétomló tükréről, nem a lovagok és kastélyok titkairól, nem a békáról és a királylányról, és nem az édességek lepte falakról, hol a gonosz boszorka él. Ő az életről beszélt, bátorságról, becsületről és vérről. Szélsőjobbos volt, erősen fanatikus. Csodáltam lelki és testi erejét, és azt hogy mindig tudta mit kell tenni. Sokat beszélt a faji kérdésekről, vagy százszor összehasonlította a fasizmust a kommunizmussal, azt firtatta, hogy az egyik a testét és a lelkét is megölte a nem a világba illő személyeknek, amíg a másik csak a lelket ölte meg, a testet meghagyta, de azzal mit kezd egy ember? Gyűlölte a kommunizmust, gyűlölte az összes fajt, ami nem volt fehér, persze ezt csak olyanoknak mondta el akikben bízott, munkahelyén demokratikus és kedves embernek tűnt. Sokat beszélt, arról hogy a történelemben mennyi a hazugság, és mennyire korról korra változik. Mindig ki kell szolgálnia a múltnak a jelen és a jövő politikai helyzetét. Szokott beszélni a gyűlöletről és arról, hogy mik teszik tönkre az országot. Hosszasan fejtegette délutánonként valamely park valamely padján, hogy kiket gyűlöl és kiket nem. Kikben bízik, és kik árulók. Ő szokta adni a gyógyszert, a pszichiátriáról hozza mindig, bár ő a neurologián dolgozik, de van bejárása szinte mindenhová.
Panaszkodtam neki, hogy nem tudok aludni, másnap felhívott és adott 2 szem gyógyszert. Azt mondta, ha ezzel tudok aludni, akkor mindig hoz, kipróbáltam… ennek lassan már 2 éve.
Holnap fel kell hívnom újra, elfogyott az, amit legutóbb a markomba nyomott. Mindig arról beszél, hogy egyszer ezeket a gyógyszereket legálisan fogom kapni, mert egyszer én is bekerülök oda.
- Meglásd öcsém, egyszer te is ott leszel bent. De majd én vigyázok rád, nyugi. – mondogatta nevetve. Én féltem attól a világtól, a bezárkózottságtól, és attól hogy netán megfigyelnek, ily módon felszínre törhetnek bennem azok a dolgok melyeket nagyon mélyre ások el, nap mint nap, reggelről reggelre és estétől estére tompító gyógyszerrel földelem el testének minden részét. Ahogy én képzelem el azt a helyet… ellenőrzik a gondolataid, átmossák agyad, gyógyszerek miatt kábultan fetrengenek az emberek az ágyukban. Nem kerülhetek be oda, nem, nem és nem! Ordított bennem a gondolat. Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok aludni, meg van, hogy úgy ölhetnékem van. Mosolyogtam magamban, a saját morbidságaimon. Aztán arra gondoltam, amit tenni fogok, és elfagyott bennem a mosoly.

XVIII.

Még nem tudtam, hogy mit teszek, vagy hogy egyáltalán megteszem-e vagy sem, csak éreztem.
Éreztem, ha rágondolok: belezsibbad minden csontom és érzem, hogy vérem szinte pezseg, mint pohárba dobott oldódó vitamin. Eltűnni látszott az üresség, az izgalom idilli képe, a fájdalom derével lepi be, és tömi el az üresség játszóterébe szorult testeket.
Azonban a neheze még hátra volt, kell találnom valakit akit ismerek, olyat akit nem kedvelek, de nem is gyűlölök. Legyen boldog, olyan aki örül hogy él, és figyelmetlenül nem veszi észre az élet keserű és fájdalmas perceit, ezerarcú bánatos óráit. Nem veszi észre, mert nem akarja megpillantani, nem gondol ő bele semmibe sem. Előttem még az egész szombat és az örök társa, a vasárnap. Ki kell találnom, ki legyen az és mikor és hol.
