VI. FEJEZET
Fekete Hó nyomában

Félórányi gyaloglás után Alain örömmel vette észre, hogy már csupán lábnyomokat találnak, vérnyomokat nem. A fenyők lassan teljesen eltűntek a közelükből. Egy óra menetelés után egy sem volt a közelükben. Két oldalt magas sziklafalak vették őket és az utat körül, melynek köszönhetően már a lábnyomok nélkül is tudták, merre ment a lény. Nem sokkal több, mint egy óra után megérkeztek útjuk végállomásához, egy látszólag közönséges sziklafalhoz.
-A lábnyomok azt mutatják, mintha a lény keresztül ment volna a sziklán – mondta a lányoknak Alain.
-És most akkor mit csinálunk? Mi is átmegyünk a falon? – kérdezte idegesen Juliette.
-Hát valahogy úgy… – válaszolt nyugodtan Alain, és minden figyelmét a sziklafalnak szentelte. Végigsimított kezével rajta, majd fülét neki tapasztotta, és fegyverével megkocogtatta. Ezután elmosolyodott, és a lányok felé fordult. – Ez nem kőből van.
-Nem? – kérdezte meglepetten Natalie. – Akkor meg miből? – Alain nem válaszolt azonnal, hanem a sziklafal felé fordult, és a puskájával többször rá csapott.
-Mi ez… – kérdezte Juliette, és a fal azon részére mutatott, ahonnan Alain ütései hatására leomlott a vékony borítás.
-Szerintem fa, de most nem ez lényeg – mondta Alain.
-Hanem? – kérdezte Natalie.
-Hanem az, hogy üreges. Ez a bejárata a lény búvóhelyének – válaszolt Alain, majd újból hozzákezdett az ajtó átvizsgálásához. – Kell lennie valaminek itt, ami előbbre vihet minket. A lény, vagy a gazdája biztos nem úgy jut be, hogy kibontja a falat. Biztos van egy kapcsoló…
-Lehet, hogy van – szólalt meg Natalie – de nem biztos, hogy itt…
-Hogyan? – kérdezte értetlenül Alain.
-Mi van akkor, ha a lény gazdájánál van egy távirányító, és azzal lehet csak kinyitni az ajtót? – mondta Alainnek, aki a mondatokat hallva elsápadt. Hátat fordított az ajtónak, és lehajtotta a fejét. Lehet, hogy feleslegesen tették meg ezt az utat?
-De van még egy lehetőség – szólalt meg Juliette, rémült arccal.
-Igen, és mi? – kérdezte Alain csalódottan, miközben eszébe jutott egy ötlet. Az, hogy bele lő az ajtóba…
-Az – válaszolt remegő hangon Juliette –, hogy az ajtót belülről vezérlik… Vagy pontosítva, belülről is, vezérlik! – mondta, és az ajtóra mutatott. Alain ekkor már sejtette, mi következik. Gyorsan megfordult, és még épp meglátta az igen lassan és halkan elcsúszó ajtót.
-Ezek után tényleg kíváncsi vagyok, ki a lény gazdája – mondta csodálkozó tekintettel Natalie, majd Alain mögött, Juliette-tel a nyomában belépett a barlangba.
Az ajtó – belépésük után rögtön – bezáródott. A bejárat után alig tett pár lépést, máris egy lépcsősort talált, mely lefelé vezetett. A lépcső mellett két oldalt szorosan fal húzódott, melyeken lámpák voltak. Alain óvatos léptekkel indult el lefelé, majd pár lépés után örömmel tapasztalta, hogy nem csúsznak a lépcsőfokok. Miközben egyre lejjebb haladt, úgy érezte, hogy, a hőmérséklet a lépcsőfokok számával egyenesen arányosan csökken.
-Te jó ég! – szólalt meg mögötte Natalie – Ilyen lehet egy klausztrofóbiás rémálma…
-Annyira nem vészes – mondta Juliette. – Legalábbis amíg van világítás…
-Igen… Azt hiszem sötétben közel sem lenne ennyire… – a mondatot nem tudta befejezni Natalie, mert Alain hirtelen megállt előtte, és hátra fordult, majd így szólt:
-Tudom, hogy valamivel oldani kell a feszültséget, de kérlek benneteket, hogy ezt lehetőleg halkabban tegyétek. Noha biztos vagyok benne, hogy a lényt és a gazdáját nem lepjük meg az érkezésünkkel, de ne feledjétek, most az oroszlán barlangjában vagyunk…
-Tévedsz Alain – szólalt meg Juliette. – A hópárduc barlangjában. És most ez rosszabb…
Tíz perc után véget értek a lépcsőfokok. Egy óriási, több tíz méter magas, és végeláthatatlanul széles helyiségbe értek. Előttük egy kivilágított beton híd állt, mely alatt és mellett fekete mélység húzódott. Alainnek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a lányok előtt ne mutassa ki félelmét. Nem sikerült neki.
