VIII. FEJEZET
Visszatérés a panzióhoz

Natalie lassan leeresztette a Coltot, melyet Alain adott a kezébe, majd halkan sírni kezdett. Juliette holtteste élettelenül terült el a földön mellette. Joe lassan felkelt a földről majd kezével megkereste Natalie-t, majd miután megtalálta így szólt:
-Köszönöm… – mondta, majd átölte a síró Natalie-t, aztán megkérdezte tőle – Alain hol van? Csak nem történt…
-Nem – válaszolt Alain, mire Natalie a hang felé fordult, és kezével megkereste a fiú arcát. Mikor azonban a maszkhoz ért a keze, elsikoltotta magát. Alain gyorsan levette a maszkot, és nyugodthangon szólalt meg – Ne félj, csak a sötétben látó miatt vettem fel – mondta, majd a maszkkal a kezében ezúttal, megkereste a lányt, és átölelte.
-Vége? – kérdezte Alain örömére nyugodtabb hangon.
-Igen – válaszolt Natalie-nak majd hozzátette – Már csak ki kell innen jutnunk…
-De hiszen az ajtók bezáródtak! – mondta rémülte a lány.
-Nem probléma – nyugtatta meg Joe. – Az a sok gomb nem véletlenül van ott fenn! – mondta, majd lassú, óvatos lépetekkel elindult felfelé, nyomában Natalie-val és Alainnel, aki fejére vette a maszkot, és úgy irányította őket.
A fenti helyiségbe érve Joe a géphez lépett. Alain, aki ekkor már levette a maszkot, köszönhetően annak, hogy a terem falain elhelyezkedő tíz lámpa erősen szórta fényét, így már nem volt rá szükség. Miközben a panzió ex-szakácsa az ajtók kinyitásán fáradozott, addig Natalie és Alain összeölelkezve, remegve álltak. Mindketten ugyanarra gondoltak. Noha Joe segített elkapni Juliette-t, de tudott minden gyilkosságról, ami leglényegesebb volt Natalie számára, hogy Stan elrablásában is részt vett a néger szakács.
Két perc feszült várakozás után a helyiség közepén a föld arrébb húzódott, a létra pedig egy halék fémes hang kíséretében függőleges állást vett fel.
-Voilá! – mosolygott megkönnyebbülten Joe, majd a másik kettőre, akik a félelemtől remegve néztek vissza rá. Ekkor a férfi halkan, komoly hangon így szólt hozzájuk – Gerard gondolom elmondta nektek, hogy a személyzet tudott a gyilkosságokról. Sejtem azt is hozzátette, hogy bűnözők vagyunk. Nos, mielőtt bármit is mondanátok, nézzétek meg ezt – mondta Joe, majd sötétkék kabátjából egy igazolványt vett elő, melyet meglátva Alain és Natalie nagyon meglepődtek.
-Ez eredeti? Te tényleg rendőr vagy?– kérdezte a lány, miután kezébe vette az igazolványt.
-Igen, de ezt majd kint megbeszéljük, most tűnjünk el innen! – válaszolt Joe, és elindult lefelé a lépcsőn, a másik kettő követte. Miután leértek, Natalie visszaadta a rendőr igazolványt Joe-nak.
-Miért nem akadályoztad meg a… – nem tudta befejezni a mondatatot Natalie, mert Joe határozott hangon félbe szakította.
-Majd ha kiértünk innen! – mondta.
Tíz perccel később már szitáló hóesésben a panzió felé tartottak. Natalie szólalt meg először. Hangja halk volt és erőtlen.
-Miért kellett annyira sietnünk? – kérdezte.
-Mert Gerard a rendszert visszaszámlálásra állította be. Egy bizonyos időn belül, ha nem ütjük be a jelszót, akkor az összes ajtó automatikusan bezáródik… Majdnem bent rekedtünk, már nem lehetett sok hátra. Az ajtók most már biztosan zárva vannak – válaszolt Joe.
-Most már akkor válaszolsz a kérdéseimre? –kérdezte valamelyest határozottabban Natalie.
-Igen, persze. Előttetek nincsenek már titkaim. Most már nincsenek…
-Rendben, akkor amíg visszaérünk a panzióba, elmesélhetnéd, hogy lettél Gerard alkalmazottja, illetve… Arról is, hogy miért nem mentetted meg az ártatlanok életét, hiszen ha tudtad ki a gyilkos, akkor miért nem kaptad el? – kérdezte újból halkan, most már sírva Natalie, majd miután megtörölte a szemét és Joe-ra nézett, az hozzákezdett a magyarázatához.
