E mű a képzelet szüleménye. Szereplői, a benne említett esetek és cselekmények, a szereplők közötti párbeszédek, helyszínek mind csak a képzeletbeliek. Az esetleges egybeesések mind a véletlennek tudhatók be.

Égess el mindent, amit a szeretet és a szerelem fertője bemocskolt, taposs el minden szennyet és gyalázatot, melyben melegség bújt meg, alázz meg minden testet, melyben a boldogság élni próbál!

Bevezető

Amikor otthon ülnek, bezárnak ajtót, ablakot, kényelmesen fekszenek az ágyba, a forró tea ott gőzölög az évek buzgó karcolatai véste asztalon, ott ülnek a kényelmet és biztonságot adó díványon, kikapcsolják a rádiót és a TV-t, hogy a külvilág kinn maradjon és még halvány hangja se eméssze fel ezt az idilli világot. Átadják magukat a betűk végtelen szabályt létesítő birodalmának… betűk, melyekből szavak lesznek, szavakból mondatok, s a mondatok sorokat szülnek fájdalmasan és feketén, a fehér hasábokon. Az oldalak önmagukat féltve táplálják és állítják össze a könyvet… Gondolnak ilyenkor arra, mi folyik e nyugodt és bensőséges világon kívül? Mik történnek a falakon kívül, odakint? Valószínűleg nem. De hát miért is tennék? Hiszen ez elől zárkóznak el, ezek elől bújnak a könyvekbe… Hiszen a regény csak képzelet, csak őrült fantázia, de ami odakinn fogad, az bizony valóság… súlyos valóság. Fognak tehát egy könyvet, olvasgatnak mindenféléről, és jókat izgulnak azon, mik meg nem történnek egy nem létező, az író által kitalált és közre adott emberrel, főhőssel. És mindez jó? Valószínűleg, hiszen akkor miért tennék mindazt, amit tesznek… Már a régi rómaiak is ezt csinálták. Izgalommal fűszerezték az életüket, fel-feltépkedve a mindennapok szürkeségét. Beültek tehát a Colosseumba, és nézték, hogyan marcangolnak szét a vadállatok egy csomó embert, tobzódtak a vér és a rettegés groteszk látványában… Jó is nézni, így nézelődni… Élet egy kulcslyukon keresztül… De ne feledjük! Odakint bizony történnek furcsa dolgok, hiába kapcsoljuk ki a gyilkosságok hírét sugárzó TV-t vagy hiába halkítjuk le a halálról és szenvedésről buzgón harsogó rádiót, hiába nem nézünk bele az éhségről és háborúról értekező napilapokba. Ettől ezek a dolgok még léteznek és élnek… Néha persze jó vaknak lenni, vagy csak annak látszani… Már nem a Colosseumban vagyunk, a város nagyobb aréna, több benne a férőhely, nagyobbak a lehetőségek is. Már nem vadállatok marják egymást vagy a kétségek közt életéért harcoló gladiátort, már nem csak ott hallatszik a fájdalom és a gyötrelem keserű cseppekben tükröződő hangja és képe. Az emberek fegyverei éppoly élesek lehetnek, és kétszer olyan veszedelmesek, mint az arénában gyilkoló állatoké. Néha mi magunk is állatok vagyunk, néha kívül ember, belül gyűlölet érlelte szörnyetegek… Néha préda az ember… és nem egy állat szemében, hanem egy embertársunkéban. Az ember az évszázadok alatt sokat formálódott, s az évezredek bája is oly furcsa és képtelen… Mégis… az ember a töméntelen változás árán is ember marad, formáljuk egymást, az adandó atrocitások is új és új tapasztalatot adnak, és a múlt pedig egy nyitott könyv, mely poros és véres; amiből tanulhatunk, hogy éppen abba a hibába már többet ne essünk… de az ember mégis ember marad. Benne a szeretet, a szerelem, a milliónyi apró és képtelen vágyak - szeretünk vagy szeretnénk boldogok lenni és mindezt őszintén… bennünk az emlékek melyek éltetnek, vagy éppen megölnek, bennünk az áttetsző és a felszín burkát súroló élet, melyben nincs mélység és nincs távlat, bennünk a szaporodás és a fajfenntartás ösztöne, bennünk az őrület és a józanság, ahogy miénk az építés és a rombolás tudása is. Sokan csak építenek, és mindent megtesznek, hogy nevük fennmaradjon az utókor számára, vannak, akik csak rombolnak és ezzel is ugyanazt érik el… ebben a regényben kevés lesz az építés és sok a rombolás. De hiába is próbálom keresni és összegyűjteni mik is vannak még bennünk… de mindhiába, minden ember más és más, de mindenkiben ott van az, hogy szereti magát elfogadtatni és szeretne vonzó lenni; akinek ez nem adatott meg, az vagy tesz ellene, vagy magába roskadva ezért is, csak gyűlöl és gyűlöl. Hiszen ez az érzelem őszinte, nem csal meg, nem hagy el, soha sem hagy magadra, sohasem lesz más, csak átalakulhat. És persze bennünk a sokat emlegetett gyűlölet, és persze ott a méltó társa a megbocsátás, a tűz és a víz… Ellentétek alakítanak és éltetnek minket, de néha eltorzulunk, más és más dolgokat érzünk vagy vélünk felfedezni dolgokban, és van, hogy a gyűlölet győzedelmeskedik, eltaposva és a mélységbe lökve, az amúgy is sok szempontból támadható szeretet fogalmát.

Ki hisz ma már a vámpírokban? A farkasemberben vagy a nukleáris kémiai vegyületektől eltorzult és többszörösére nőtt patkányban? Senki… hiszen ez csak kellemes borzongás, csak furcsa horrorisztikus gondolatok, képtelen és kipattanó álmok, rémképek egy író elméjéből. Csak legendák és mítoszok… a jó és a rossz összecsapása… a fény és a sötétség találkozása… De más a valóság, lehet, hogy nap mint nap, újra és újra szembenézünk a metrón vagy a vonaton emberbe bújt állattal, aki tökéletesen ember, csupán elméje ösztön és gyűlölet égette keserűség. Éppen úgy rettegünk az őrültektől, mint a halottaktól vagy mint a cápáktól a tengerben. Társadalmunk tanult a múltból, védőhálóval keríti el a fürdőzőket, összegyűjti és bezárja az embertársainkra veszélyes egyéneket. De! De nem mindenkiről derül ki, nem mindenki húzza le az éteri maszkot, hogy megmutassa a mögötte rejlő fájdalmat és dühöt. Mint a regény címe is jelzi… GYŰLÖLET… Mit is jelent maga a szó és jelentése mögött mennyi erő van és mennyi keserűség, mi rejlik benne a múlt és történelem rövid távlatát is tekintve? Nehéz rá válaszolni, hiszen rengeteg esemény, ember, név, évszám és halál köthető hozzá. Szeretjük a gyűlöletet vakságnak, a dühét tehetetlenségben rejlő szenvedélynek; a szeretetet csupán képmásnak, a kiszámíthatatlan világ furcsa rendjében tovatűnő képlékeny emberi képletnek, a halált a természet furcsa, de mégis periodikus rendszerének nevezni, vagy inkább hinni. Akarjuk hinni, hogy a szeretet örök és a szerelem meseszerűen szép és naiv. Ez a regény a főszereplő jelenlétével, tetteivel, belső vívódásaival, múltjával, tehetetlenségéből egyre súlyosabbá váló és egyre tágasabb tereket öltő jelenével, a bizonytalan és véges jövő gondolatával arra hivatott, hogy megmutassa és bebizonyítsa mi igaz és mi nem, és egyáltalán vannak-e határok, ha egyáltalán vannak… S talán folytathatnám egy tézissel is a modern egzisztencializmus magalkotójától, Martin Heideggertől: „Egyetlen kor sem tudott olyan sokat és sokfélét, mint a mi korunk. De egyetlen kor sem tudott kevesebbet arról, hogy mi az ember, mint éppen a mai. Egyetlen kor számára sem lett oly kérdéssé az ember, mint a mi korunk számára”.

Puszta tények

A polgári világban egyre általánosabbá váló pesszimizmus, a szorongás, a semmibehullás, széthullás életérzésének elterjedése, különösen pedig a fiatal nemzedék körében eluralkodott nihilizmus, vagy a lényegében csak egy visszájára fordított nihilizmusnak tekinthető anarchista lázadás, amely a személyiség megmentése igényével lép fel, miközben az az illúziója, hogy megszüntette, nem veszi észre, hogy valójában áldozatául esett egy még sivárabb uniformizmusnak.
A személyiség problematikussá válásának okai közül mindenekelőtt a polgári rendszer sturktúrájából eredő, és a technika, valamint a munkamegosztás rohamos növekedése következtében éppen napjainkban totálissá váló, az emberi élet minden szférájában kiterjedő elidegenedést kell alaptényezőként tekinteni.
A középkor embere istenben, a 18., 19. századi embere pedig önmagában hitt, addig a 20. század emberének önmagába vetett hite megrendült, széthullott, paradox módon éppen akkor, amikor a történelem során eddig csak mesékben, mítoszokban anticipált csodákat hozott létre. A humánumba vetett hit megrendülése viszont súlyos gyakorlati-etikai konzekvenciákhoz vezetett. Ha ugyanis nemcsak a metafizikai istent, hanem az emberiség progresszív előrehaladásának koncepcióját is feladjuk, akkor vitathatatlan, hogy nemcsak semmiféle metafizikai princípium, de semmiféle erőfeszítés sem bizonyítja a jó győzelmét a történelemben, tehát felesleges is érte bármilyen erőfeszítés. Ez esetben örök érvényű lenne az elidegenedett polgári világ, melynek struktúrája kizárja az etikai jó és a boldogság szintetizálását, melyben a boldogulás ára a hazugság, az erkölcsösség bére pedig a sikertelenség.