-Tériszonyod van Alain? – kérdezte tőle aggódó arccal Natalie.
-Hát, valami olyasmi… – válaszolta Alain, miután bizonytalan lépésekkel elindult a hídon. A feléig jutott nyomában a két lánnyal – akiken mellékesen egyáltalán nem látszott a magasságtól való félelem csírája sem –, mikor megpillantotta a levelet. Óvatosan a kezébe vette, és ment volna tovább, mikor megszólalt Juliette a háta mögött.
-Mi áll benne? – kérdezte.
-Még nem olvastam – válaszolta Alain, miközben végigment a hídon, majd egy három méter magas, másfél méter széles ajtó előtt meg állt. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
-Ez várható volt – szólt Juliette – Olvasd fel a levelet, hátha add a kinyitásához pár használható tippet – mondta Alainnek, aki nyelt egyet, majd olvasni kezdte a levelet. Már akkor sejtette mi lesz benne leírva, mikor meglátta. Csakúgy, mint Natalie, aki tegnap este az ő halálos ítéletét olvashatta el.
Stan Wilder,
Ön jelentős mennyiségű hópárducot lőtt le, s így a bundájukat eladva, jelentős összegekhez jutott Ön bűnös ember. Büntetése halál. A hóhérja Fekete Hó lesz, az én különleges hópárducom. Nem fog tudni elmenekülni előle. Ön lesz a hetedik. Készüljön.
Fekete Hó gazdája
-Fekete Hó? Ez a lény neve? És mi az, hogy hetedik? – kérdezte Juliette, mire Alain válasz helyett a zsebébe nyúlt, és odaadta neki levelet, melyet ő kapott tegnap délután. Miután Juliette végigolvasta, könnyes tekintettel Alain felé fordult – Stan a hetedik… Aztán te jössz? Mintha előre meg lenne tervezve az egész! Mintha csak játékszerek lennénk! Mintha…
-Na jó, ebből elég – vágott Juliette szavába határozott hangon Natalie.– Ezzel nem jutunk előrébb. A célunk pont az, hogy megváltoztassuk a szabályokat.
-Hogy érted ezt? – kérdezte Alain, akinek tetszett a lány hozzáállása a dolgokhoz.
-Bizonyítsuk be, hogy nem csak ő nyerhet. Nem csak a lény végezhet másokkal, hanem mi is vele… – mondta Natalie, majd az ajtó felé fordult. – Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog magától kinyílni. Itt most nekünk kell tenni valamit! – Alain bólintott, majd megkérdezte:
-Ez vajon minek van itt? – és az ajtót bekeretező, átlátszó, vékony üvegcsőre mutatott.
-Talán valami folyadékot szállít… Mondjuk vizet! Ha sikerülne a csőbe juttatnunk, akkor lehet, hogy az ajtó kinyílna – mondta Natalie
-Lehet, lehet, lehet… Túl sok minden lehetséges – válaszolt fej rázva Alain – Honnan vegyünk egyáltalán vizet? És ha találnánk is, hogyan juttatnánk bele? Juliette, neked nincs valami ötleted? Juliette? Hol vagy?
-Itt, ennél a hópárduc szobornál – válaszolt a lány az ajtó melletti kis rés felől. Alain odafordult, és meglepetten vette észre, hogy Juliette egy két lábon álló hópárduc szobor előtt áll. Furcsa, hogy eddig nem vették észre – gondolta Alain, majd a szobrot vizsgálva arra az örömteli megállapításra jutott, hogy az nem hasonlít a lényre.
Ekkor hirtelen, kigyulladtak a szobor szemei, szája tágra nyílt, kezeivel pedig megragadta Juliette-et. Alain és Natalie hiába próbálták kiszedni a szobor szorításából, nem sikerül nekik. Eközben Juliette alatt megnyílt a föld, a szobor pedig elindult lefelé, a föld alá. A lány sikoltozott és kapálódzott, de nem tudott menekülni a hópárduc szobor szorításából.
Hangja lassan elnémult, a szobor helyére pedig visszacsúszott a talaj. Ezután pár másodpercnyi csend következett, majd a csövek lassan megteltek piros folyadékkal. Alain sejtette, hogy mi lehet az a folyadék. Vér. Juliette vére. Az ajtók eközben lassan kitárultak.
