Vége. Ennyi volt. Külön utakon járunk. Az út közepén viszont újra és újra egymásra találunk. Egy volt a lelkünk, de már késő. Nem hittem abban, hogy két lélek alkothat egy egészet, mégis így lett, s most minden egész eltörött. Amit kilenc hónap alatt átéltünk, elvesztettük egy nap alatt. Ki gondolta volna? Mindez tegnap történt, s mégis este úgy alszom el, hogy suttogom: "Szeretlek, Hercegem!". Ne kérdezd, mért van, nincs rá magyarázat. Milyen is volt a tegnap? Barátként töltöttük el a délelőttöt, aztán történt valami, aminek talán nem kellett volna megtörténnie. Vagy talán mégis, hogy egy csodálatos emlék legyen. Szemben álltunk egymással, s egymás szemébe néztünk. Aztán valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy láthatatlan erő húzott feléd, majd mikor már egészen közel voltam hozzád, az egész testem borzongott, hideg futott rajtam végig. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem csókollak meg. Majd mikor ajkunk összeért, mintha a tenger fenekéről az utolsó pillanatban értem volna a víz tetejére, hogy levegőt vegyek. Teljesen kirázott a hideg. Az eszem tudta, hogy nem szabad, de a szívem mást súgott és nem hallgatott senkire. Talán a tudat tette ilyen szenvedélyessé ezt a csókot, hogy ez az utolsó, soha többé nem lesz ilyen. Este elalvás előtt magamhoz szorítottam a kispárnámat, amire a felsőmet tettem. Azt a felsőt, ami oly sokáig nálad volt, amivel Te aludtál, és most Téged érezlek rajta. Magamba szívtam illatod, s ismét kimondtam: „Szeretlek, Hercegem!”. Majd előtörtek a régi emlékek, a fényképek, s ráébredtem, nincs visszaút. Már nincs. Késő lenne visszafordulni az úton. Talán nem is szabad. Lehunytam szemem, s magam elé képzeltem a képeket, az emlékeket. Egyszer csak újra kinyitottam szemem. S az emlékek könnycseppek formájában jelentek meg. Lassan végigcsorogtak arcomon, s meghaltak a párnámon. Már félálomban voltam, mikor utoljára súgtam: "Szeretlek, Hercegem!". Ez volt az utolsó napunk együtt. Az utolsó mondat, ami elhangzott. Sikerült rájönnöm, soha nem tudlak elfelejteni. Örökre a Hercegem maradsz, a lelki társam. Soha nem akartalak elveszíteni, tegnap mégis ez történt. Elvesztettelek, mint szerelmet, de megkaptalak, mint egy csodálatos barátot. Így nagyon fogok vigyázni rád, nehogy elveszítselek. Azt nem élném túl, ha a lelki társamat is elveszteném. Akkor aztán senki nem tud majd segíteni rajtam. Hát ennyi. Így lett vége. Soha nem fogom elfelejteni ezt a kilenc hónapot. Hiába minden, szívemben maradsz. Örökre.