„A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged s elcsúfítja a világot” /Wass Albert/

I.

Ez a nap sem jobb és nem is rosszabb, mint a többi. Egybefolyó képtelen világ, melyben vannak konkrét és bizonytalan pillanatok, minden csak a nagy szürke átlag, a keserű ma és a tékozló holnap be nem teljesülő műve. A nap néha-néha feltűnik, mint a haldokló szívverése a monitoron, majd mint megriadt gyermek a sötétségben, újra és újra a védelmet adó takaró mögé bújik el a világ létező vagy csak szerinte élő szörnyei, látomásai, lidérces árnyékok bábjátékainak mutált esőcseppek bánatában érlelődött kalászai elől. Kellemesen ragyog a nap s vonja be meleg atmoszférájával az egész környezetet, lélegzik a természet, bár már a nyár végének meg-megjelenő dere érzékelteti azt, hogy itt az ősz, eljött hát a végtelen haldoklás, a néma, beteljesülő elmúlás. A nyár boldog forró szerelme véget ér, hatalmát veszti és nincs már sem ereje, sem joga ahhoz, hogy visszatartsa az idő múlását, az évezredek alakította pontos precizitással hömpölygő periódusát, a természet furcsa rendjét. Én is mint a kisfiú, rejtekhelyemről, megbújva a fénytől és langyos melegétől távol, a redőnyön túlról szemlélem a külső világot... Az arcom az üvegre tapadva, gondolataim csak egy dolgot őrölnek, egy kép és szó mellett köröznek, cikáznak, mint a betévedt légy a lakásban. Csak egy gondolatot, ami már most fáj, már most felizgat és elgyönyörködtet…beleborzongok, ha jobban belemélyedek, de mégis jobb lenne talán, ha csak egy gondolat maradna, csak egy kesze-kusza ötlet, olyan, amellyel minden ember eljátszik talán egyszer vagy többször az életében, de csak nagyon csekély azok száma, akik meg is teszik és hagyják kifejlődni a belső elborzasztó képtelen árnyvilág adta termőföldben csírázó perverzió magját. Én döntöttem, várom az éjszakát és a lehetőség adta jövőt. Várom az éjszakát, csak jönne már el, csak lenne már itt. S közben magamat talán észre sem véve tervezek és újra és újra beleborzongok, kaján mosolyra feszítve arcom az üveg síkjában, majd elkomolyodom, és számolok, tervezek. Tervezek és megint átgondolok mindent, s közben azon tűnődöm, miért is teszem meg, győzködöm magam, hogy semmi értelme és belebukok, de újra belegondolok,és az elfojtott vágyakkal szárnyalni kezdek, ki tudja merre, hová és miért. De újra átgondolom és feldob az izgalom. Az izgalom és a gyűlölet. Csak lenne már éjszaka, csak pillantanám már meg, ahogy a nap lenyugszik vöröslő tengerében, aminek habjai elfedik az átszűrődő apró fénycsóvákat. Csak tűnne már fel a fekete égboltra ridegen feszülő mérhetetlen távolságban keringő hold. Csak lennék már ott, csak fogjam erősen, csak pontosan, szépen, ahogy penge jár a húsban a fájdalom gyönyörében... Nem hibázhatok! Nem hibázhatok! Nem! Nem! Nem...

II.

Aztán eljött amire olyannyira vártam, eljött, és én már előre beleborzongtam, előre féltem, s előre tartottam az egésztől. De mégis meg fogom tenni, újra és újra, megint és megint. Ez lesz az első alkalom, nincsenek kész tervek, csak a csupasz élvezet, az öröm, az izgalom, a tökéletességre való törekvés, a brutalitás szinte széttöri és szemcsékre bontja az amúgy is beteges világot. Vérben fog fürdeni a penge, a testek fel-feltépve, hideg, majd forró érintések. Felöltöztem… Ügyeltem arra, hogy olyan ruhadarabok kerüljenek rám, melyek sötétek, és amelyeken az alvadt vér sem feltűnő, apám katonai surranójába léptem, sapkát vettem fel és elindultam. Melegen öltöztem, túl melegen is, de már nem fordulhattam vissza, minden perc számított, mindent előre elterveztem és vagy ezerszer végiggondoltam, most már semmi sem akadályozhat meg. Még ő se…

III.

A tizenhét éves lány boldogan, szinte szökellve indult hazafelé a kihalt parkon keresztül, ajkán édes mosoly, szívében égő szerelem. …Holnap suli, két matek, kémia, töri, magyar és tesi. A testnevelést el fogom lógni és háromra rendbehozom magam, hajat mosok, még az is lehet, hogy elmegyek kozmetikushoz, minden csak az időtől függ. Ha minden jól megy, háromkor újra találkozom Krisztiánnal és még az egész nap előttem, vagyis előttünk áll, anyám csak hétkor jön meg a munkából, de lehet, hogy nyolcig bent marad, apám meg csak négy nap múlva jön meg, Pesten van konferencián.
A fiú útnak indult mint minden este, várta a percet, amikor kilép a kapun és a fényben úszó város ő is eggyé válik a zsivajjal, a mozgó kocsikkal. Az üzletek színes fényeivel, a morajló zajjal, az élettel. Hűvös őszi nap volt, tele harmattal, hulló falevelekkel, nyirkos ködfoszlányok lebegtek körülötte, miközben ő egyre közelebb és közelebb került a lányhoz. Csendesen haladt vigyázva, hogy ne bolygassa meg az avart. Tudta, hogy most fog erre jönni egy házibuliból, ahova őt persze nem hívták meg, nem hívták meg, hiszen utálják, gyűlölik, kiközösítik. Ismerte a lányt, de még milyen jól, hiszen az osztálytársa már lassan két éve. Tudta milyen, és tudta, hogy milyen feldobott, boldog most Niki… hiszen szerelmes. Miközben ezen gondolkodott, egyre feszültebb lett, és egyre erősebben markolta a tapétavágót. Suttogni kezdett, de csak csendesen, szinte magában, hogy senki se hallja, senki se lássa… dögölj meg, dögölj meg, mocskos kis kurva! Vérezz el, vérezz el, úgy minden sokkal szebb!
A lány elment a fiú mellett, nem hallotta a csendes suttogásokat, nem vette észre a mögötte rejlő gyilkos gyűlöletet. Szuroksötét volt, pocsolyák terpeszkedtek a sáros, nyálkás földön. A város zaja a távolban morajlott, a Hold fénye éppolyan rideg és kiszámított volt, mint a fák mögött rejtőző idegen. Majd elindult a fiú, el a lány után, a percek üresnek tűntek, a pillanat mégis oly sűrű… Pontosan a lány mögé került és az áldozat még mindig vidáman szemlélte önmagát és a boldog jövőt. A fiú tudta, hogy pontosnak kell lennie, egyetlen metszés a tarkón, majd újra és újra… egy pillanatra még látta a neon fényében tükröződő és a levegő apró sejtjeiben úszó apró vérrögök furcsa képét, de tudta, nincs ideje sem gyönyörködni, sem gondolkodni. A lány összeomlott, mint kártyavár a tudattalan előtt, mint a meg nem értett szavak, a be nem avatottak előtt. A fiú bevonszolta a fákhoz, felfektette egy padra, majd arcának esett. Közben egyre suttogta, egyre hangosabban suttogta ugyanazokat a bűvös szavakat, melyek már egész délután agyában motoszkáltak: dögölj meg, dögölj meg, mocskos kis kurva! Vérezz el, vérezz el, úgy minden sokkal szebb! A penge fehér apró barázdákat vágott az arcra amik aztán másodpercek alatt megteltek vérrel, mint duzzasztógáton a víz… folyni kezdtek. A lány mozdulatlan volt, talán már semmit sem érzett, talán jobb is volt neki így. A penge könyörtelenül hatolt a szembe, összekaszabolta az egész arcot, a felismerhetetlenségig torzította. A meglepődöttségtől és a fájdalomtól az ég felé nyíló vöröslő ajkakba x-et ejtett. A vér émelyítő szaga felizgatta a fiút és ő egyre hangosabban suttogta, szinte már károgta a bűvös szavakat: dögölj meg, dögölj meg, mocskos kis kurva! Vérezz el, vérezz el, úgy minden sokkal szebb! A pillanat mámora eltompította a józan észt, és ő nem foglalkozott azzal, hogy bárki hallhatja, mit beszél. A vér elborította az egész arcot, beleragadt a selymes fekete haj… olyan képet adott mindez, mintha egy porcelánbaba arcát törte volna össze. Izzadtan felállt, körülnézett s megnyugodva tapasztalta, hogy a park még mindig kihalt. Közelebb hajolt, egy mozdulattal feltépte a szétgombolt kabátot és a mögötte rejlő pulóvert. Szinte világított a neon fényében a visszatükröződő fehér mellek gyönyörű képmása, ez volt a talán a legszebb az egészben. A test rángatózott, de ez már nem az élet jele volt, hanem a percekkel ezelőtt beállt halálé. Ó igen, a melle, milyen egy furcsa látvány, amikor a penge lefejti őket a testről, és érezni a lüktető forró hús vérben ázó édes ízét- néha keserű, mint a testben ragadt fájdalomé, néha mámorító, mint a vérben előretörő alkohol. Végezetül elmetszette a nyaki artériát, hogy biztosan halott legyen a megcsonkított test. Szinte lucskosra ázott a fekete kötött kesztyű, összeragadtak a bolyhai a pulóveren. - Ezeket otthon még el kell rendezni - mondta hangosan. A fiú boldog volt, beteljesült a terve, nem hitt benne, hogy végig tudja csinálni. Hiszen eddig csak gyűlölt és gyűlölt, de ezt tettek nem követték. De a neheze még hátravan, haza kell jutni úgy, hogy minél kevesebb emberrel találkozzon, így hát magára hagyta a halott lányt, életének csak a pislákoló neon fénye maradt, ami még ridegebb volt, mint előtte 5 perccel…

