27 éves, még segéd, nem nyit fel hasfalat EGYEDÜL, mindig fogják a kezét, mint régen az anyja, amikor sírva rohant volna az apja után, aki otthagyta őket, és Brüsszelbe költözött. Soha nem tudta megbocsátani ezt az anyjának, sem az apjának. Abban a tudatban volt, és élt, hogy az ő jelentősége, és szeretete együtt tarthatta volna a darabjaira hullt családot... Mindvégig pontosan dolgozott, kimérten és megfontoltan húzta a szikét a húsban, úgy varrta össze a sebeket, ahogy az idősek kézimunkáznak, szabályosan hímzett.
Ő mégis, csak segéd maradt, nem engedték neki, hogy kitörjön, és ő maga sem tudta még, hogy jó-e így biztonságosan segédnek lenni, vagy bátor babérokkal körbefont műtősnek. Igazából a kettő között csak fizetési, és megbecsülési különbségek játékai húzódnak.
Dehát, (valahol) erről (is) szól az élet!!!
Aztán, eltelt újabb 10 év, és a segédünk még mindig csak segéd. Egyre nehezebben viselte, hiszen rájött az embereknek egzisztenciára van szükségük, és ezt csak műtősként érheti el. Közben jöttek-mentek az orvosok, ő csak a régi maradt, a régi helyén, a régi pozíciójában. Végül 50 éves korában nyugdíjazták, úgy gondolta a vezetőség, hogy előrébb már nem fog tudni jutni, csak hátrébb, de mivel az eddig munkássága beszédes s pontos, így megérdemli a pihenést. Így aztán nyugdíjas lesz. Nem örült a hírnek, de elfogadta csakúgy, mint az anyjától a verést, aki azzal ütötte kisgyermekként, amivel csak tudta, ha arra gondolt, hogy az élete párja elhagyta, ilyenkor alkoholhoz nyúlt, majd összeesésig verte a fiát. De nem csak az anyja, az osztálytársai is, megszokta hát a kék-zöld foltokat, a megaláztatás minden aspektusát, és talán éppen, ez miatt lett gátlásos az emberekkel szemben. Soha nem, mert kiállni az igazáért, még akkor sem, ha tudta hogy igaza van, inkább a háttérbe vonulva bólogatott, vagy becsukott szemmel repült, mikor morfiumhoz jutott hozzá.
Aztán mielőtt végképp visszavonult volna, eltűnt a kórházból rengeteg gyógyszer, a hiány jelentve lett, de minden a kórházban, így itt sem lett belőle semmi, senki, sem mert ujjal mutogatni, hiszen mindenki azt hozott el, amit csak tudott. TALÁN EZÉRT IS ÁLLNAK ÍGY A KÓRHÁZAINK... a lopás pedig egy olyan országban nem számít vérben lázongó bűnnek, ahol csak ezekkel az apró elemelésekkel tudják az állampolgárok az 5 éve még működni látszott szintet fenntartani.
Nyugdíjazás napján, meghívta az akkori műtőst, akivel lassan 4 éve dolgozott EGYÜTT, pezsgős vacsora egy gyertyafényes estén, ünnepeljük meg az idő elmúlását, derengjünk a múlt szépségén, a jelen tapasztalataival. Sietett haza, húst sütött, vadas páccal, és körítéssel, telenyomva MORFIUM-mal, törölgette le a kis fiolákat, és szívta fel őket fecskendővel, vagy 7 ampullányit, az legalább 35 ml. Aztán megterítette az asztalt, kibontotta a lehűtött pezsgőt, az asztalra helyezte, majd meggyújtotta a gyertyákat. Mikor csengetett a munkatársa, épp a konyhából a húst hozta ki, s így fél kézzel biccentve szervírozta az asztalra; mindketten helyet foglaltak. Pezsgőztek és ettek, beszélgettek, oly sok mindenről, még az is kiderült, hogy a segéd némely dolgokat, jobban tudott, mint a műtős. Ezzel a műtőssel, amúgy is sok gondja volt, mivel ő vette el az altatós nővért, élete nagy szerelmét. De most már mindegy, még viccesen erről is társalogtak. A műtős nagyokat kortyolt a pezsgőből, hogy elnyomja a hús KESERŰ IZÉT.

"Amíg azt kapod el, amit magad dobtál
ügyes vagy, s így csakis nyerni lehet,
s csak ha majd megfogod azt a labdát,
melyet egy örök játszótársnő vetett
épp a kezed közé, pontosan
kimért röppályán, mely kerek egység
Isten hídjában; felível, zuhan:
akkor lesz a fogni-tudás képesség -
nem a tiéd, egy világé."
R.M Rilke