Nehéznek találom elmondani a dolgokat így,amikor az érzékek csődöt mondanak,és a huszas skálán oda-vissza ugrálnak testem apró visszhangjai.
Feledni kéne most,eldönteni,mit akar bennem a rejtett "ÉN",mit sugall a szív,hogy mit tegyek.
Pengeélen táncol a kétségbeesés,mert már nem vagyok ura magamnak,saját definiálhatatlan érzéseim kordában tartják szellemem.Tegyem,ne tegyem?
És inkább nem szakad a gát,nem adom ki magamból a vágyaim,felületes párbeszédekre degradálódik az intellektualitás és a szerelem.
Vigasztalódik a testi örömökben a lélek,
majd megbánja,de tagadja,hogy vannak a világon érzelmek is.
Bennem,Benned,Másban.
Tehát marad a tagadás,heves fejrázások közepette kifejtem,miért is nem jó tartozni sehova,függeni valakitől,és unos-untalan hazudok magamnak.
Győzködöm az "ÉN"-t,hogy jó így,nem kell
csalódás,mert csak erősebb leszek,ha magam oldom meg a problémáim,segítség nélkül.
Pedíg színtiszta félelemből állok.