IV.

Sietni kellett haza, de nem feltűnően, közben úgy vert a szívem, mint valami szűnni nem akaró borzalmas szivattyú, szinte elzsibbasztotta a fejem, halottam hogy szivárog, prüszköl az ereimben a vér, forróság öntött el és megint azok a rohadt gondolatok: szétbasztam a mocskos kis kurvát! Szét! Szét! Szét! Ó igen, azt érdemelte, amit kapott! De van-e jogom ebben a rohadt világban élő és történő dolgok felett dönteni? Van! Van! Van! Szívesen kikapcsoltam volna ezeket az agyamban keringő mondatokat, mint amikor meguntam a játékot, de nem tehettem, nem volt erőm magamat korrigálni és figyelmetlenné tettek. Majdnem feldöntöttem egy kukát mikor nekiestem, tompán kongott és egy macska fújva ugrott ki belőle, majd eltűnt a sötétben. Nekem is ezt kéne tennem, csak úgy tovatűnni, otthon lenni. Körülnéztem, egy ablakban sem gyulladt ki a fény, és a hűvös idő miatt az ablakok többsége csukva volt. Csak aludjon, csak aludjon ez a kurva lakótelep! Csak aludjon, és soha ne ébredjen fel! Csak azt kapta, amit érdemelt, csak azt, amit érdemelt! – nyugtattam magam. Szerencsére senkivel sem találkoztam a hazaúton, látszik, hogy kisváros… alszik, pihen, csak a fények őrzik a kételkedő biztonságát. Hazaértem, a hátsó kapun mentem be, amin jöttem is. A hátsó ajtón be a lakásba, majd irány a fürdőszoba. Hánytam, a gyomrom mindent kidobott, a gyomorsav fanyaran marta a szám szélét, és én csak feküdtem a kagyló mellett, a jéghideg cementlapon. Bele se gondolva abba, hogy mi lesz, ha éppen most néz be anyám vagy apám valamiért. De aztán nem jött senki, fél óra és minden rendben volt. A pulóver egy merő sárgás, barnás folt volt, a vér beleragadva, amikor levetettem, szinte úgy tört le róla. Levetkőztem boxerre és zoknira, a póló csatakokban ragadt rám, alig bírtam magamról lehúzni, lekaparni. Úgy éreztem magam, mint valami lepke, ami most bújik ki a bábból, és minden sejtje azt kívánja, hogy végre kinn legyen és néhány szárnypróbálgatás után a magasba emelkedve megszabaduljon börtönétől. A friss hányásnak és a kesernyésen édeskés vér szagának egyvelege még émelyítőbbé tette az egész fürdőt. Azon tűnődtem, amit egyszer anyám mesélt a papájáról. Őrültség, hogy ilyenek jutnak eszembe, de mégsem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből: mikor arattak, és kaszával meg sarlóval kötötték a boglyát, a papám és a többi arató és kévekötő hátán habos volt a trikó az izzadtságtól. A munka jele és ára, tűnődtem: az én munkám se könnyű. Nem tudtam magamban eldönteni, hogy van-e jogom a világ felett döntéseket hozni, vagy sem. De hát az a rohadt kis szuka olyan boldog volt! Azt hitte, övé a világ, azt képzelte, hogy őszinte mosoly és nevető emlékek hada minden, és soha nincs keserűség, soha sem gurul egy-egy könnycsepp végig az arcon. Olyan volt ő mint azok az idióta mesék a TV-ben, aghh az is csak manipuláció. De tévedett, méghozzá nagyot, mert nincs joga a boldogsághoz, nincs joga ahhoz, amiben élt, sem semmihez. A szennyesbe pakoltam a pólóm és a zoknim, egy külön zacskóba pedig a pulóvert és a nadrágot, beraktam a lépcső alá, majd reggel kidobom. Apám surranóját szappanos vízzel lemostam, talán még soha nem volt ilyen tiszta, mint most. Megmosakodtam, lehúztam a WC-t, majd anyámnak azt mondom reggel, hogy rosszul éreztem magam, felmosni már nem volt erőm. 3 óra 40-kor feküdtem le az ágyamba, bevettem három Seroquelt és aludni próbáltam. A hűs paplan és a takaró úgy ragadt izzadt és zilált testemre mint a hálóban rekedt áldozat, mely kapálózásaival egyre jobban belegabalyodik a pók halálos csapdájába. Úgy érzem, szétrobban az agyam, testem elolvad, cikázva szétomlik a forróság és a fagy között, mint valami homokvár, de a gyógyszer szerencsére hatni kezdett, lassan tompított, elnyomta ezt a fájdalmas valóságot, annyira féltem és annyira fájt, mégis boldog voltam. 4 óra körül aztán sikerült elaludnom, elnyomott az álom, amely nem álom, csak kikapcsolja agyam, ki kellett pihennem az éjszaka fáradalmait. Reggel 7 körül anyám kelt egy csésze kávéval, meg a hülye kérdéseivel, hogy hogyan sikerült összehánynom magam és a fürdőszobát. Még kába vagyok, képtelen vagyok felfogni a kérdéseket, válaszolni sem tudok rendesen, összefolynak a szavak, magam sem értem mit akarok mondani, aztán nagy nehezen kinyögök egy jó reggelt, majd magamba erőltetem az enyhén édes kávét. Megteszi hatását, kezdek tisztulni, már nem folynak össze a szavak annyira, mint az imént, sem az ajkaim között, sem pedig az agyamban. Beadom, hogy rosszul éreztem magam. Anyám is fáradt, végighallgat, aztán magamra hagy. Felöltözöm, megmosakodom, tudatosan azt a látszatot kell keltenem, hogy nagyon kipihent, friss, üde, boldog vagyok, ahogy az ember a tavaszt várja, persze ősz van és én sohasem vagyok boldog, se friss, se kipihent, de a látszatnak, az álcának tökéletesnek kell lennie. Őrültség, hiszen semmi nyom sincs, csak egy negyvenhármas katonai surranó lábnyomai, amiből a városban rengeteg van. Nincs semmi nyom, csak az a pulóver és a nadrág, csak a kötött kesztyű, de ezektől megszabadulok úgyis. Bepakoltam a könyveket és a füzeteket, mielőtt reggelizni indultam volna, megnéztem, hogy helyén van e a kés, amit előtte csúsztattam az ágy alá. Ott volt, ahogy lennie kellett, csak úgy egymagában, csak úgy mocskosan, ahogy a vér belepte. Beleborzongtam, mikor belegondoltam, hogy mi is borítja és hogyan került rá. De persze mindez csak másodpercek kérdése volt, hiszen már rohantam is reggelizni, és csak egy pillanatra, az előszobában a hajnal fényében fürdőző tükörbe néztem. Kipihent vagyok, kipihent vagyok! Nyugtattam magam csendesen, majd reggeli és indultam a suliba. Direkt más utat választottam, még véletlenül sem voltam kíváncsi a központi park körül helyszínelő kocsik látványára. A temetőn keresztül mentem. Gyerekként is sokat játszottam itt, futkostam a sírok között, nézegettem a szobrokat, a friss, erjedő vagy éppen elszáradt virágokat. S hányszor bámultam meg a feszületen vergődő Jézus képét, olvastam a köveken a számokat, neveket, azt, hogy ki meddig szenvedett. Jó volt itt egyedül, csendben, a fényben, a sötétségben, nappal és éjszaka, tavasszal és ősszel. Jó volt itt, igen… igen, azt hiszem. Jó volt nézni a koszorúkat, a friss élő vagy vágott virágot és persze az elszáradtat, halottat is, persze mindig csak egyedül, egyedül, egyedül, barátok nélkül. Majd kezdtem beérni a városba, fülembe csúsztattam a fülhallgatót és bekapcsoltam a walkmant, a zsinórral vívódtam, már régóta meg van törve, és hol a jobb, hol a bal szólt, de én sztereót akartam, ami elnyomja az ébredő város zaját. Majd végül sikerült megvitatnom a kérdést a jack- dugóval, szólt, ordított a zene, hajam arcomba omlott, bámultam a földet, kavicsokat rugdaltam. Néha-néha kinéztem biztonságot adó hajam rejtekből, pár ismerős biccentett, én is vissza, majd rágyújtottam. A cigi felénél már megpillantottam az iskolámat, meglepődésemre nem volt kint a fekete zászló. Kicsit elgondolkodtam, hogy az éjjel történt dolgok mind csak álmok voltak, majd eszembe jutott az ágy alá rejtett kés, és szinte zsibbadva, hasítva ötlött belém a felismerés: a kurva életbe, a ruhák, a ruhák! Agghhh! Ilyen nincs! Anyám megtalálja és akkor majd magyarázkodhatok.