-Mielőtt Gerard megteremtette volna a hópárduc lényt, jó néhány embert tett hidegre a környéken. Az áldozatot soha nem a panzióban ölte meg, hanem az erdőben, méghozzá úgy, hogy a gyilkosságot úgy állította be, mintha egy hópárduc végzett volna a vendéggel… – mesélte Joe. – Így ment ez éveken keresztül, és a vendégek száma nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is…
-Hogyan? Nem tudták talán, hogy a környéken emberek halnak meg? – kérdezte értetlenül Natalie, majd eszébe jutott, hogy ő nem tudott róla. Juliette elhallgatta előle az igazságot…
-De, tudtak. És azt is tudták, hogy hópárducok végeztek velük. Ezek után nem meglepő, ha azt mondom, a panzió vendégei szinte mind ezek miatt az állatok miatt jöttek ide – válaszolt Joe a lánynak, majd folytatta. – Az egyre szaporodó halálesetek után aztán a rendőrség gyanút fogott. Néhány társam körül nézett a panzióban, és a személyzetet is kivallatta. Természetesen mindenki falazott Gerardnak. A munkatársaim azonban nem hagyták annyiban a dolgot. Kiderítették, hogy a személyzet tagja büntetett előéletűek, és azt is, hogy Gerard feleségének halálát orvvadászok okozták. Orvvadászok, akik hópárducokra vadásztak…
-Hogyan? – kérdezte meglepetten Alain – Akkor gondolom, ebből rájöttetek, hogy…
-Igen, rájöttünk, hogy az egész banda sáros, de arra is, hogy aligha tudjuk leleplezni őket. A hullákat már túl késő volt átvizsgálni, Gerardék pedig minden nyomot igyekeztek eltakarítani maguk után. A helyszín, az elszigeteltség kedvezett nekik…
-Innentől jössz te a képbe? – kérdezte Natalie érdeklődve.
-Pont innentől. Mivel bizonyítékot nem találtak a társaim, ezért felkértek rá, hogy foglaljak szobát a panzióban, és járjak utána a dolgoknak – mondta Joe.
-Veszélyes dolog lett volna… – jegyezte meg Alain.
-Nem veszélyesebb, mint ami végezetül a feladatom lett – válaszolt Joe – Már készültem, hogy indulok a hegyekbe, mikor megtudtuk, hogy a személyzet tagjai közé keresnek új embert. Az előző szívrohamban sajnálatos módon meghalt.
-Gondolom azonnal megváltozott a terv… – találgatta Alain.
-Meg bizony! – válaszolta Joe – Úgy gondoltuk, hogy sokkal több információhoz juthatunk akkor, ha Gerard önkéntesen beavat engem a titkai közé. A rendőrségnek nem okozott nagy nehézséget az, hogy hamis bűnöket a nyakamba akasszanak, így mikor Gerardnál jelentkeztem az állásra, már igazi bűnöző voltam.
-Honnan szerzett Gerard információt arról, hogy te bűnöző vagy? – kérdezte Alain.
-Gerardnak rengeteg pénze volt, melynek egy részét katonai eszközökre, például a lény jelmezeinek részeire költött, a másik felét pedig arra, hogy információkat szerzett emberekről. Így tudta meg egyébként azt is, hogy az adott áldozat hány hópárduccal végzett már…
-Még mindig nem értem, honnan volt ennyi pénze – mondta Natalie.– Addig rendben, hogy a panzió megépítése után már sikerült pénzhez jutnia, de miből építette meg a panziót egyáltalán?
-A felesége pénzéből, akinek több millió dollár vagyona volt, melyet részben az állatok védelmére költött –adta meg a választ Joe – Kivételes nő lehetett, mert emellett még saját maga beszállt a harcba az orvvadászok ellen, melyek később a halálát okozták.
-A panzióba bekerülésed után mi történt? – kérdezte Alain, visszatérve Joe történetére.
-Gerard miután alkalmasnak ítélt a feladatra, felvett a személyzet tagjai közé – válaszolt a férfi. – Mivel régebben dolgoztam már konyhán a seregnél, ezért nem okozott gondot a főzés. Én lettem az új szakács. Jó pár hét eltelt, amíg teljes egészében megtudtam az igazságot a gyilkosságokról. Ez idő alatt senki nem halt meg. Pár napja értesíteni akartam a társaimat, hogy jöhetnek fel a panzióba, mert mindent tudok a halálesetekről, mikor két dolog közbe jött. Az egyik az időjárás volt, ami miatt nem tudtam elérni a társaimat, a másik pedig a lény. A lény, melynek megjelenése nagyon meglepett. Váratlan fordulat volt, okos húzás Gerardtól.

