Ülök a gép előtt.
A hőség rekkenő.
Unatkozom.
Úgy határozok
Hogy kimozdulok.

Lemegyek a városba
Bérházak: betontömbök közt visz utam.
Aszfalt és beton mindenütt,
A látvány keserű.
Sehol egy fa mely árnyékot ad,
Sehol egy park, egy pad.

A hőség rekkenő.
Erre jön pár nagymenő.
Gördeszkások.
Hangjukat hallom: ordítás, káromkodások.
Belém kötnek, vagy nem!?
Ők döntik el.
Ezt már tapasztaltam,
Lelkembe tapostak már oly sokan.

Üdv a pokolban!
Beton és vas
Amerre nézek,
És nagymenő fenegyerekek.
Emberek
Eszeveszett hajszát űznek.
S mindezt miért?
Pénzért, egy ’jobb’ életért.
S közben egymás lelkében taposnak.
Hát üdv a pokolban!

Agresszió.
Ordítás, verekedés.
Nem olyan vagy, mint én?
Megverjelek, vagy elmész!?

Emberek! Hová lett az ész!?
Hol a szeretet, hol a megértés?
Hová lesz a világ,
Ha az ember csak utál?

Vas és beton városok,
Mindenütt roncsok.
Vas és beton szívek,
Mindenütt roncs lelkek.


Üdv a pokolban!
Hol csak önérdek és gyűlölet van,
Hol csak önmagad számít,
Kit érdekel, mit csinál a másik!?
Nincs szeretet, nincs emberi lélek,
A pénz az úr, ez irányít
Mindent és mindenkit.
Nincs itt jó, nincs itt szép,
Nincs itt semmi ép.
Rekkenő a hőség
A gyűlölet tüze ég.
Itt csak az van.
Hát üdv a pokolban!