V.

Beléptem az üvegajtón… a mögötte rejlő közöny és gyűlölet mindig is elgyengített. Ugyanazok az üres arcok és emlékek, évfolyamtársak. Talán az egész intézményben ha három-négy azok száma, akiket valamilyen szinten elfogadok és ők is engem, de ez az én részemről nem őszinte, csak hát néha kell valakivel beszélgetni, megmutatva ezzel a többieknek azt, hogy én is tudok társadalmi életet élni. Valójában fogalmam sincs, miért is gyűlölnek és azt sem tudom, én miért viszonzom ezt, talán csak az a baj, hogy másképpen látok dolgokat mint ők, és ezeknek az ellentéteknek a kölcsönhatása adja azt az összképet, amit kapok, illetve látok. Ezen tűnődöm és a lépcsőt bámulom, mintha valamit keresnék a földön, de valójában csak nem akarok senkinek sem a szemébe nézni, elkerülöm és megtagadom a tekinteteket. Lassan felfele haladok és elérem az emeletet. Közben páran történelmet magolva könyveikbe temetkeznek, legszívesebben átlépném őket, vagy megrugdalnám mindet, de nem tehetem, mert nem és nem. Nem tehetek meg dolgokat, amiket valójában megtennék, mert vagy erőm, vagy jogom nincs hozzá. Jogok? -vonom magam kérdőre, s közben biccentve kikerülöm a vizsgákra készülő emberek hadát. Jogok? Jogok? Ugyan már, mennyé’ már! Ha nincs jogod, akkor formálsz hozzá, alakítasz és felveszed, ahogy az éles sziklát is változtatja a sebesen kanyargó patak áradata, és évszázadok alatt simává és kerekdeddé teszik a víz apró parányi cseppjei, a benne élő szövetek, a milliónyi születő és elhaló organizmus, sejtplazma és sejtmag. A folyosón, mint mindig, félhomály van, csak néhány neon ég és természetes fénynek meg ott van a végén és a legelején az ablak… ez a rohadt félhomály, ez a rohadt iskola. Már messziről látom az osztálytársaimat, ahogy minden reggel egymást piszkálják, de most valahogy annyira nyugodtak és letargikusak. Mikor közelebb érek, látom, hogy több lány sír is, egymást ölelik és nyugtatják, mindenki keserű, fájdalmak és hibás emberi érzelmek jelei az arcokon, a tekintetekben valami őszintének tűnő furcsa jel, olyan, amit én szoktam látni és érezni, de ők mindig vidámak, kiegyensúlyozottak, most pedig olyanok, mint valami kártyavár, egymást támasztják, de gyenge pillérek, összeomlanak a leggyengébb fizikai törvény láttán is. Mi a baj? Mi történt? - teszem fel a számomra idiótának ható kérdést, tudom a választ, csak hallani akarom, és az ilyen kérdések olyannak hatnak, mint ha érdekelne és zavarna szomorúságuk. Félperces csend, olyan, mint valami befagyott pillanat, melyet az ember megörökít majd három dimenzióban szemléli és feljegyzi, hol fényes és hol kerekded, hol szürke és hol világoskék, hol van rajt ’ repedés és hol ép, hogy miket tartogat a jövő számára. Végül talán muszájból, talán csak úgy Andi töri meg a csendet, Georgina vállán zokog, aztán felém fordul:
-Nikit valaki az éjjel meggyilkolta. De te miért nem tudod? Nem hallgatsz rádiót, nem nézel TV-t?-von kérdőre el-el csukló hangon.
-Nem, nem néztem ma sem TV-t, és rádiót sem hallgattam-válaszolom, majd tovább folytatom:
-De hogyhogy meghalt? Ki ölte meg?
-Semmit sem tudunk-tör ki szinte ordítva Anna.
-Jó, jó, értem…-majd elhallgatok.
A szemét nézem, olyanok, akár egy-egy apró kéklő tó, benne az élet furcsa dere, és most, hogy sír, még szebbek, álmatagabbak és gyengédebbek a tavacskák színei. A szín, a hang megfolyva indul el, keresi a dallamot, a zaj és a bőr érdes és furcsa rajzának fogalmát. Ajkán könnycseppek futnak át, mint troli a központon, szemei vörösek, kisírtak, nincs benne elevenség, sem öröm, csak hiány és keserű leplek. A zsebembe nyúlok és adok neki egy papírzsebkendőt, megköszöni, s csodálkozom miért is vagyok vele kedves, miért nem bántom, és azt sem értem amit ezután mondok: így kisírva még szebbek a szemeid. Ő elmosolyodik kislányosan, majd átöleli Vikit. Én meg elfordulok, a falat nézem, a régi 20-30 éves tablókat, azt, hogy milyen igénytelen frizurák voltak akkor, milyen primitíven oldották meg a betűket és mennyire más ma már a divat. A neon fénye a távolból nem ad annyi világosságot, hogy tisztán ki tudjam olvasni a fényképek alá írt neveket, barkobázom és jókat derülök, hogy milyen idióta neveket kreálok.

VI.

Becsengetnek, minden osztály megindul a folyosókról a tantermekbe. Kicsit olyan képet adva, mint mikor a foglyok az ebéd után elfoglalják zárkáikat. Legalábbis az amerikai filmekben mindig így mutatják. De találó is ez a meghatározás, hiszen ez a hely egy börtön, és mi csak kis pillérek vagyunk, nem tőlünk függ a jövő és még talán a jelen sem. Önszántunkból jövünk, de valami hajt minket, valami idehúz vagy inkább ide parancsol. Robotolunk a padokban, a levegőben terjedő lappangó tudást és a könyvek oldalaiba zárt bölcsességet jöttünk elsajátítani, hogy minek és miért pont itt, erre senki sem tudja mi a válasz, és ha még talán tudnánk is, akkor is ezt tennénk. Mi kinn maradunk, senki sem szól egy szót sem. Lassan megérkezik az osztályfőnök, Kisírt szemei arról árulkodnak, hogy őt is mélyen lesújtotta ez az egyszerű tett, amit véghezvittem. Nem tudom, őszintén sírt-e, vagy csak megdörzsölgette a szemét és könnyeket erőltetett ki belőle. Nem tudom eldönteni, hogy azért szomorúak-e az emberek, mert tényleg fáj nekik egy osztálytársuk elvesztése, vagy csak megjátszás az egész, hogy bizonyítsák a másik előtt, hogy nekik is sokat jelentett az, aki meghalt. Nem tudom, nem tudom, mit éreznek igazából az emberek és mennyi benne az önsajnálat, mennyi a düh vagy a gyűlölet, s az a keserűség, amit éreznek, az csupán színlelés-e vagy szívből és lélekből feltörő fájdalmas némaság. Nem tudom, nem tudom… ezen gondolkodom miközben tudatja velünk, hogy mi történt és hogy a mai tanítás elmarad. Valahogy senkiben sem kelt túl nagy lelkesedést, más helyzetben persze minden más lenne.
Elköszönök és sietve távozom, a folyosók üresek, ahogy elhaladok egy-egy ajtó előtt, kiszűrődik a mögötte rejlő és a tudás szomját szorgalmasan átadó tanárok hangja, évszámok, nevek, matematikai függvények. A bölcsesség fájdalmas anyaméhei ezek a tantermek és mi a gyermekei vagyunk, a gyermekei, kik feszes asszonyemlők mélyéről szívjuk magunkba az oly megalapozott és meghatározhatatlan tényeket, melyekkel aztán kikerülve az utcára műveltnek nevezhetjük magunktat. De minek és miért? Kilépek az ajtón és sietve hazafele veszem az irányt. Most nem kerülöm ki a tett színhelyét, a park előtt megyek el. Még mindig tele van helyszínelő rendőrökkel, a kíváncsiskodókat elzavarják. Nem állok meg, csak egy pillantást vetek arra, a központi park mélysége felé. Az újságosnál veszek pár napilapot, és sietek haza. Kezdek izzadni, a fejemben érzem, ahogy az artériákban át- áthalad egy-egy vérrög, egy-egy vércsepp, és dagadni kezdenek. A szívem vadul kalapál, akár egy fémmunkás kalapácsa a gyárban. Belegondolok mi lesz ha anyám megtalálja a lépcső alá rejtett zacskót, belegondolok és beleborzongok, félek… őszintén félek.