Aztán hirtelen úgy vágott belém a felismerés, mint a gondtalan testbe a fém ízű penge... Felhívom Annát. Tudom a mobilszámát is, rácsörgök egy fülkéből és kész. Úgyis mindig piszkál, hogy szerezzek neki valami könnyebb drogot. Ő egy igazán, mindig boldog szemét kis deszkás, aki semmit sem tud, csak divatosan öltözködni meg 2 naponta új sráccal kavarni. Felhívhattam volna otthonról is, de nem akartam hogy benne legyen a számom a telefonjában. Már csak fel kell hívni, le kell beszélni és kész. Ez talán úgy hangzott, mint Perszeusz feladata. Csak meg kell ölni a Meduzát, le kell vágnia a fejét úgy, hogy közben nem néz rá Gorgóra, csak a bronzpajzson tükröződő arcmására pillant. Ám mindez csak mitológia, csak képzelet, csak a fantázia furcsa és esztelen játéka; ez viszont a valóság, a színtiszta éber valóság... Csak fel kell hívnom és beszélni vele. Tárcsáztam a számot, ideges voltam, gyűlölök telefonálni, mert hadarok benne és képtelen vagyok épkézláb gondolatmenetet elmondani, a telefonálás nekem csak kudarc, ahogy még oly sok minden ebben az életben. Kétszer tárcsáztam mellé mire sikerült bepötyögnöm a számát. Folyt rólam a víz, ingem a hónaljban és a hátamon csupa veríték, ragadtam tőle, éreztem áporodottnak tűnő testszagom.
Vár a tárcsázás, közben többször végig gondolom, mit és hogyan fogok elmondani. Közben azon tűnődöm miért is teszem azt, amit teszek. Nem tudtam megmagyarázni, és elszomorított a tény, már azon voltam, hogy leteszem, de már késő volt... Anna az ő aranyos és kislányos csengő hangján szólt bele a kagyló túloldaláról: - Halló!
- Helló Zoli vagyok, tudod! Az osztálytársad. Kezdtem remegő el-elhalkuló hangon. Próbáltam lassan és érthetően beszélni, de ez csak felerősítette a gátlásomat, és nevetségesnek éreztem magam a túlságon is kihangsúlyozott szavakért.
- He-he Zoli, de régen beszéltünk már, ha az utcán vagy a suliban összefutunk, akkor is csak bólintasz. Mi van veled? - Olyan volt őt hallgatni, mint egy kislányt, csengő, aprócska, vékony apró hang, akár egy zenélődoboz, melynek fedele felnyitásával megmutatja mit rejt, zenélve mutatja be egyenes vonalainak bájait.
- Hát semmi... Válaszoltam és csak hallgattam, közben rádobtam még 200 Ft-ot.
- Akkor meg miért hívtál? Csak van valami!
- Hát igen, valami az van. Az van, vagyis az a helyzet, hogy... ööööö
- Bőgd már ki!
- Szereztem egy kevéske gyógyszerkét. He-he-he. - Igyekeztem őszintének tűnni és cseles titokzatosság fertőjébe tapadt ízzel kacagni.
- Jó, jó. Remek. Hol és mikor és mennyiért? Érdeklődött a maga zenedoboz hangján.
- Vasárnap éjjel 1-kor a kertvárosi kisparkban, a hídnál. Természetesen ingyen van, én is úgy kaptam, de egyedül nem bírok el ennyivel. Senkinek se mondd, hogy jössz, ok?
- Tudom persze, nem ismerlek és te sem engem... - nevetett, kattant és letette. Hallottam hogyan sípol még a telefon, aztán én is letettem.

XIX.

Hipós vízben áztattam a kést, feloldva róla az egész pengét beborító barnás-feketés vérrögöket. Készültem az estére, felpörgetett az egész, az ami lesz, és amit teszek. Megvártam míg elalszik a család. Egyre kell a parknál lennem, még van időm, nyugtattam magam. Összepakoltam mindent és éjfélkor öltözködni kezdtem. Gondosan felöltöztem, összepakoltam mindent: sapkát húztam, hogy még hajszálat se találjanak a helyszínelők. Elraktam a kést és a gyógyszert. Fekete horgolt kesztyű, fekete munkás nadrág, fekete pulóver és apám régi katonai surranója. Amikor minden együtt volt, elindultam a 4 utcával lejjebb húzódó park felé. Egy-egy kései, fonnyadt levél hullott alá a kopasz fák ágairól, a szúrós szél eljátszott velük, amíg bele nem ragadtak a pocsolyák sötétségébe. Nem értettem magam és a világot sem. Amely mintha sejtené mit tettem, és még mit fogok., mégsem tesz ellene semmit, nem is vesz rólam tudomást... Könnyű elfordulni, könnyű szánk elé tenni kezünk, becsukni szemünk és nem hallani azt, ami valójában ott zajong mellettünk. Én is ezt szeretném tenni... ezt tenni és nem azt, amire készülök, elzárni önmagam és gondolataimat, mint ha nem is lennének, mintha soha sem léteztek volna, mintha nem is az enyémek lennének csak egy befutó vonat távoli hangja. Nem venni őket észre, nem hallani őket, nem érteni a gondolatok morajló suttogását. Vagy ha hallani is, de nem érteni őket. Nem beszélni velük és róluk. De beszélni fogok róluk, igenis beszélni fogok, mindenről, mindenről! Mindenről! Neki már úgyis mindegy...