Már fenyők között lépkedtek, mikor Joe rátért az elmúlt három nap eseményeire. A havazás elállt, a hőmérséklet pedig jelentősen meg növekedett.
-Gerard annyit mondott csupán nekem a lényről, hogy talált valakit, aki ezen túl elvégzi helyette a piszkos munkát, és hogy nem kell félnem, engem nem bánt. Hiába faggattam, hogy mi ez lény, ember-e vagy állat, azt mondta, jobb, ha nem tudom.
-Juliette-ről nem hallottál? – kérdezte Alain.
-Gerard nem beszélt nekem róla, és a panzióban sem beszéltek előttem – válaszolt Joe. – Sajnos ez jelentősen megnehezítette a dolgomat.
-Én hibáztam – vallotta be Alain. – Mindvégig azt hittem, hogy a lény nem ember, hanem valami más. Ha rájövök, hogy egy ember rejtőzik a jelmez alatt, és többet beszélek Natalie-val, rájöhettem volna, hogy Juliette mindig akkor tűnik el, mikor a lény meg jelenik… – mondta, és már majdnem hozzátette, hogy ha Stan nem kavarja meg, talán e nélkül is rájött volna, mikor Natalie szomorú arcát meglátva magába fojtotta a szót.
-Ha rájöttél volna, hogy a lény egy ember, már nem élnél Alain – mondta Joe nyugodt hangon. – Aki megtudott valamit a gyilkosságokról, azzal azonnal végzett Gerard vagy Juliette.
-Egészen jól sikerült elhitetned velük, hogy mellettük állsz – mondta Natalie – De azt nem értem, miért nem segítettél rajtunk…
-Meg volt az ára annak, hogy információkhoz jussak. Ha Gerard gyanút fog, akkor megöl, és így az ellene gyűjtött bizonyítékaim is kárba vesznek. Ezért, és még egy dologért nem segítettem a vendégeknek – mondta szomorú hangon Joe. – Nos az előbb azt mondtam, hogy Gerard nem árult el a lényről semmit. Ez igaz is, de ennek ellenére sikerült annyit kiderítenem, hogy a lény egy ember. Egy ember, a vendégek közül…
-Van rádiód, vagy valami, amivel információkat tudsz küldeni a társaidnak? – kérdezte Alain, bár szinte biztos volt a válaszban.
-Igen, de egészen ma reggelig nem használtam, főként az időjárás miatt. Reggel sikerült elérnem őket, és megkértem a rendőrséget, hogy jöjjenek fel a panzióhoz. Ha nem leszek fél óra múlva az épület előtt, a keresésemre indulnak. Többek között ezért is kell sietnünk…
-És mi van akkor, ha meghaltál volna ma? – kérdezte kissé remegő hangon Natalie.
-Ma reggel tudtam, hogy a küldetésem a végéhez érkezett. Ma kiderül, ki a lény, aki akadályozta a munkám. Ha ő nem lett volna, Gerard már rég börtönben ülne, vagy ami még valószínűbb, már ki is végezték volna – mondta Joe. – Rengeteg ember halála szárad a lelkén, de ezt úgy is tudjátok. Azt viszont már nem, hogy ma reggel az összegyűjtött bizonyítékokat, a naplómat, elrejtettem a panzió egy titkos részében. Ezt tudattam is ma reggel rendőrséggel, mielőtt utoljára eljátszottam Gerardnak, hogy mellette állok. Kérlek bocsáss meg Alain, amiért a pincébe bezártalak, de Gerard megkért rá, és mivel tudtam, hogy úgysem esik bántódásod, ezért megtettem neki ezt a szívességet.
-Nem haragszom – mondta Alain.
-És a reggel történtek? Azokkal mi van? – kérdezte indulatosan Natalie, aki nehezen tudta megbocsátani Joe-nak, hogy az nem használt ki minden lehetőséget Stan megmentésére.
-Natalie – mondta, és belépett a lány elé, majd a szemébe nézett – Ma reggel Gerard azt mondta, Stant felhasználja csaliként, hogy eljuttasson titeket a barlangba. Arról, hogy Juliette mit mondd majd nektek, arról nem szólt semmit nekem. Egy biztos, Gerard kettőtöket másként kezelt, mint a többi áldozatot. Veletek tudatni akarta, hogy ő és a lánya a gyilkos. Ellentétben bárki mással. Miközben Stant a barlang felé cipeltük, Gerard szándékosan nyomokat hagyott, nekem pedig azt parancsolta, egy másik úton menjek vissza a panzióhoz. Figyelj Natalie, most talán arra gondolsz, hogy az úton, meg kellett volna állítanom őt. Ugye? Nos, ha ezt megtettem volna, ti már nem élnétek… Soha nem tudni meg a lény kilétét.