VII.

Félelmem végül alaptalannak tűnt. Hazaértem, levágtam a táskám és rohantam meggyőződni arról, hogy a ruhák érintetlenek…anyám nem vette észre a nyomokat. Belegyűrtem a cuccot a táskámba, alig tudtam beletuszkolni a zsúfolt tankönyvek miatt. Meg kell semmisíteni, el kell tüntetni! Az alsó konyhában tudtam, hogy van valahol egy kevés benzin, nekiálltam megkeresni. Ilyenkor az ember mindent megtalál, amit nem keres, de amire szüksége lenne, az sehol sincs. Végül olyan helyen leltem rá, ahol soha sem kerestem volna, a fűszerek mögött. Felmentem a szobámba, kipakoltam a tanszereket, beleraktam a zacskót és az üveg benzint. Majd azon tűnődtem, hol lehetne nyugodtan elégetni. Benzin… Benzin… hígító… és hirtelen beugrott a belső laktanya néhány épülete. Hátamra vágtam a táskát és már indultam is. A belső laktanya megszűnt már vagy három-négy éve, csak elhagyott épületek maradtak hátra, szétvertek, üvegtelnek. Tizennégy évesen sokat jártam le oda higítózni, tőlünk három utca az egész. A sok romos épület között egy volt, ami igazán a szívemhez nőtt, ez a Gépjavító, azaz a Dzsipi. Így hívták azok, akik ide szoktak járni. Romos, szétvert épület, néhány fal összefújva, a közepén egy nagy aknával, és telis-tele szeméttel, ürülékkel, ép és összetört üvegekkel, dobozokkal, fecskendőkkel, szilánkokkal, olajoshordókkal. A falak mindenhol alááztak, néhol már a tégla látszott, és volt, ahol még az is ki volt ütve. Ide nagyon ritkán jár bárki is, tizenhárom-tizennégy évesen sokat voltam itt, tetszett a környezet, meg az, hogy itt bármit megtehettem, senki sem szólt rám.
Beléptem az épületbe, az ajtó tokostul kiszaggatva, fele elkorhadva a bejárat mellett. A hely semmit sem változott azóta, csak még mocskosabb és visszataszítóbb lett. Kerestem egy olajoshordót, dobáltam bele újságpapírokat és széttéptem pár dobozt, majd beledobtam a zacskó tartalmát, arra meg újságpapírt. Az épület tele volt száraz falevelekkel, a szél behordta a betört ajtókon és az akna két végén lévő hatalmas vaskapukon, amikről a lemezeket már rég letépkedték, csak a vázak maradtak, rozsdásan, halványkéken. Gyűjtöttem a zacskóba leveleket és azt is beleöntöttem a hordóba, háromszor fordultam, mire úgy láttam, hogy ez már biztosan be fog gyulladni, talán még benzin sem kell neki, de én biztosra akartam menni, így hát a kisüveg benzint is belecsurgattam, majd gyufát dobtam a hordóba. A plafonig csaptak a lángok, sercegett a tűz…, vörösből pirosba, majd sárgába majd újra vörösbe csapott át. Éreztem a bűzt, a ruhák égett szagát, ami egy merő hányás és vér volt, a savanykás és édeskés szag lassan elviselhetetlenné vált, aztán eloszlott, ahogy a lángok is. Nem egészen öt perc alatt a hordó tartalma tökéletesen elégett, kiégett. Ezzel is megvolnék, mondtam magamban, majd hazaindultam.

VIII.

Még dél sincs, rengeteg időm van, szüleim öt körül jönnek haza, a húgom meg kettő-három körül. Előkeresem a bakancsot, lemosom mosószeres szivaccsal, majd megvárom, amíg megszárad. Várok,
a húgom kettő után nem sokkal beállít, magyaráz nekem egy picit, aztán elmegy kosarazni. Én pedig bezárkózom a szobámba, egyedül a sötétben, csak a gondolatok, csak az álmok és a remények tükrében nézem a jövő fényeinek másnapos vigaszát.
Teljesen leengedtem a redőnyt és néztem a szürkének tűnő plafont, amely valójában hófehér, mint az örök hó mezői. A redőny apró repedésein, fa és fa közt a réseken lassan beszűrődött az új és új tereket nyitó fény. Ez a fény, olyan vagyis inkább olyasmi, mint maga a boldogság furcsa mása, mint az élet őszinte mosolyai és könnycseppjei. Néha eljön az öröm és ódákat zeng az élet szépségéről, de mint minden jó vendég és vándor, így ő is… soha sem marad sokáig, nem engedi, hogy megismerjem, nem akarja, hogy felismerjem. Néha itt van és néha ott, akár egy rossz prostituált, mindig más és más ágyban kínálgatja testi bájait, de lelke mocskos, mocskosabb, mint bármi más. A zajok csupán a szívveréseim, mégis oly érdesek, erejük emberi, elgörnyeszt, eltapos, az apró térben csüggeteg vérrögök kelnek át. Belekarolok a végtelenbe, levegőt súrolva, álomba szökellve, elolvadva a bennem forgó percekben. Képtelen vagyok kikapcsolni, agyam egyre csak jár és állandóan visszatérő gondolatok hada töri át a gyenge támaszokat, olyan ez, mint egy offenzíva, olyan mint egy gép, amit nem tudsz kikapcsolni, csak akkor, ha szétvered és összeomlik, olajban fürdő gépszíjak nehezékeként.… De ez a gép az agyam!!! Felpattanok és kezembe veszem a hazafelé vásárolt napilapokat, kíváncsi vagyok, mit is írnak a történtekről az újságok, hogy fogadja őket a média és mennyire hoznak nagy hullámokat a kisváros csendes óceánjára.
„Felismerhetetlenségig csonkított női testet találtak a kora reggeli órákban a központi parkban…” bla-bla bla-bla. „Radnai Nikolletta 17 éves tanulót brutális módon meggyilkolták” bla-bla bla-bla „A rendőrség nagy erőkkel nyomoz az ismeretlen tettes után” igen… igen… aztán még „Brutális gyilkosság rázta meg a kisváros életét” bla-bla bla-bla. „Ismeretlen tettes ellen indult gyomozás a központi parkban történt bűncselekmény miatt”. Belül mosolygok, nevetek, boldog vagyok, úgy néz ki, tökéletes munkát végeztem, úgy néz ki, vagy csak tudatosan azt a látszatot akarják kelteni; ebben a rohadt médiában soha sem lehet bízni. Ne higgy a férgeknek, ők is csak emberek!

IX.

Késő este aztán újra együtt a család, a vacsoránál szóba kerül a gyilkosság is, és anyám enyhe felháborodással nyugtázza, hogy nem igazán hat meg és nem érdekel egy osztálytársam halála. Arról beszél, hogy aki megölte, legyen az bárki is, azt milyen módszerekkel ölné meg.
-Nem érdekel ami nem érdekel-zárom le a vitát, majd nagyot kortyolok a tejből és magukra hagyom őket. Újra a szobám, újra a gondolataim… az eső nemrég kezdett el zuhogni, esik, és ahogy a híradóban mondták, még előreláthatólag két-három napig esni is fog. Arcom a hideg ablaküvegnek nyomva, figyelem hogy esik, hogy lélegzik a természet.
-Remek-mondom hangosan, majd magamban folytatom: elmossa a természet az emberi mocskot, eltünteti a maradék nyomokat is, a föld mélyébe taszítva a park pázsitjára fröcsögött vért, lemossa a pad apró vérrögök lepte deszkáit. Elmossa a felemésztett múlt szép vagy jó, kedves és megfáradt emlékeit. Eltakarja a mocskot, a szennyben fertőzött indulatokat, fájdalmas kietlenségével belém karol, és esőcseppként ránt az utcán hömpölygő apró vízfolyásokba, irány a csatorna nyílása, irány a megtisztulás, az atya, a fiú és a korhadó szentlélek.

X.