Ő már ott várt, messziről is láttam rikító ruháját. Sétálgatott, bő nadrágjának szárát taposta és óráját nézegette. Ő nem láthatott engem, én viszont a fák rejtekéből pontosan láttam mindent. Még van időm visszafogni, még van, még van... ezt hajtogattam magamban monoton skandálva. De megmagyarázhatatlanul a lábam megindult. Már mindegy, - mondta egy másik hang. És már valóban mindegy volt, megpillantott, integetett. Szemében remény, arcán megmagyarázhatatlan öröm és derű, vállig érő haja homlokába omlott, eltűrte, de az újra és újra konokul visszatért, mint valami ragaszkodó kisállat.
- Helló! - Üdvözölt mosolyogva, majd folytatta: - Azt hittem már nem is jössz.
- De, de eljöttem, hiszen láthatod, itt vagyok.
- Elhoztad? Mit hoztál? Miből élünk? - És megint csak nevetett.
Zúgott a fejem, hangok és képek omlottak össze, majd rendeződtek újra össze, csak más felállásban. Mondd neki hogy nem tudtál hozni, hogy még sincs, aztán hagyd itt és menj haza!! De a másik hang erősebb volt meggyőzött és nagy nehezen megszólaltam: - Igen elhoztam, Depridolt, 5 szemet.
Nevetett, örömében szinte ugrált.
- Meg kell halnod! - Mondom nyugodt hangon.
- Nekem? Hát te már most kész vagy! - Nevet és ujjal mutogat rám. Majd közel lép, végig simítja arcom, üres tenyerét felém mutatja. - Kérem! Add ide! - Rebegi gyerekes hangon. Szó nélkül a zsebembe nyúlok, kiveszem az 5 szemet, ebből hármat a kezébe nyomok. Ő erre nevet. Egyre csak nevet, tenyerében görgeti, egyensúlyozik a tablettákkal. Boldog, hihetetlenül boldog. Boldog... boldog, én pedig nem, de ő mégis boldog, boldog. Aprócska hátizsákjában matat, közben hogy ne legyen foglalt a keze, beveszi a gyógyszert, egy dobozos kólát vesz elő, felbontja és belekortyol. Majd az én kezembe nyomja, én is beveszem és lenyelem. Ő még mindig nevet. Én pedig beszélni kezdek, ahogy terveztem: - Menjünk le a csatornába!
A gondolatok egyre erősödnek, szinte a szavakat adják a számba, de én inkább meg sem szólalok. Mielőtt lemásznánk a körülbelül egy méter mély csatornába, kér hogy hajoljak közel, mert súgni szeretne valamit.
- Köszönöm, de igazán, tényleg nagyon köszönöm. Suttogja, majd újból végigsimítja arcom és megcsókol.
Valahogy képtelen vagyok ellenkezni, annyira furcsa édes érzés, de közben tudom hogy mindez rossz, de akkor is jó. Csak akkor hagyja abba, mikor remegő kézzel leejtem a kólát, az a földre esik és spriccelve fröcsköli össze mindkettőnk nadrágját. Ne haragudj, nem tudtam, hogy neked ez ennyire fáj. - Mondja.
- Menjünk le a csatornába, erre jöhetnek járókellők.
