EPILÓGUS

A holdfény megvilágította szobában Natalie szomorúan ült az ágyon. Alain szorosan átkarolta. Két napja érkeztek haza. Alain londoni lakása Natalie-nak nagyon tetszett, kiváltképp a kicsi hálószoba, amelynek méretéhez képest óriási ablaka a most éppen kihalt parkra nézett. Némán ültek a szobában, egészen addig, míg Alain halkan meg nem szólalt.
-Mi a baj? – kérdezte, bár tudta a választ, hiszen az soha nem változott.
-Juliette-re gondoltam – mondta Natalie – Ő volt a legjobb barátnőm, és most mégis gyilkosként kell, hogy emlékezzek rá
-Nem kell úgy emlékezned rá! – vigasztalta Alain – Te két Juliette-tet ismertél. Az egyik a barátnőd, a másik nem az. Emlékezz csak az elsőre, hiszen ő volt az, akit igazából sajnálsz, hogy meghalt, nem pedig a gyilkos Juliette-tet
-De hiszen én öltem meg! Én is ugyanolyan gyilkos vagyok, mint ő! – mondta sírva Natalie, mire Alain átölte, és ezt suttogta a fülébe:
– Nem te ölted meg. A barátnőd akkor halt meg, mikor először húzta magára a jelmezt… Juliette előtt onnantól kezdve új célok lebegtek. Az apja céljai. Az apjáé, aki arra tette fel az életét, hogy a felesége halálát az orvvadászokon bosszulja meg. Számára ez volt a lét értelme.
-A lét értelme… – ismételte Natalie, könnyekkel a szemében – És mi miért élünk Alain? Mi miért maradtunk életben? Mi a lét értelme…
-Az, hogy bebizonyítsuk, hogy van miért élni. Hogy reggel van miért felkelni, vannak céljaink, terveink, álmaink, melyeket szeretnénk megvalósítani. Szeretnénk azokkal lenni, akiket szeretünk. A családunkkal, a barátainkkal, a szerelmünkkel… Mint én most veled. Tudod Natalie, ha veled vagyok, akkor biztos vagyok benne, hogy a létnek van értelme, hiszen jól érzem magam veled. Szeretek veled lenni… – mondta a lánynak, aki a szavaktól valamelyest jobb kedvre derült, és a fiú szemébe nézett, majd határozott hangon szólalt meg.
-Én is így érzek Alain – mondta. – és noha tudom, hogy a panzióban sok olyan dolgon mentünk keresztül, ami kedvünket szegheti, de nélküled ez rosszabb lenne… – Alain ezt hallva elmosolyodott.
-A panzióban borzalmas eseményeken mentünk keresztül – mondta a fiú határozott hangon. – Élve megúsztuk. Élünk, és most itt ülünk egymás mellett az ágyon ezen a gyönyörű holdfényes éjszakán.
-Tényleg gyönyörű ez az éjszaka… – adott igazat Alainnek Natalie.
-Pont annyira, mint te – mondta a fiú, mire a lány elmosolyodott. – Natalie, a panzióban történtek már a múlté. Most a jelenben vagyunk, ne szomorkodj a múlt miatt…
-Igazad van – mondta Natalie, és megtörölte szemeit, majd átölelte a fiút, és halkan a fülébe súgta – Köszönöm Alain… – mondta, mire a fiú elmosolyodott, és így szólt.
-Eszembe jutott még valami, amiért érdemes élni… – mondta.
-Igen? És mi az? – kérdezte Natalie, most már sokkal jobb kedvűen.
-Tudod a panzióban sok szomorú esemény mellett volt egy jó is…
-Igen? Az, hogy összeismerkedtünk?
-Igen, de én egy konkrétabb dologra gondolok…
-Pontosan mire?
Alain a lány füléhez hajolt, és belesuttogott néhány szót, mire Natalie elmosolyodott.
-Szeretném, megismételni azt az éjszakát, mikor nálam aludtál – mondta neki.
-Én is szeretném… – válaszolt halkan Natalie, majd lassan elkezdte megszabadítani Alaint a ruháitól. A fiú hasonlóan tett a lánnyal. Pár másodperccel később ruhátlanul feküdtek egymás mellett az ágyon. Alain mélyen Natalie kék szemeibe nézett, és halkan megkérdezte:
-Kezdődhet az éjszaka? – Natalie a kérdést hallva elmosolyodott, és csendben a fiú fülébe súgta a választ.
-Már el is kezdődött…

(Vége)