Napok telnek el, jelentéktelenek, szürkék, zárkózottak. Közömbös órák, melyekben
soha sem születik fény, mely átvilágítja őket… Tűző nap és árnyék, sivatag és oázis, víz és bor, álmok és valóság... ellentétek, melyek egy adott korra és egy adott emberre nézve jók vagy rosszak. Jók, hiszen néha jó álmodozni, a világ vízióiba vetve magunkat a céltudatlan fénygyönyört érezni, a sejtelmek tengerében fürdeni, levetkőzve a szürke hétköznapok egyoldalú és keserű mását. Néha jobb a sivatag ... egyedül és szabadon, akár a sas fenn a kéklő fehérségbe olvadó égen... szabadon úgy hogy senki sem lát és senki sem hall, hiszen kilométerhosszan csak homok, homok és forróság. Jó a víz, hideg és tiszta, éteri és áttetsző, mint a morfiumos ampulla, néha jó, hiszen miért menekülnénk az alkohol felejtő és butító világába? Semmi sem csak jó és semmi sem csak rossz, ahogy semmi sem csak hófehér és semmi sem csak éjfekete. Mégis... tűző nap és árnyék.., ha leírom és papírra vettem e szavakat..., ott éktelenkednek a fehérlő papíron a fekete gyászos betűk... A gondolatok szűnni nem akarva egyre többször törnek rám, tehetetlenül hallgatom őket, mint a kómás test a szívbillentyűk ritmusos zörejeit.
Az újságok lassan leállnak a történtekről, nincsenek nyomok, sem újdonságok, és csak minduntalan ismételgetik magukat, újabb és újabb átfogalmazásba zárják a történet keretét, fáradhatatlanul. Én pedig csak a temetés napját várom, várom mikor végre a föld magába zárja a sötét menedékbe ragadt testet. Elfedi a föld és a koszorúk, virágok hada, elfedi a kékségben vándorló keserű könnycseppek őszinte vagy megjátszott fogalma, eltemetve elfedi a gyász és a megemlékezés egy testről, egy névről, egy életről a sok közül. És ha végre lenn lesz, lenn a mélyben, abban a sötétségben, hová fény csak az exhumáláskor tör be, hol férgek rágják szét az emberre már csak nehezen emlékeztető formát, akkor talán az én fejemben is végre véget érnek a gondolatok, és megszűnik létezni ez az egész vérző rémálom.

XI.

Kijártam esténként a temetőbe, az öreg gesztenyefákról apránként hullottak le az elszáradt levelek és az apróbb ágacskák. Járkáltam a sírok között, az utakon, melyek néha aszfaltosak, de többnyire földesek, kavicsosak voltak. Sárguló levelek lepték el a sírokat és a köveket, a szél fel-felkapta őket, karjában tartva a haldokló nyár múltjának véges jelképeit. Táncolt velük, keringve a levegőben; ide-oda rakodta őket, mint kisgyermek az építőkockákat; majd eldobta, magukra hagyta a fakuló foltokat.
De minden új öt percben keringőre kérte őket, és minden kezdődött elölről. Irigyeltem ezeket a száraz leveket, annyira gondtalanok, csak lehullnak, táncolnak a szélben aztán lassan avarrá válnak, és irigyeltem magát a szelet is, a mérhetetlen szabadságát, hatalmát, melyet nem lehet megállítani, irigyeltem erejét és azt, hogy csak úgy eldobhat bármit, irigyeltem. Legszívesebben én is ezt tenném, eldobnám azokat az emlékeket, amik fájnak és keserűségbe lökdösnek, elhagynám a gondolataimat, amik egyre csak keringenek az agyamban, mesélnek és ötleteket adnak. Szél szeretnék lenni, szabad és soha sem gyarló, vagy vándorló jéghegy az óceánban… de csak ember vagyok, semmi több, semmi több…
Aztán eljött végre a temetés órája, péntekre esett, délelőtt tízre. Ott volt minden családtagja, barátai, ismerősei, mi, az osztálytársai, én a gyilkosa és még más olyan jelentéktelen emberek, akik nem is ismerték talán, csak kíváncsiak voltak az egész temetésre. Arra, hogy kik jöttek el rá, mit mond a pap, kin milyen ruha volt, mennyi koszorú és virág lesz, azok is milyenek. Amolyan gyász-szemét ez, ami arról szól, mennyit áldoz a család a halott elhantolására. Ismertem ezeket a szokásokat, már amennyire ezek szokások, ismertem őket és az utána bekövetkező pletykákat.
Megszólalt a lélekharang, a pap elmondta, amit el kellett, a kántor énekelt, az emberek pedig sírtak, ki jobban, ki kevésbé, ki csak szomorú arcot öltött, és voltak, akiken konkrétan látszott, hogy nem érdekli ez az egész. A szülei sírtak talán a legjobban, ők talán őszintén sírtak, és könnycseppjeik keserűek lehettek és nem édes, megjátszott álkönnyek. Semleges, kissé megjátszott fájdalmas arccal hallgattam a búcsúzó utolsó sorokat. Osztálytársaim mellett álltam, a sírtól távolabb, jobbról. Barátja csak állt a földe vésett „lyuk” mellett, melybe szerelme halott testét rejtik el a világ fényei elől.
Már láttam a megváltó percet, éreztem a fekete rideg földet, mely elnyeli és örökre magába temetve elfelejteti jövőjét, hallhatjuk, hogy kopognak a deszkafedőre az apró halott hantok… Nem tudtam magam rávenni, hogy részvétet nyilvánítsak, csak álltam ott kicsit távolabb az emberektől és néztem őket, ki hogy szorgoskodik, ki mennyire őszinte és mennyire megjátszott. Csak néztem az arcokra feszülő szomorú húst, mögötte a lemoshatatlan örök bánatot, melyet az idő lassú árral gyógyít és felejtet. Ez az egész talán olyan, mint egy nagy seb, csak az a külső világon van, a testen, ez meg bent mélyen a szívben. A sebek lassan behegednek, már nem fájnak, már nem gennyeznek, és nem folynak, de a heg örökre ott marad, magán viselve a múlt történeteit.

XII.

Itt van az ősz, itt vagy hát újra, felfalod a nyár boldog forró sugarait, elmúlást hozol és keserű fájdalmat, gondterhelt fáradságot és szorongó gyermekkort… És mindezt miért? Miért? És azt kérdezem tőled: miért?
-Egy kis félelemért!
-Egy kis félelemért?
-Egy kis félelemért! Mert ez a törvény! Mert az a törvény, hogy mindig az féljen, aki gyengébb! Mert ez a törvény!
A száraz fákhoz beszélek, a korhadó ágakhoz, a milliónyi sárguló levélhez, az elhagyott és ápolt sírkövekhez, a rajtuk pihenő friss és az idő múlását feledni nem tudó virágokhoz, koszorúkhoz. Hozzátok, ti, akik elmúltatok, ti, akik meghaltok, ti, akik az ősz birodalmába tévedtetek.
Október közepe van, egy hónap telt el az iskolakezdés óta, és pont három hete történt az, amit annyira bánok, mar, szétmar a gondolat, ha arra gondolok, mit is tettem. És ha belegondolok, hogy semmit sem kaptam érte. Mert más ez a bűn! Más ez! Másabb, mert gyűlöletes! Megtagadott, keserves! Mert árulással, gyilkolással, tömeg-irtó tébollyal, vérrel, gennyel, testi fájdalommal, boldog tömegbe vesző hisztériával teli! Más ez a bűn! Más ez! Ez a bűn nem az enyém, én csak hordom, mint a leprát a beteg test, ez a bűn a gondolataimé és az életé! Más ez a bűn! Más ez!
Vajon volt e jogom hozzá? Dönteni más ember élete felett. Megmutatni egy gyönyörű szempárnak a fájdalmat, saját vérével elfojtani az álmait, csonkolt csonkokat ejteni testének örök vásznára. Más ez a bűn! Más ez!
Szégyellem magam, őszintén szégyellem, szégyellem a kurva gondolataimat és a két kezem véres bálványt formáló munkáját. Szégyellem magam, amiért megtettem, amit megtettem, átléptem határokat a képzelet és a valóság küszöbén. Más ez a bűn! Más ez!
Néha-néha megállok a sírja felett, nézem a gondosan ápolt virágokat, a gyökerei alatt ott fekszik ő, nézem a fekete-fehér fotót és a sírkőre vésett betűket, számokat. Beszélni hozzá még magamban sincs merszem, nem hinném, hogy valaha is megbocsát. Minden nyomot eltüntettem, senki sem tudja ki tette, sem azt, hogy miért, sohasem találnak rám, de egy dolog megtalál és még a gondolataimnál is jobban fáj, gyötör és megaláz, ez a rohadt elhasznált öltözet, a lelkiismeret. Képtelen vagyok felülkerekedni rajta, levetkőzni ezeket a foszladozó rongyokat, letépni magamról a gombokat, a földbe temetni mindent, hogy ott oszlódjon tovább és ne bennem. Más ez a bűn! Más ez!

XIII.