A parkot egy csatorna átlósan szelte át, és osztotta ezzel két felé. Nagyobb esők idején hömpölygött benne a beletóduló víz, görgette a szemetet, üvegeket, papír és fadobozokat, újságpapírt. Kőlapokkal volt kirakva, de a gaz minden egyes lapnál feltörte magát vízszintesen és függőlgesen is. Mindezt egy helyen kötötte csak össze egy aprócska híd, faragott korhadó korláttal és betonozott alapvasalással. Leereszkedtünk. Gyermekként sokat játszottam itt, faágakat gyűjtöttem és bunkert építettem, az iskolából szünetben krétát csentem és alkalmanként itt rajzolgattam velük furcsa olvashatatlan hieroglifákat, jeleket, amolyan sajátos titkosírást. Aztán jött egy nagyobb eső és mindent elmosott. Szerintem ma is járnak ide gyerekek, és lehet, hogy hasonló dolgokkal foglalják ők is el magukat, vagy ide járnak titokban dohányozni. Nem tudom, de kellemes emlékek ezek, kellemesen fájóak is egyben, szeretnék újra gyerek lenni. Na igen milyen jó is volt akkor, gyereknek lenni, gyerekként élni, egyedül játszani, de legalább gondfelletten játszani. Játszani... játszani... Miközben ezen és a múlt hagyatékain derengtem ő beszélt hozzám, csak bámultam az elmúlott évek visszatérő álmatag perceit a félhomályban. A kandeláberek erős neon fénye kíméletlenül tépte szét a sötétség leplezetlen kendőit, a fény körül bogarak cikáztak, és a híd alatt csak árnyékok, fény foszlányok libegtek. Azt kérdezgette, hogy érzem magam és hogy minden ok-e, közben nevetgélt, én pedig elkezdtem azt amit terveztem. - Tudod Anna, Niki is ilyen boldog volt, ugyanilyen önfeledten boldog, idegesítően boldog. Én öltem meg, mert hogy lehet ebben a világban ilyen boldog, hogy tudsz őszintén nevetni? De ő csak nevetett egyre, hirtelen megcsókolt, majd kislányosan annyit mondott: furcsa egy srác vagy te, de azért imádlak. Mind a csók, mind az amit mondott zavart, érzem hogy elvörösödök, még jó hogy a sötétségben nem lehetett látni. Zavart a csók és a szavai, zavart. Hiszen ez nekem tiltott, én tiltottam meg magamnak, furcsa volt, forró és ámulatba ejtő. Zavaró, nagyon zavaró.
Ellöktem magamtól, a falnak vágódott háttal, ott is maradt, olyan alakot vett fel, mint Jézus a kereszten, persze kicsit meggörnyedve a híd magassága miatt. Én kicsit távolabbról néztem, tudtam meg kell tennem, mert lassan hat a Depridol. Persze a belső hang szerint, hagyjam... menj haza, feküdj le és élvezd a hatást. És valóban talán ez lett volna a legésszerűbb megoldás, de nem volt erőm ellenszegülni annak a valaminek ami hajtott. Meg kell tenned! Meg kell tenned! Hiszen ez a kis kurva boldog, nevet! És megcsókolt, bemocskolt szeretet és vágyak fertőzte szavaival, hozzád ért szerelmet és szexualitást álmodó ajkaival. A kandeláber erős sugaraiban megcsillant a lesújtó penge tompa szürke fénye, ő még mindig csak gubbasztva, megtört derékkal állt és a hatást várta vagy élvezte. Becsukott szemmel billegtette kezeit, olyan volt mint egy hatalmas élő madárijesztő, haja arcába omlott, rikító ruhája helyenként kólás, hol pedig sáros. Felemelt szikével vártam, majd pedig lesújtottam, tiszta erőből, éteri gyűlölettől sugallva, mocskos boldogságát elvéve. Azonban nem számoltam a plafont alkotó híd aljával, túl nagy erő, merész lendülettel párosult, az eltúlzott ív pedig a hídba vágódott bele, és nem az előttem lélegző testbe. Ő felnézett és feleszmélt, torkán már ott volt a sikoly hada, de ekkor már nem véttettem el. Az első vágás a homlokától bal ajkáig szaladt, kettémetszve a szemet és a fél arcot. De a penge erősen kicsorbult és élét vesztette a híd miatt, így nem is vágott, inkább hasított és roncsolt, halottam, ahogy csontot ér, és érdes hangja fagyasztóan fájdalmas. Ahogy az arc felepedt, úgy és olyan gyorsasággal öntött el a vér mindent. Aztán újra és újra lesújtottam, erőtlenek voltak ezek már, szédült vágások, éreztem a szer hatását, de volt annyi önuralmam hogy befejezzem, amit elkezdtem. A test megfeszült, aztán elernyedt, majd újra megfeszült és végül teljesen elgörnyedt. A vér mindent ellepett, a testet, a narancssárga ruhát, az arcomat, a köveket, átázott a horgolt kesztyű, csúszott a markolaton. Az arcot a felismerhetetlenségig vér borította, a haj bele-beleragadt, és az árnyékban úgy fénylett a forrón lüktető vér masszája, mint valami mázzal leöntött hatalmas sütemény. Kitapogattam és letöröltem az ajkát, de semmi értelme sem volt, egy másodperc és újra tiszta vér, megismételtem újra, de ekkor villám gyorsan X-et vágtam bele. Abba az ajakba, mely 7-8 perce még forrón csókolt, abba a testbe, amely 10 perce még kezével kedvesen megsimogatta arcom, abba az emberbe, aki már lassan 2 éve osztálytársam...
