- Szia, Dédimama!
- Szervusz, Norbikám! Hogy vagy, drágaságom?
- Köszönöm, jól vagyok, anya is, apa is, Ági hugom is. Összevesztem vele.
- Nagyon örülök a hívásodnak. Mi újság van nálatok?
- Már három napja esik az eső. Nem tudok biciklizni sem. Unatkozok.
- Norbikám! Ne unatkozz! Olvass, tanulj, ott a számítógép is.
- De Dédike, azért hívtalak, hogy elmondjam neked a titkomat. Úgye nem mondod el senkinek?
- Na mesélj! Nem mondom el senkinek. Mi történt?
- Mikor elsős voltam, egyszer azt hallottam a felnőttektől, hogy a kutyák elvonszolják az isit, ha szalonnával bekenjük a falait.
- Csak nem tetted meg?
- Meg én. Megvártam, hogy mindenki hazamenjen az iskolából, és csend legyen a környéken, azután átmásztam a kerítésen. Elővettem egy nagy darab szalonnát. Anyu tudta nélkül hoztam el a spájzból, jól bedörzsöltem vele az iskola falait.
- Na és mi töttént? Nincs ís már iskola a falutokban?
- Dehogy, Dédike! Én azt gondoltam, hogy másnapra a kutyák elintézik, de az iskola most is ott áll teljes szépségében. Nagyot csalódtam. Aznap még jobban utáltam az olvasást meg az írást!

A Dédimama nagyon jót nevetett azon, ahogy a dédunoka előadta a történetet. Sokáig őrizte a titkot. Nekünk is csak három év múlva mesélte el. Dédimama úgy tudott mesélni különböző történeteket és kacagni, hogy nevetésével megfertőzte a környezetét, mindenki a hasát fogta, úgy röhögött. Most is könnyeztünk, ahogy előadta a dédunokája "iskolaeltüntetési" műveletét.

Utóirat: Norbi később elárulta, hogy a történetet csak kitalálta azért, hogy megnevetesse Dédikét. Terve sikeres volt.