Valami üres, valami üres bennem, tátogva kiált fel a fájdalom, morajló teste hegektől csonkítva vetkőzi le az öntudatlanság tagadni való múltját… levetkőzném én is, de nem tehetem. Mégis megpróbálom, mint a kisfiú az első slukkot az iskola mögött. Ő is beleszív, hogy ne lógjon ki a sorból és ne nézzék ki a barátai. Nekem nem voltak barátaim, és nem álltam be semmilyen sorba sem, igaz sor sem volt, ami megtűrt volna magában.
Sebeket ejtek magamon, vérző, tolongó, repedni vágyó hegeket, azzal a késsel, mellyel végeztem Nikivel. Le sem mostam még, nincs hozzá merszem, olyan, mintha Niki halott testét érinteném meg, nem merem lemosni, nem lehet, nem szabad.
Igaz, félek a vérmérgezéstől, de elmosni még jobban félek. Narancssárga, szabványos tapétavágó, előnye hogy nagyon éles, és amennyire éles, annyira veszedelmes és fájdalmas. A nyele sima, nem áll kézre, mégis abból lehet kinyomni, lépcsőzetesen a szakaszokra törhető pengét. Egy merő alvadt vér kívül-belül, ahogy nyomom ki a pengét, úgy nehezedik és pattog fel a beleragadt száradt vérrögök zöme.
Apró-cseprő örömöket adott, mikor az éles érintés a bőrömbe hatolt, kisebb-nagyobb árkokat és barázdákat vésve magának, árkokat, amik halottan fehérek, némán húsízűek.
Árkok, melyek majd lassan feltöltődnek vérrel és kicsapnak, aztán csak bugyognak, folynak, folydogálnak. Olyan ez, mint egy duzzasztógát, csak ez kicsiben, csak ez nem kőből, csak nem víz tör át rajta, nem jönnek a helikopterek és nem evakuálják a környékbeli lakosságot. Karomon a szőrszálak bele-beleragadnak a vér külső áramába, majd megalvadnak és lepattognak a karomról. Valamire rájöttem: az alvadt vér a halál, a forró és még lüktető pedig a nyers élet.
Ez a nyers gyönyör, mely bennünk folyik és csurog, él és éltet, talán úgy, mint a rákost a magára
kényszerített tudat, hogy egyszer majd az orvostudomány fel tudja venni korunk nagy betegségeivel a harcot, tud akkorát lépni, hogy mi legyünk fölényben. Talán egyszer megérjük, hogy meg tudjuk ölni a burjánzó gonosz sejtet.
Megállítjuk és megöljük. De engem ki állit meg, ki öl meg? Senki? Megállítjuk és megöljük… bízunk a reményben, vagy csak annak halvány sugaraiban, de talán legbelül tudja az a sejt, amit én is, hogy senki sem állít meg, senki sem mondja, azt hogy: nem! Övé a test, nem azé, aki éli, hanem aki bitorolja, övé a test és övé a halál utolsó szava, ő maga a szenvedés és az irgalom. És én mi vagyok? Bennem nincs irgalom? Bennem nincs szenvedés vagy áhítat?
-Benned semmi sincs!- mondja a hang belül, lelkembe mar és fülembe súgva.
-De van! Bennem olyan sok minden van, csak senki sem láthatja, senki sem bánthatja!
-Ó ugyanmár! Szép kis válasz, de te magad sem hiszed el.
-De! Bennem sok minden van! Nagyon sok minden!
-Na igen, van benned töméntelen bűn és nincs semmi erény!
Képtelen vagyok parancsolni a hangnak, nem tudom korrigálni és satuba szorítani gondolataimat, és fáj amiket súgnak, és fáj, ahogy súgnak. Ezt a csatát elvesztettem mára, beveszem a gyógyszerem és lassan eltompítva elhagy a józan valóság, abbamaradnak a hangok, elcsitulnak a sugallatok, nem érzek már semmit, csak lüktető nyugalmat. Sohasem álmodok, csak mély transzba esem, majd reggel felébredek, tompán, egyenetlenül.

XIV.

Hiszem, hogy minden reggel más és más, és talán minden nap újabb és újabb szépséggel kápráztat el. De csak hiszem, sohasem látom, sohasem érzem.
Valahol a távolban a remény szele még meg-megtör pár fáradt ágat, elhozza a nyugalmat, melyben semmilyen gondolat sem kerekedhet felül. Elhozza a fájdalmat, igaz, némán, de mégis kedvesen, elhozza a reggelt, benne a szerteolvadó gyermekálmok füstbe áldozott bűnét. Egy dolgot érzek csupán, szürkeséget, ábrándmentes órákat, minden és mindenki egyforma, közömbös. Gyorsan fáradok és feladok mindent, ami nehéz, nem látok át a téren, nem érzem az elemeket, a dimenziók semmi újat nem adnak. Az iskolában egyre jobban romlanak a jegyeim, az eddigi hármas átlagot egyre jobban a kettes felé hanyagolom. Nincs erőm tanulni, nehéz, nagyon nehéz. Fáj, fáj ez az egész nagyon, ha oda tudnék figyelni, bármi sikerülne, de nincs erőm figyelni a könyvekre, nem tudok leülni tanulni, nem tudom magam rávenni. Minden fáj, minden, de minden. Főleg azok a dolgok, amik nem testiek. Lehet hogy csak az ősz hatása mindez, vagy csak egy kis hullámvölgy. Nem tudom, mi történik velem és azt sem, hogy miért. Egy dolgot érzek csupán, a testi-lelki traumát, fájdalmat, egy hatalmas tortúrát reggel és este, reggel nem akarok felkelni, mivel nincs miért, nincs kiért. Este nem akarok lefeküdni, mivel nincs miért, nincs kiért. Semminek sem látom az értelmét és egyre inkább azt látom, hogy valójában nincs is értelem, csak kész tények, melyekkel együtt kell élni.
Olyan vagyok, akár a lehulló falevél, fásult és elmúló, érzéketlen és halott… Könnyű, lebegő, szárnytalan. Agyamat a nyugtató lassan szétmarja. Elfolyik minden, széthullok, mint egy puzzle, darabkáit én szedném fel, fel a földről magamba, de ujjaim nehezek, lassan elvérzek… lassan kivérzek… Hol vagy remény, merre vagy boldogság? Ne most gyertek, már nincs miért, már nincs kiért…

XV.