Csikorgó hangot adott mikor az X által a penge a fogzománcot súrolta, majd pillanatok műve és minden újra csak vér, csak vér, csak vér. Végezetül elmetszettem a torkát, de olyan erővel, hogy az egész fej jobb oldalra esett, és mint kitömött babzsák csak előre csuklott. Amennyi erő még csak bennem volt azzal lesújtottam a testre, majd leültem mellé, és pihenni akartam egy picit. Éreztem, ahogy átázik a nadrágom, és ahogy az izzadság és a vér furcsa elegye marni kezdi a szemem és a szám sarkát. Nem tudom meddig pihentem így mellette, de végül feltápászkodtam és kimásztam. Gondosan körülnéztem amennyire erre még képes voltam, felvettem a földről a kólás dobozt és arcomba öntöttem az egészet. A szénsav marni kezdte az orrom, szemem könnyezett.
Sehol senki, minden csendes, a távolban egy autó hangját hallani csak, meg az ezt megugató kutyák lármáját. Amennyire kiveszem a hangokból a kocsi nem erre jön, és tényleg igazam volt. Elhalkul a távoli zaj, néhány kutya vonyít csak csupán. Kezd minden összefolyni, látszik a leheletem, lehűlt az idő, szememet törölgetem, leveszem a sapkám, a hajamba túrok, egymerő savanyú izzadság. Leveszem a kesztyűket, zsebembe csúsztatom a kólás dobozzal és a pengével együtt. Haza felé indulok...

XX.

A lábam szinte a földhöz tapadt, mintha műanyag katona lennék, ki a parazsakon próbál átkelni.
Alig bírtam kimászni a csatornából. Szédülök, fájnak a szemeim, égnek és vakulva látni igyekeznek a park sötétségében. Leülök egy közeli padra, aztán az árokra pillantok, ahogy a pislákoló neonfény oda-oda vetődik, feltűnik a véres fal, fénylik az éj fagyában lassan megdermedő vérrögök masszája. Mennem kell!
Mennem kell! El innét, el máshova! – mondom magamnak suttogva. Felkellek, a szél aprón fújni kezd, sistereg az éjszakában pillangóként szállni vágyó ezerarcú ágak és levelek.
Megyek élőre a szürke, sűrű, légnemű nedvességben, arcomra a köd leple lassú árral ragad. Csúsznék az úti nyálkán, lápos gyermeki álmokon… olyan az egész, mintha egy nehézipari génkezelt, hibás sejtek örvényében vergődő csiga hagyta volna itt nyomait. Vonszolja maga után fényévek torzításában is csak fémek ötvözte házát, az utcasarkon les ránk az erőszakos neoliberalizáció, talpa alatt gennyedző fókabébik sírnak a nukleáris nyár olvadó jéghegyein, lehelete radioaktív, mérhetetlenül puha és álmatag, hónaljából zátonyra futott tankhajók potyognak, hite alatt lánctalpak görnyednek meg.
Minden összefolyik, még az is ami már biztosnak tűnt, vergődés csak az egész, egy újabb kibaszott vegetáció. Ragadok csak a soha fel nem olvadó, mindenre rátelepedő mocsokban. Ordítok: Neeem!
Ordítok, ordítok, bele… bele a levegőbe, aztán elém áll. Elvesznek hirtelen a színek, mintha eltekerte volna a szél vagy valami levegő ragacsában olvadozó kéz a Colorstar antennáját. Ez a perverz kitaszítottságba csapódó kurva adó kizárólag kelet-európai antiutópiákat hajlandó sugározni. Az adás abszurdként is csak az idegeimben és a fény hátán játszva telíti a teret szemétjével. Élőben, de nem egyenesben, az a dimenzió megfoghatatlan, ez a kapu nyitott majd csukott, szép és csúf, fájdalmas és fájó… fájdalmakban fájva maró.
