1.

Józsibácsi aznap reggel is úgy kezdte a napot, mint máskor. Miután kidörgölte szemeiből a csipákat, nagyot ásított, és egy kisbegre pájinkával kiöblítette a száját. Kitárta a gangra vivő rozzant konyhaajtót és a kapuhoz lépett. Megszokásból levizelte a kapufélfát, majd kivette a postás által a kapu és a kerítés közé dugott Népszabadságot és elindult a budi felé, könnyíteni magán. Szeretett ott elüldögélni. Általában jó félórát ücsörgött, mire elvégezte a nagydolgát. Ez alatt hátulról előrefelé haladva átböngészte az újságot.

Bosszankodta, vette tudomásul, hogy kormány már megint ravaszkodik. Húzza a nép nadrágszíját, míg el nem szakad a cérnájuk. „nem lesz ennek jóvége!” dohogott magában, majd lapozott egyet. Ott meg az adópréscsavarás volt szépen feltálalva, le akarták velük nyeletni a békát, hogy éppencsak meg ne akadjon az ember gyerekének a torkán. Mikor ezzel is, meg a székeléssel is végzett, akkurátusan összegyűrte az ujságot, hogy nem legyen olyan kemény és kitörölte vele a fenekét.

Miközben ő így kulturálódott, szorgalmas hű felesége, Mariskanéni a Riska fejéséhez készülődött. A tehenet szokása szerint kikötötte az eperfához. Vetett elé egy köteg kukoricafattyat, hagy zabáljon az állat. Ettől megnyugszik amig feji. Aztán odatelepedett alája, a fejőszékre. A fejőzsétárt a csöcse alá helyezte és elkezdte fejni a nagy, böszme jószág tőgyit.

Józsibácsi a bokájáig letolt tubigatyáját próbálta remegő lábszárain át a derekára felhúzni, amikor érthetetlen és máig megmagyarázhatatlan dolog történt: a budiban lévő fekáliából két kanördög emelkedett ki. A hónaalá nyúltak és elkezdték a rúgkapáló és húsvéti malacként visító embert kicipelni a budiból. Erre a visításra kapta fel a fejét Mariskanéni. Ijedtében nagyot rántott a tehén tőgyin, mire a Riska fejőszékestől felrúgta az eperfa tetejére. Ott hányta magára a kereszteket és éktelen visítozásával felverte a tyúkól összes baromfiját. A ludak gágogva repültek át a palánkon és a gúnár kinyújtott nyakkal sziszegve támadt a Józsibácsit cipelő kanördögökre.

Azok egy pillanatra megzavarodva hadakozni kezdtek a gúnárral és elengedték az inát összefosó Józsibácsit. Most meg ő kezdett el felkiabálni felocsúdva első meglepetéséből az eperfán csücsülő feleségének.
–Hé, asszony! Gyere mán segíteni, viszik a baromfiakat! Itt vannak a csirkebegyűjtők, a baromfikommandótól! Mondtam én, hogy vágjuk le őket, mielőtt karanténba raknak bennünkek! Egye el az íz őket! Most mán fújhatjuk a seggüket!

Az asszony némán tátogott, mivel se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől, majd összeszedve magát megszólalt.
–Apjuk, hozzad hamar a tyúklétrát, hagy mászok le, adok én ezeknek!
Az ember kihasználva a gúnárral hadakozó ördögök, elfoglaltságát leakasztotta a padlásfeljáró mellé támasztott tyúklétrát, és gyorsan odatámasztotta az eperfához. Mariskanéni fürgén lemászott és felkapva a kút mellé támasztott vesszőseprőt elkezdte csépelni a kanördögöket. Józsibácsi pedig a gúnárt próbálta beterelni a tyúkólba. Ahogy a gúnárt karanténba helyezte Józsibácsi, a két kanördög a veszély elmúltával Mariskanéni megfékezéséhez fogott. Ezt már a Riska sem nézhette tétlenül és elszaggatva a pányvát, egyenként felrúgta őket az eperfára. Onnan káromkodtak le a kanördögök.

–Hé, emberek, ne bomoljanak már! Mi segíteni jöttünk! Tolják ide a tyúklétrát, hagy másszunk le! Odalenn mindent megmagyarázunk!
Miután lecsillapodtak alájuk, tolták a tyúklétrát. Mire a kanördögök lemásztak. Zilálva, a tehenet messzire elkerülve a gangon lévő kecskelábú asztalhoz tántorogtak és lerogytak a padra. Mariskanéni újra nekiállt Riskának, Józsibácsi pedig a kamrából egy butykos pájinkával és három vizespohárral tért vissza. Telibuggyantotta a vizespoharakat és felszólította őket.