Volt olyan reggel is, hogy fájó volt felkelni, nem csak a gondolatok miatt, nem csak a testem volt erőtlen, de legbelül a szívem vert gyengén, ritmustalanul. Volt olyan reggel is, hogy fájó volt felkelni, mozdulni sem tudtam, a rám tapadt alvadt vérben ázott és hullámok formáit idéző lepedő és ágynemű fogságából.
Volt, hogy összeestem, és csak feküdtem, tisztán éreztem, ahogy lüktet a testem, lüktetve vért présel ki pórusaimon, bennem a repedni vágyó hegek zöme, a penge rajzolatai, fájdalom, mely testi, fájdalom, ami csak kívül fáj, legbelül felejtet és tompítja a hangokat.
Volt, hogy összeestem, és csak feküdtem, feküdtem, és feküdtem… izmaim görcsben, néha rángatóztak, vonaglottak, mint Jézus izmai a kereszten, csak én az ágyamon, csak a véremben. Az én klérusom én magam vagyok, a magam ellensége, a saját testem és jövőm hóhéra.
Volt hogy összeestem, és csak feküdtem, és volt, hogy reménykedtem, reménykedtem, hogy kivérzek, vagy legalább a gondolatok zúgása, értelmetlen sugdosása gyengül, eltompul. Reménykedtem abban is, hogy a másnap reggelt már nem érem meg lélegző testtel és gondolkodó aggyal, reménykedtem, hogy soha többet nem látom az újra meg újra lenyugvó izzadó vörösségben fürdőző távoli napot, sem az éj leplébe kapaszkodó, tíz körömmel, 1000 arccal újra alakuló, az idők végezete óta csak öregedő testet. Az éjszakai eget némán behálózva uraló rideg távlatokba vesző fénytengert, a holdat, melyet farkasok ugatnak meg, tutulva, üvöltve a messzeségbe adva a hírt: telihold, új idők, új naptár, új és megint más világ…
Volt olyan reggel is hogy fájó volt felkelni, igen volt, és volt hogy nem csak fájt, de égetett is ez az érzés. Volt hogy volt, s lett, ahogy lett.
A szobámat kulcsra zártam, muszáj volt. Nem akartam hogy szüleim meglássák a véres ágyneműt, pedig jó lett volna áthúzni, mert tört, kemény volt már, nehéz volt benne kényelmesen feküdni, de mivel mindig gyógyszerrel aludtam így akkor abban az állapotban nem érdekelt és nem tűnt fel.
Ahogy a felnyílt patakzó hús fájdalma nőtt, úgy erősödött és edződött a bőr, egyre keményebb lett, egyre kisebb és felszínesebb nyílásokat vágott a penge, vagy a kés éle tompult el vagy a testem próbál páncélt húzni magára. De lelkem is páncélba burkolózott, gondolataim is más utakat találtak, már nem voltak olyan erősek, tompultak és inkább csak érzéseket adtak, érzések maradtak, de megmaradtak…
Ahogy a fénylő sebek mélyén a fájdalom nyílal az agyamba, úgy éreztem a penge majd
bódítóan forró mozgását, ez az érintés más volt, más volt, mint eddig bármi más. A gyógyszer el-elnyomó tompa lüktetése, az értelmetlen kínok éteri orgazmusa, a sejtelmek haldokló vad násza, agyam zakatoló mormoló néma gyötrelme… Minden, de minden csak apró-cseprő örömöt adott. Keveset, de azt szépet, kicsinyt, de azt őszintét…
Aztán új nap jött, újabb és még újabb. A gondolatok újra visszatértek, nem hagytak magamra, ők igaz társak, ők soha sem dobnak el, hiszen bennem élnek, belőlem élnek.
Agyam szinte ontotta a gyalázatosabbnál is gyalázatosabb, perverzióban is durva és téves
rögeszméket. Olyanokat, melyek már az emberek számára őrültnek tűnő szorongó, beteg lázálmok. Őrült… vagy sem? Mennyit gondolkodtam! Győzködött a hang és én is őt, vitáztunk hosszú órákat, hallgattunk csendben napoknak tűnő percekben. Egyre csak gyártottam olyan képleteket és téziseket, melyek az őrület határán lebegtek, és talán át is léptek azon, talán nem. Kiutat kerestem csupán a keserű mából, pilléreket e sejtelmes nyers hús-vér torzió marta kétségek éles érzelmeibe lovagló holnapjába.
Felismerhetetlenül hatott, mikor rájöttem mit is akarok, tiltakoztam ellene, a kiutat meg kell találnom, a kurva mocskos életbe! Mi történik velem? Mivé válok? Ki vagyok, vagy ki leszek? Ezekre a kérdésekre mindig csak egy volt a válasz: meg kell tennem, meg kell tennem, meg kell tenni újra és újra, megint és megint, meg kell tenni bármilyen szörnyű is, meg kell tenni!
Nem! Nem teszek semmit sem!
Meg kell tenned!
Nem! Nem teszek semmit sem!
Vagy hallgatsz rám, vagy elveszel! – lebegte ez a kurva hang belül.
Nem! Nem teszek semmit sem! – hajtogattam magamban, megállítom magam, semmit sem teszek, elég volt már egy szörnyűség.
Vagy megteszed és kiutad megleled, vagy örökre ebben az állapotban maradsz…
Meg kell tenni, újra és újra... ahogy az alkoholista is megígéri, nem iszik többet, aztán eljön a másnap, egy új nap, és újra ajkára emeli a poharat, a garatán pedig ömlik le a bódító szesz, mindegy hogy mi, csak üssön, mindegy, hogy, hogy, csak hasson. Mint a drogos, ki újra felrakja a savat és trinyozva utazgat más és más világokba, planétákat hódít meg, vagy a fecskendőt markolja reszketeg, vénát keres, tapogatja, s ha megtalálta beadja álmának szérumát.
Meg kell tenni, újra és újra... ahogy a gyilkos is újabb életekre tör, ártatlanokéra, gyermekékére, s fiatal lányokra. Gyilkol, gyilkol és gyilkol, mindegy hogy miért, s hogyan, hol és miként. Bátran vagy félve, érzelemtől vakon, vagy az anyagi jólét miatt, a vér szagáért, vagy csak színéért. Mindegy, mindegy, és mindegy! Minden felesleges és lényegtelen, csak a végeredmény számít, csak a test a padon, az erdőben, a pályaudvaron, a temetőben vagy éppen a kertben. Semmi sem számít csak az amit tesz. Nem akartam tudni arról ki is vagyok és miért teszem, amíg van erőm addig harcolok a világgal, de legfőképpen önmagammal.
Féltem, igen féltem, őszintén féltem, és nem az árnyékoktól vagy a rendőrtől, nem a fogorvostól vagy a tanártól, hanem önmagamtól.
Volt hogy csak úgy elsírtam magam, pedig semmi sem történt, semmit sem láttam, semmit sem éreztem, csak egy nagyon mélyről feltörő keserűséget. Nem gondoltam semmire sem, nem éreztem semmit sem. Volt hogy TV-t néztem, a II. világháborúról szólt a dokumentumfilm, 50 millió menekült, 30 millió halott, s azok a képek, filmkockák a halálról, a szenvedésről, a romok közepén gubbasztó kisfiú, könnyezni kezdtem, sírtam, fájt az, amit látok, és tudtam legbelül, hogy őszintén sírok, őszintén és igazan. Tudtam, hogy amennyire sírni tudunk, annyira gyötörni is, gyilkolunk, szenvedést hozunk, erkölcsünk és normáink már rég elvesztek. Szeretjük erőnket fitogtatni, megmutatni, hogy kik is vagyunk. Ilyenek vagyunk, csak emberek, csak egy beteg társadalom, csak híreket közlünk le más népekről, holott mi sem vagyunk jobbak. Ne higgy a férgeknek, ők is csak emberek!
Féltem, féltem magamtól, féltem a bennem lüktető valóságra igyekvő gondolatoktól. Érzelmek, melyek megfujtanak, érzelmek és víziók, hangok és álomképek tőrnek fel az emlékek és a jövő távlatának sötét árnyvilágából, ezek a mocskos rejteni való érzelmek mégis a valós, realitásban gazdag nyers hús ízére, a tegnapban tobzódó holnapra, az életre igyekezvén szétmarnak, érzem, hogy jönnek fel a gyomromból, keserűen. Fájdalomtól részegen minden sejtbe beleisszák magukat, és nincs gyógyszer mely, megtisztítana, nincs vatta, és pólya mely elfedné őket.
Én megpróbálok mindent, sorban nyomom el őket, elnyomom őket, ahogy a leégett cigaretta csikkeket a húsomba, testem nem ellenkezik, csak néha sír, csak néha fáj. De ez nem szabadít meg a tudatomtól, nem old fel és nem hozza el a szabadságot. Tehetetlen vagyok, tehetetlen, csak a gyógyszer tompít el, elmossa őket, akár a csendes árjával partra vetett kagyló a tenger mélyéből, lent mélyről, régen volt tudom, de ma már a homokban pihen.
Házi orvosommal felmentettem magam testnevelés alól, nem akarom, hogy bárki is lássa a karjaimat. Nem akarok pólóban lenni, senki se lássa őket. Egymás hegyén-hátán hegek, folyó gennyedző sebek, vörös körök, fehéredő és még piros sebhelyek. Itthon is pulóverben és hosszú ujjú ingekben vagyok, szerencsére az időjárás egyre hidegebb és hidegebb, csak akkor merek levetkőzni, ha magamra zárom a szobám ajtaját. Viszketnek a sebek, folynak. Mikor elnyomom a csikket, akkor felhólyagozik, majd kifakad, és a hólyag alatt víz van, amolyan bőrvíz, alatta fehér hús. Aztán var alakul ki alatta, de nem normális, hanem gennyes, apró gennyes sejtek vara, gyakran felreped és folyik, viszket és fáj. Majd 2 hét alatt ez valós varrá alakul, vastaggá, keménnyé, eszméletlenül viszket, nem bírom ki és a körmömmel, apránként lekapargatom, alatta az új bőr, gyenge és rózsaszínes fehér bőr. Vagy 30-30 csikk helye van már a karjaimon, van, hogy ezekbe a körökbe is bele metszek a késsel, elviselhetetlenül fáj, mikor felrepednek és minden tiszta vér, vér és vér. Csak sötét pulóvereket és ingeket vehetek magamra, mert a világoson átüt a genny és a vér, van hogy órán a pulóveren keresztül vakargatom őket, simogatom és ez olyan jó érzés. Van, hogy befáslizom mindkét karom, de a bal a csúnyább, a fehér pólyán átütnek az apró körök, a genny sárgás-barnás köröket alkot, ha megnyomom még több jön belőlük; van, hogy olyan gennyes a leszedett géz hogy mikor leszedtem, szinte felveszi a karom kör-körös formáját. Vérmérgezéstől félek, de semmit sem teszek ellene, nem kenem és nem fújom le semmilyen fertőtlenítővel a sebeket, így ezek lassan gyógyulnak, és állandóan viszketve fájnak. A látvány még néha engem is elborzaszt, olyanok a karjaim, mint valami leprásé, vagy mint egy halotté, semmiképpen sem hiszem, hogy ezek a hegek bármikor is begyógyulnak, nem hiszem, hogy bármikor is majd levehetem a pulóveremet úgy, hogy aztán az emberek ne nézzenek oda, majd forduljanak el szörnyülködve, majd összesúgnak, és ki tudja, miket mondanak rólam, vagy miket gondolnak. A kurva életbe, a kurva szemét mocskos életbe! Ezek a kibaszott gondolatok, na igen azok… zárom a szobám, és zárom a lelkem, zárom a szemem és a szám, nem akarok hallani semmit sem, mégis… egyre csak jönnek, fel-feltörnek, mint csőrepedésnél a víz a magasba. Egyre csak