Feltöltve: 2006-08-03 11:49:50
Megtekintve: 6373
Lelkem sivár pusztáján
A csend körülölel.
Ez nem az a megnyugtató jel.
Ez a félelem csendje,
Áttörhetetlen, dermedt.
Vaksötét az éjszaka,
A holdat fekete felhő takarja.
Áthatolhatatlan, nyomasztó a sötétség,
Átláthatatlan feketeség.
Sűrű, nehéz a levegő,
Alig tudok lélegezni, fojtogató
a tüdőm szétrobban már�
a lég agyonnyom, úgy nehezedik rám.
Fentebb csillognak a jégcsapok,
Pedig semminő fény nem süt rájuk.
Kísértetiesen derengnek a sötétben,
Élük meg-megcsillan a sehonnan jött fényben.
A szelek süvítenek,
A sivár tájon végigsöpörnek.
Hallom, ahogy susog a levegő
A lombtalan fák ágai között.
A metsző hideg csontig hatol,
Aki élt megfagyott.
Leheletem gőzt képez,
Én még talán élek.
Itt ülök egy széken,
Az átláthatatlan sötétben,
A nehéz levegőben,
A félelmetes csendben.
Nyakamat behúzom,
Karom összefonom.
Átjárnak a hidegek,
Didergek.
Fogam össze-össze koccan,
Másom nem moccan.
Itt ülök a széken,
Egyes egyedül, a sötétségben.
Könnyeim kicsordulnak,
Rögtön arcomra is fagynak.
A hideg és a félelem
Átjárja lelkem,
A magány keserű,
Lelkemet tépi, mint egy keselyű.
Semmi sem él már
Ezen a fagyos pusztán.
Ideje nekem is elbúcsúznom,
S végre meghalnom.
Ez nem az a megnyugtató jel.
Ez a félelem csendje,
Áttörhetetlen, dermedt.
Vaksötét az éjszaka,
A holdat fekete felhő takarja.
Áthatolhatatlan, nyomasztó a sötétség,
Átláthatatlan feketeség.
Sűrű, nehéz a levegő,
Alig tudok lélegezni, fojtogató
a tüdőm szétrobban már�
a lég agyonnyom, úgy nehezedik rám.
Fentebb csillognak a jégcsapok,
Pedig semminő fény nem süt rájuk.
Kísértetiesen derengnek a sötétben,
Élük meg-megcsillan a sehonnan jött fényben.
A szelek süvítenek,
A sivár tájon végigsöpörnek.
Hallom, ahogy susog a levegő
A lombtalan fák ágai között.
A metsző hideg csontig hatol,
Aki élt megfagyott.
Leheletem gőzt képez,
Én még talán élek.
Itt ülök egy széken,
Az átláthatatlan sötétben,
A nehéz levegőben,
A félelmetes csendben.
Nyakamat behúzom,
Karom összefonom.
Átjárnak a hidegek,
Didergek.
Fogam össze-össze koccan,
Másom nem moccan.
Itt ülök a széken,
Egyes egyedül, a sötétségben.
Könnyeim kicsordulnak,
Rögtön arcomra is fagynak.
A hideg és a félelem
Átjárja lelkem,
A magány keserű,
Lelkemet tépi, mint egy keselyű.
Semmi sem él már
Ezen a fagyos pusztán.
Ideje nekem is elbúcsúznom,
S végre meghalnom.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!