–Na, igyátok meg, ettől észhez tértek, aztán majd beszélgetünk, mondta és jó példával előjárva egy húzásra, leengedte a gigáján a tüzes vizet. Az ördögök követni akarván a példáját szintén, nyeldekelni kezdték a bundapálinkát. Előbb a szemeik guvadtak ki, majd fuldokolva félrenyeltek és orrukon, szemükön, fülükön spirreclt ki a drága nedű. Akkorákat ugrottak kínjukban, mint a bakkecske! Se köpni, se nyelni nem tudtak. Mire magukhoz tértek hűdötten fordultak Józsibácsihoz.

–Mi volt ez ember? Az isten kénköves nyilával itattál meg minket? Ebbe bele lehet dögleni! Hunnan szerezted ezt a mérget?–záporoztak a kérdések. Józsibácsi mielőtt válaszolt volna letolta a szaros tubigatyát, felhúzott egy rocska vizet és lecsutakolta az alfelit. Majd leakasztotta a nappali klottgatyáját az ágasfáról és felhúzta. Mindjárt jobban érezte magát. A maradék vizet meg az ördögökre loccsintotta, hagy térjenek mégjobban magukhoz. Hozzájuk lépett és még egy kört töltött. Felemelte a poharát és tósztot mondott.

–Hozta isten magukat!
Ezt azért nem kellett volna, mert az ördögök elkezdtek nyüszíteni az isten emlegetésének hallatán. Józsibácsi ezzel nem törődve folytatta a hegyi beszédet.
–Hívatlan vendégeknek kapun kívül a helye! Az viszont más, ha baráti látogatásról van szó… na, igyunk a megismerkedésünk örömére, barátaim! Egészségetekre! Az ördögök visítva verték magukat a földhöz. De nem volt apelláta Józsibácsi elrikkantotta magát.
–Riska, he!
A tehén toporzékolva kezdte szaggatni a pányvát. Az ördögök halálra váltan elkezdték óvatosan nyeldekelni a tüzes vizet. Most már kis kortyokban iszogatták, és simán lement a pokoli tüzes víz a bendejükbe. Megerősítve az önbizalmukat így szólottak.

–Küldetésben járunk. Egyenesen Lucifer küldött bennünket a magyarok megsegítésére.
–De, mért éppen hozzánk? Nincs nekünk elég bajunk ezzel a madárinfolenzával? Mindjárt itt vannak a Köjálosok, azt fertőtlenítenek, dobálják be a baromfiáinkat a kukásautóba, azt égetik is el őket egy füst alatt!
–Ha jönnek, itt lesznek. Semmit se féljen öregapám! Olyan hatalommal ruházom én fel magát, hogy csak egyet kell bucskáznia a fején és máris maga mellett termünk. Mindent kérhet, megtesszük magának! Egyet kérünk cserébe.

–Mi legyen az?
–Ha befejezi a küldetését, akkor beköltöznek hozzánk, a pokolba! De, azt kikötjük, a Riskát nem hozhatják magukkal, mert életveszélyes!
–A Riska nélkül nem megyünk apjuk, egy tapodtat se!–visította Mariskanéni. Az ember lekapva zanzafejéről herélt svájcisapkáját befogta vele a száját és így fedte.
–He, asszony, ne kárálj itt nekem! Most ugrasztanád el a szerencsénket. Urat csinálnak belőlünk. Mindent kívánhatunk! Még aranytojást tojó tyúkot is!
–Hát, akkor mutassanak valamit! Ha olyan nagy tudósok: tojjon egy aranytojást a kendermagos!

–Mi sem könnyebb! Csettintett egyet az egyik kanördög és intett a fejével, hogy nézze mán, meg mi van a kedermagos alatt! Az öreg bement a tyúkólba, és tenyerén egy aranytojást tarva az asztalhoz támolygott. Mariskanéninek köcsögnagyságúra nyőtek a szemei a csodálkozástól. Most már nem volt ellenvetése. Beadta a derekát.
–Jól van, nem bánom. Majd lesz valami. Beszélyék meg az emberrel, én meg befejezem a fejést!

Így történt, hogy Józsibácsit a kanördögök beavatták az ördögtudományba. Az egyik kanördög mögéje állt, hirtelen lehúzta a klottgatyáját, és a térdére fektette. A másik kanördög egy tüzes billogot vett elő a semmiből és a csupasz fenekére sütötte a pokol bélyegét. Ezzel megpecsételődött Józsibácsi sorsa. Örökre elkötelezte magát az ördögnek.