"Szia
Meghalok. Napok kérdése, és nem leszek.
Úgy hallottam megérzi az ember, ha közeleg az idő. Kételkedtem. Most érzem.
Irok és Te elolvasod. Megdöbbensz, átkozod a nevem és sírsz.
Igy könnyet hullatsz akarva, akaratlan értem.
Addigra én már egy koporsóban fekszem, és várom hogy elemésszen az idő.
Igy lesz, biztosan.
Gondolom, már nem emlékszel rám, hogy ki is vagyok. Hisz kölyök voltál még, alig öt éves gyermek. Én meg közel húsz. A családod barátja.
Együtt lógtam a testvéreiddel, snapszeroztam az apáddal és ettem anyád krumplistésztáját.
Hetente kétszer, háromszor a hugoddal együtt elhoztalak az oviból, ebéd után.
A szüleid, mint minden nap dolgoztak, a testvéred lelépett az aktuális nőjével. Emlékszem akkoriban egy magas, vékony szőkével futott.
De ez a dolgok lényegén mit sem változtat, nem is fontos, hogy éppen kit cipelt egy menetre valamelyik kapu alá.
Szerettem veled játszani.
Emlékszel lányka? Emlékszel mennyit játszotunk Te és Én?
Élveztem... élveztelek.
Pár évvel ezelőtt beszéltem anyáddal, mesélt rólad. Visszahúzódó gyerek lettél, aki inkább olvas mint játszik. Azt mondta sokat sírsz éjszakánként, rémálmok gyötörnek.
Velem sokat játszottál... hát nem emlékszel semmire? Talán rólam álmodtál gyerek? Mit? mondd mit?! Mire emlékszel?!
Sokat olvastál.. szereted a meséket? Mondok egyet neked, az utolsó mesémet.
Neked, mert szeretlek.
Hol volt hol nem volt.. igy kezdjem? Nem, nem helyes. Nem illik ide. Jobbat mondok! Belevágok a közepibe. Fáradt vagyok, már nincs erőm sokat irni, ugye megérted..?!
Még mindig olyan mosolygós a szemed, és fekete mintha kormos lenne?
Szép voltál amikor lehunytad, még akkor is, ha összeszorítottad.
Mert fájt. Ugye fájtam neked? Ugye fájtam benned?
Papás- mamás. Te, Én meg a testvéred...
Szép kis család voltunk mi hárman. Lefektettük a hugod, Te énkeltél neki, Én meg simogattam a hosszú fürtjeid és hallgattalak.
Tudod csak csendesen...
Átsétáltunk a kisszobába, mert játékból már beesteledett.
Ágyba bújtunk akár a szerelmesek. Néztem a földre hulló fodros kis szoknyád, az ebédtől maszatos fehér blúzod masniját hogyan kötözgeted. Segítettem is neked! Levettem rólad a piros, kis kopogos cipődet, lehúztam és kiráztam a homokozóban megsárgult zoknid.
Aztán mellém bújtál, és én szerettelek. Mert a papák és a mamák ezt teszik minden éjjel. Tudod, csak csendesen...
A kezeimmel dédelgettelek, és te rémülten kaptál utánnuk ahogy a kiscicás bugyidba nyúltam. Féltél, hogy elszaladnak, gyerek?
Éreztelek! A félelem gyöngyözve gurult a testeden. Nem értelek. Ez csak játék volt,
én csak játszottam veled.
Mert a papák és a mamák igy játszanak minden éjjel. Hiszen mi család voltunk!
Te Én és a kistestvéred.
Gyengéd voltam, erre már emlékszel?!... hisz csókoltalak, simogattalak és beléd temettem magam. De te! csak sírtál. Sikoltottad, hogy ne, mert fáj...
hát igen... nagy voltam, kemény és hatalmas benned.
A véred ölelte át gyönyöröm. Megmutattam hogyan szeress a kezeiddel a száddal a testeddel. Belém martál, öklendezve hörögtél és csak csorogtak a könnyeid...
Nem értetted, hogy ez neked is jó, ez az igazi szenvedély. A szerelem!
Hát nem érted?! Szerettelek! A vézna kis tested, a hosszú, göndör hajad, a szemed, az apró fogacskáid és a nevetésed. Én még a rosszat is szerettem benned! A jajgató könyörgésed a taknyos könnyeid, az eleven véred.
Emlékszel? Mikor lüktetve tört elő gyönyöröm? Emlékszel, hogy ragyogtak a fehér cseppek a rózsaszín bőrődön? Nem láttam még szebbet.
De te csak sírtál! Kiabálva hívtad az anyád meg az apád...
Muszáj volt, érted?! muszáj volt, hogy megüsselek! Te kényszerítetted ki belőlem!
Elhallgattál. Eszméletlenül feküdtél a karjaimban így újra és újra az enyém lehettél. Mikor magadhoz tértél, elcsendesültél.
Néztelek ahogy hüpögve öltözködsz, megigazítottam a félregombolt blúzod, feladtam rád a kiscicás bugyid és a fodros kis szoknyád.
Sokáig simogattam a lassan liluló, feldagadt arcod. Gyöngéden átöleltelek.
A fájdalom segített, megértetted, hogy ez a kettőnk titka marad, mert a papák és a mamák nem mondják el senkinek mit csinálnak éjszaka a takaró alatt.
Féltél ugye Kicsikém? Féltél, ha apád megtudja intézetbe vitet mint minden rossz gyereket. Én magamhoz vettelek volna ugye tudod? Mert szerettelek!
Anyádnak azt mondtam nekimentél a postaládának délután. Elhitte, hisz bízott a szavamban. Veletek vacsoráztam aznap este. Titkon néztelek ahogy néma csendben kuporogsz a piros hokedlin és rágcsálod a vajaskenyeret. Szép voltál. Szép voltál nekem! Magadban hordoztál és viselted arcodon a jelem.
Akkor már tudtam, hallgatni fogsz, kenyérbe folytod a félelmed, és én veled maradok örökre.
Most sírsz gyerek? Felnőttél és bőgsz, úgy mint akkor? Emlékszel már rám ugye?
Papás- mamást játszottál velem, tudod csak csendesen...
Meghalok. S te tudod végre, hogy mennyire szerettelek!'