Ez a nap is épp olyannak indult, mint a többi. A Nap ismét eljött, hogy visszafoglalja birodalmát. Így ment ez az idők kezdete óta, mióta nappal, s éjjel váltják egymást. Amint figyelte az éledező tájat, a menekülő éjjeli vadakat, s árnyakat, éledezett benne a vágy. A vágy az éjjel után. Jól ismerte ugyan a nappal nyíló virágokat, friss hegyi patakokat, a dolgozó embereket. De sosem láthatta a titkokat, melyeket az éj sötét leple rejt. A legszebb, s legritkább virágokat, melyek csak egyszer virítanak éjjel a hold fényében. Nem láthatta a csillagokat, se a mesés lényeket, kik csak a sötétségben jönnek elő, hisz a varázslat éjjel éled. Nem ismerte az álmokat, a kóbor lidérceket, pajkos manókat vagy társát, a Holdat, kivel mindig elkerülik egymást. Az egyetlen csillag az Esthajnalcsillag, kit láthatott. Ő mesélt neki a Holdról, s az éj rejtelmeiről. Napról-napra erősödött a vágy a ragyogó égitestben, hogy megismerhesse, megtapasztalhassa e csodákat. A vágy már szinte teljesen elemésztette, s a Természetanya meghallotta szívének óhaját, s azt mondta neki, hogy egy napon ő is átélheti. Addig a napig pedig bepillantást nyerhet a fenségének pillanatnyi halálába, mikor eggyé válik a Holddal, s nappal köszönt be az éj. Akkor egy pillanatra megszűnik az idő, s tér, mert a nappal éjjé válik, s egyszerre bújik elő minden, mi van. Egy szép napon pedig megszűnik fenség lenni, s ő is egy csillaggá válik a végtelen sötét égen, s szemlélheti és átélheti az éjt. Ha pedig itt az idő, lehullik, s múlásával egy kívánságot ad.