Vad,torz kacagás,félelmet sejtő tekinteteket előhozva suhan tova.
Halkan,lopva röppenő varjú sereg kelt riadalmat a légben.
Hajladozva leng a szélben mély gyökerű fája a télnek.
Vihar közeleg s a villámok már emésztik szikráit az égnek.
Csillámló szürkesége mossa össze a kettévágot teret,
S az első hópehely nyugodt,lassú leszállást hajt végre.
Fehér gyászba vonja magát a természet.
Melytől az élő retteg,pedig pusztán feledteti a létet.

Ám valahol az időben ott rejlik az utolsó tél,
Mely nem hoz megújulást,csak végleges,
Megmásíthatatlan,feledhető elmúlást.