Natalie némán lépkedett a két férfi mellett. Joe szavai meggyőzték. Noha még mindig nagyon fájt neki Stan elvesztése, de egy kicsivel könnyebbnek érezte a súlyt, melyet a fiú elvesztése okozott. A kedve ennek ellenére mégsem lett jobb. Akárhányszor gondolta ugyanis végig az eseményeket, nem tudta elhinni, hogy a legjobb barátnője egy gyilkos.
-A barlangba hányszor jártál? – kérdezte Alain Joe-t.
-Most jártam először –válaszolta Joe – Azelőtt nem is tudtam, hogy Gerardnak ott is van búvóhelye. Azt hittem, hogy mindent tudok már róla, de nem… És félek, még most is vannak, titkai, melyeket soha nem tudunk meg.
-Egész könnyedén kinyitottad az ajtókat… – jegyezte meg Alain.
-Igen, értek az ilyen gépekhez – válaszolt Joe. – régebben sokat foglalkoztam ilyen és hasonló szerkentyűkkel. Szeretem az elektronikai dolgokat. Ezért nem lepődtem meg akkor, mikor a lényt először megláttam. Tudtam, hogy akár egy ember is rejtőzködhet alatta.
-Hmm… Sok mindenről tudsz – mondta kissé bátortalanul Alain, mire Joe, a fiú legnagyobb meglepetésére elnevette magát.
-Csak nem azt hiszed, hogy én is gyilkos vagyok? – kérdezte Joe mosolyogva – Minden okod meg van rá, hiszen nincs sok bizonyítékom az ellenkezőjére. Noha Gerardot megöltem, azért ez nem elég meggyőző, ugye? Ettől még lehet bűnöző, csak éppen másképpen. Röviden szólva, csak a szavaimra támaszkodhatsz. Nem tévedek?
-Hát tudod, én a panzió minden lakójáról jót feltételeztem. Most rajtunk kívül mindegyikük halott… Fura, ha ezek után senkiben sem bízok meg? – kérdezte Joe-t Alain.
-Nem furcsa. De remélem, ez meggyőz arról, hogy igazat beszéltem… – mondta, és Alainnel, illetve Natalie-val a nyomában kilépett a fenyvesből.
Alain ahogy meglátta a panziót és környékét, majd leesett az álla a csodálkozástól. A befagyott tavon emberek vizsgálták a nyomokat, a tó partján fegyveres emberek sorakoztak, a panzióból kommandósok néztek ki.
Joe nem állt sokáig a tó partján, hanem elindult annak mentén a panzió felé. A másik kettő lassú lépésekkel követte. Tíz lépés után már mindenki őket figyelte, fegyverüket rájuk szegezték a kommandósok. Alain csak remélni tudta, hogy nem tüzelnek rájuk, csak figyelmeztetni akarják őket. Joe továbbra is magabiztosan lépkedett a havon, figyelemre se méltatva a rájuk szegeződő fegyverek hadát.
Kétpercnyi gyaloglás után egy sötétkék, Joe-éval szinte teljesen megegyező kabátú férfi tűnt fel előttük. Ahogy összetalálkoztak, a két kék kabátos összeölelkezett.
-De jó, hogy látlak Chris! –mondta Joe örömmel a hangjában.
-Hát még én Joe, hát még én! – válaszolt a vörös hajú férfi, Chris – Megtaláltuk a naplódat, ez bizony bőven elég ahhoz, hogy…
-Meghalt – szakította félbe Joe.
-Hogyan? – kérdezte értetlenül Chris, de ő nem válaszolt azonnal.
-Ne itt beszéljük meg ezt – válaszolt pár másodperccel később, majd az eddig némán hallgató Alainre és Natalie-ra mutatott. – Ők a barátaim, szeretném, ha segítenél nekik. Vallomással semmiképpen ne zavarja őket senki, ellenben szeretném, ha rendelkezésükre állnátok. Rendben? Később majd mindent elmesélnek.
-Hát…
-Rendben. Örülök, hogy segítesz Chris. A mesterlövészeknek szólhatsz, hogy eltehetik a puskájukat, nem kell senkire sem lőniük. Egy óra pihenő időt kérek, aztán mindenben a rendelkezésetekre állok. Na, akkor kérlek most menj, még lenne egy kis beszédem velük.… s – szólt Joe, és Alainre, illetve Natalie-ra mutatott, akik pár percek óta egymás kezét fogták.
-Egy darabig nem fognak zaklatni benneteket – mondta nekik Joe mosolyogva. – Sokat köszönhetek nektek. Segítettek elkapni a lényt, így a küldetésem sikerrel zárult. Köszönöm.