Üresek a nappalok,
Üresek az éjszakák,
A fény, ami engem beragyogott,
Lemenőben van már.
S hol van a csodaszép alkony,
Hol van a nevető napsugár,
Merre keressem a mentsváram,
Ahol rám a szeretet vár?
Hegyek, síkságok, patakok vesznek körül,
S eddigi életem egy játék volt,
Most börtönöm,
Csapdába estem, s kiszállni nehéz,
Az éjszaka felemészt.
Tele vagyok érzéssel, s adok is, sokat,
De sajnos ez csak egyoldalú,
Szeretetet, amire vágyom, nem kapok soha.
Sok kis patak van szememben, s mind kiárad,
A Föld, mi testem, megtelik óceánnal.
Az érzés szívemből jön, s hallgatok rá,
S habár az eszem okosabb,
Néha mégis a szívem diktál.
Nem alszom reggelig,
Nem alszom este,
Izgulok, hogy mi lehet,
Ma és holnap mi történhet?
S hiába a kedves bókok, hiába az érintés,
Ha a szívem egyszer megfagy, megfagy vele minden érzés.