Alain felvette Juliette MP5-ösét a földről, majd belépett a következő terembe, és a bezáródó ajtó útjába tette. A vasajtó megremegett, majd megállt. A rés akkora volt, hogy egy ember is átférhetett volna rajta. Alain pedig pont ezt akarta. Hely a menekülésre, ha alkalom lesz rá… Ha lesz egyáltalán lehetőség, hogy meneküljenek…
A terem mérete hosszában, széltében tíz méter körül lehetett. A falakon körbe-körbe lámpák helyezkedtek el, megvilágítva a termet, mely üres volt. A természet csodás művein kívül semmi nem volt benne.
Alain szomorúan Natalie-ra nézett, majd a lány mellé lépett és átölelte.
-Minden rendbe jön! –suttogta a fülébe, de Natalie megrázta a fejét, és szomorúan Alainre nézett.
-Juliette meghalt… – mondta elfojtott hangon – És Stan sincs itt, pedig itt kellene lennie. Vagy ez a terem sem az utolsó? Lehet, hogy még ez is folytatódik tovább? Alain, én ezt nem bírom végigcsinálni… Ha Juliette volt a hetedik, akkor mos te jössz?
-Juliette-tel nem a lény végzett. Ő soron kívül halt meg. Most Stan jön…
-És ő hol van? Miért nincs… – nem fejezte be a mondatot, hanem sírni kezdett.
-Ne sírj – mondta vigasztalóan a lánynak Alain, majd megtörölte Natalie arcát, és megcsókolta – Történjék bárkivel bármi itt, én mindig melletted leszek…
-Köszönöm…
-Rendben, most pedig meg kell keresnünk Stant!
-De hiszen ez a terem nem vezet sehová! – mondta csalódottan Natalie, majd hirtelen egy kérdés jutott az eszébe – És hol van Gerard és Joe?
-Ők nem jutottak el idáig valószínűleg – válaszolta Alain.
-Nem tudták a nyomokat követni? Akkor meg hol vannak?– mondta Natalie.
-Lehet, hogy tudták követni, csak az ajtó nem engedte be őket…
-Gondolod?
-Nem valószínű… – válaszolt Alain – Lehet, hogy összetalálkoztak a lénnyel, és…
-Megölte őket? – kérdezte kikerekedett szemekkel Natalie, de Alain már nem tudott válaszolni neki, mert a terem közepén a mennyezet egy része, megközelítőleg három méter – arrébb csúszott, felfedve egy kör alakú nyílást, ahonnan egy vértől vörös atlétájú, betapasztott szájú, megkötözött fiú ereszkedett le. Stan volt az.
Natalie oda akart szaladni a fiúhoz, de Alain, lefogta. Pár másodperccel később az is kiderült, miért. A mennyezetről leugrott a lény. Alain és Natalie rémülten szemlélték, ahogyan a rémült fiú mellé lép. Stan mivel szólni nem tudott, félelemmel teli szemeivel kért segítséget tőlük, miközben a lény elfoglalta a gyilkolás előtti helyét az áldozat mögött – tennie kell valamit, gondolta Alain idegesen, majd arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálja magára vonni a lény figyelmét. Eddig meglepő módon csak Stannel foglalkozott, őt és Natalie-t mintha észre sem vette volna.
A lény engem még elvileg nem öl meg – gondolta – előbb Stannel akar végezni. Ha őt elintézte, akkor jövök én. De még nem most! Még nem most… Még nem… És mi van ha mégis? Ha… Nincs idő erre! – zárta le a vitát magában, majd a Winchesterrel a lény lábára lőtt. Mikor a befagyott tavon rálőtt, mintha megérezte volna a lény. Talán most is…
A lény felordított fájdalmában, majd mérgesen Alainre nézett, de helyét nem hagyta el.
-Odamegyek! – mondta Natalie és kiszakította magát Alain szorításából, és elkezdett a lény felé szaladni. Mielőtt azonban még odaérhetett volna, a lény, mintha mindeddig csak erre a pillanatra várt volna, karmait kicsúsztatta, és gyors mozdulattal átszúrta Stan mellkasát.
-Neeeeeeeeeeeeeeeee… - kiáltotta Natalie, majd mikor rájött, hogy már késő, Stan halott, erőtlenül térdre esett. Alain azonnal mellé szaladt, és felsegítette a zokogó lányt. Ezután egy létra ereszkedett le a terem közepén található nyíláson. Gerard Forgeron jött lefelé rajta.