Félelem nélkül sétálok száguldó autók között,
S toronyház tetején állok magasan a város fölött.
Idegen a világ, fáj a múlt, messze még a jövő,
Várom a remény boldog angyalát, de talán soha el nem jön ő.

Félelem nélkül hasítom fel kezeimet,
S nem sajnálom vértől duzzadó ereimet.
Villámcsapásként ért véget az álom,
S most kegyetlenül rideg a valóság,
Hirtelen kellett rájönnöm,
Hogy kiveszett már rég az emberekből a jóság.

Félelem nélkül tartom markomban a halálos gyógyító szert,
Csak érne már véget,
s lenne otthonom a nyomasztó mocsár, a fekete kert.
Az a hely, ahol olyan rózsák nyílnak, melyek a halál illatát ontják,
Testem él, de lelkem halott, az égő tövisek darabokra bontják.

2006.01.