Két út között a legrövidebb pont. 765498-as test, vért korrigál a halott artériák pumpáló metszeteiből. Lámpák és reflektorok fénye arcomba tompít, csöpög a fejemre az elszíneződött antennák rozsdás hangja.
Csöpög a fejemre a szennyes lé, köd már nem szitál, hanem inkább telepszik, letelepszik, mint a cigányság a városokba, mocsokba. Leköp, összenyálaz, megcsavar, és tovább bomlaszt. Megyek, megyek a mekdonaldszba gyermekmenüért, hogy kiegyem a gonoszt, a globalizáció mocskát, fröccsöntött kínai játékokat a tálcáról, vagy az értelmetlen írott CD-ék kérésére írt lapról. Nincs se unikum, se kadarka, csak fényben úszó génkezelt csirkefejek, az állatkísérletekben megkínzott májak, négerek verítékén kosarazott függvények az NBA honlapjáról, zsákmányolt zsákmány a multinacionális zsömlék és kiflik között.
Ez valami kódolt névtelen adás, távol a keleti valutát szaggató billegő társadalmi fejlődésről. Néha-néha bevágódik egy-egy tiszta kép, véresen botorkálok egy sötét park padjai között, többször elesek, majd felkelek és újra a földön vagyok. A neonok fénye néha a szemembe pislant: Menj, menj, menj tovább! Menj innen! - suttogja konokul.
Lelkemre ül a kor, a korszakok néma vágyai, hangok a távolból: egy kutya ugat, kóbor és kivetett, az éjszaka dere szőrét pamacsokba fonja. Hangok a fejemből: sípolás és ugráló képek, menj tovább, menj!
Menetelek a nyálkában előre, előre, bármi áron, csak előre, csupasz testek hevében, lélekben fészkelő nyugodt fájdalomban. Nincs fegyverem, csak a remegő szívem, tüdőm sípol, kifáradtam, belefáradtam.
Nincs fegyverem, csak a remegő szívem, koktélom Molotov, kövem macska, sisakom bukó, bézütőm- ból,
karom az enyészeté, a gennyedző sebeké, a széthasadt varroké, fénylő éles, hadakozó pengéké… az elmúlásé.

XXI.

Elértem végre az úttestet, erősödik a fény, és tisztul az agyam is lassan, sehol senki, sem autó, sem kutya, csak az aszfalton fényesen tekergőző nyálka, csak a neonok éles merev fénye, csak a város kihalt tompasága, csak én egyedül az éjszakában, véresen, sárosan, fáradtan…, a levegő fagyottan párás, valóban ködös és nyálkás minden, kezdenek tisztulni a képek. Az órámra pillantok…, majdnem két órát estem-keltem a parkban. Hazafelé indulok, monoton ritmus zengi be agyamat, a szívverés apró rögei halkan kattannak: katt-katt, kitt-kitt, katt-kitt, kitt-katt, katt-katt-katt… Hazaérek végül, azt az utat, amit normálisan 10 perc alatt jártam volna meg, az most közel 35 percbe került. Lelassultam, le… úgy, mint ha szétszívtam volna magam, a sűrű füst elborít, a parázs vörösen világít.
Levetkőzöm és egy zacskóba rejtem a ruháimat. A kést az ágy alá csúsztatom, lezuhanyozom, beveszem a gyógyszerem és elalszom…, lassan elönt a forróság, kikapcsol az agyam, teljes az üresség.
Apró-cseprő öröm önt el, megmagyarázhatatlan boldogság; boldog vagyok, mosolyogva fekszek a párnák között, a lepedőt markolom, és egyre csak mosolygok. Boldog vagyok, boldog, pedig semmit sem érzek. Akkor ilyen, ha antidepresszánst veszek be. Boldog vagyok, mert a szer ezt a hatást adja, ezt sugallja az agyamnak, ez a feladata. De ez csak belső álarc, egy kurva maszk, legbelül minden a régi.
Akkor is boldog a test és az agy, ha a lélek keserű cseppjeiben vergődik, sír és tükröket keres. Olyan ez az egész, mint az elektrosokk. Aztán már ezen sem tűnődöm, inkább hagyom, hogy a feledés magába szívjon, párnába fúrom fejem, mint egy kis föld alatt értelmet kereső vakond. Elalszom…