A húsvéti kecskesült elfogyasztása utáni békés ejtőzésünket kései locsolkodók lábdobogása verte fel. Az ajtónyílásban Ficere,a fatelep kapus-párttitkára és vagabund fia, Köcsög óvakodott beljebb.
– Agyonazisten: bort, búzát, békességet!– tirádázta borízű, rekedtes hangján Ficezere és a dugójától megszabadított szappansüvegből elkezdték fiával a fehérnép életre locsolását.
– Agyonaz isten, nektek is! – kínálta őket hellyel az asztalnál nagyapám, de ők két sarkukon billegve megálltak a konyha közepén és ünnepélyes arcot vágva szemüket forgatva anyámat fixírozták. Mivel, hogy ennyire beléjük szorult a szó, nagyapám egy-egy pohárka lófingatóval próbálta a nyelvüket megoldani. Ez némileg sikerült is neki, mert Ficzere egyszerre előhozakodott a farbával.
– Megszületett a kis Matyikánk, a tizedik.
– A jó istenke éltesse a feltámadás napján. Megszületett a kis húsvéti bárány.– emelte koccintásra borpoharát nagyapám. Ittak. Ficzere megtörölte a bajszát és le sem véve a szemét anyámról elővezette a témát.
– Keresztanya kellene neki, és mi Ilanénire gondoltunk.– anyám egy pillanatra a nagy megtiszteltetéstől megszédült, de ellentmondani nem mert a nagyhatalmú kapusnak, aki még ráadásul párttitkár is volt. Még kirúgatná, ha nem vállná el a keresztanyaságot! Kíváncsian fordult Ficzeréhez.
– Aztán ki lenne a keresztapa Feribácsi? – Ficzere haptákba vágva magát, két sarkára állt. Arcán átszellemült mosoly jelent meg, mintha egyensen fel akarna szállni a menybe. Majd sejtelmes hangon dürögve, mint egy fajdkakas, kivágta az adut: Rákosi elvtárs, ő maga személyesen! – anyám kirúgva maga alól a hokedlit felugrott és – éljen Rákosi! Kiáltással hirtelen vadul tapsolni kezdett. Így volt ez szokás akkoriban. Ha elhangzott a nagy, vezér neve, mindenki tapsolni és éljenezni kezdett, aki meghallotta. Anyám tett elhaló kísérletet a keresztanyaság elhárítására, de Ficzere hamar elvágta a visszavonulás útját.
– Vegye úgy Ilike, hogy ez pártfeladat!– jegyezte meg rókamosolyával, majd kirúgva maga alól a hokedlit egy éljen Rákosi kiáltással elviharzott elsőszülött fiával a nagy vagabund, lókötő Köcsöggel. Anyám falfehéren roskadozott a megtisztelő feladat súlya alatt, de nem volt appeláta. Ficzere a pártsejtben anyám felettese volt. És nem illett újat húzni vele. Annyit még el kell mondanom előljáróban,hogy a Ficzere felsége a Bumbus Maris , olyan rút volt, hogy az oroszlán ríva enné meg.A homloka közepén volt egy diónyi fekete anyajegy. Ezért kapta a Bumbus ragadmánynevet.
Rútsága ellentételezésül, nagyon szép, eszes, és jóravaló lányai voltak, akik mind jól mentek férjhez. A négy fiú, viszont csak egy fokkal volt szebb az ördögnél! Mind az anyára hajazott. Köcsög öt évvel volt nálam idősebb, az unokbátyámmal járt egy osztályba. Onnan adódott a barátságunk. Ő, egy igazi vagány, mezőt járó, fészekrabló, kertek fosztogatójaként elhíresült csibész volt a javából.
Így kerültünk komaságba a Bumbusmarisékkal és amíg ott laktunk, tartottuk is a rokonságot. Utána, már fellazultak a kötelékek, de ha hazalátogattam nyaralni, vagy téli szünetben mindig megtaláltuk egymást.

2
Lassanként kezdett körvonalozódni a keresztelői ceremónia. Dikó elvtárs,a megyei párttitkár megkapta fentről az ukázt és azon melegében lepasszolta Börcsöknek.
– Idefigyelj Börcsök elvtárs!– nézett szembe a hatalmas íróasztal mögül kikandikálva az előtte prémes usánkáját kezében szorongató, toporgó, kis cingár emberkére.– te, felelsz, mégpedig,a fejeddel, hogy simán lemenjen ez a keresztelő! Rajtunk lesz a világ szeme! Itt lesz megyénk országgyűlési képviselője: Gerő elvtárs.A miniszterek,funkcionáriusok. Nem hozhatunk szégyent a megyére, ki kell tennünk magunkért! – tirádázott és kis hatásszünetet tartva áhítattal legeltette szemeit a szemközti falon lógó Rákosi képen. Olyan átszellemülten nézte, mint egy földreszállt istent.
– Itt lesznek talán még az ENSZ-től is!– űberelte Börcsök, de Dikó elsiklott a megjegyzés fölött, mire Börcsök témát váltott.– Hogy gondolod Dikó elvtárs, hol legyen a helyszín? A Megyei Tanácsházban, vagy a Pártházban?– kérdezte fontoskodóan. Mire Dikó felhorkanva ráripakodott.
– Miféle névadóról habratyolsz, te itt összevissza? Keresztelő lesz, mégpedig a javából! Ez a mi szeretett vezérünk személyes kívánsága. Lazitani kell a gyeplőn, hagy lássa a pórnép, hogy nem is olyan embervő, istentől elrugaszkodott pokolfajzatok a kommunisták! Na, érted a csíziót?
– Értem, én, értem, nem vagyok hülye! Azt mondd meg nekem, hogy hol legyen a fogadás és a díszvacsora? Hány személyre hozassunk ételt a Gundeltől?– Dikó úgy ugrott fel, mint aki darázsfészekbe ült. Fogadás, díszvacsora? Hát hol élsz te Börcsökelvtárs? Szeretett vezérünk puritán körülmények közt szeretné megülni a keresztelőt. Ezzel is bizonyíthatná, hogy az egyszerű nép fia. Ő is ember, nem pedig egy totem, kitömött báb! A biztonságot bízzuk az ÁVH-ra! Te a protokoll levezényléséért felelsz.
– Mi legyen a menü? – kérdezte a feladat iszonyatos sulya alatt roskadozó Börcsök.
– Hogy mi is legyen? Jó kérdés. Hát, amit a nép egyszerű gyermeke eszik, te pupák!– Csapott az asztalra bosszúsan Dikó, ekkora értetlenség láttán.– csak semmi felhajtás!
– Börcsök kétségbeesetten tépkedve usánkája szőrit, rákérdezett.– már, hogy érted azt, hogy mint a nép egyszerű gyermeke?
– Hát hogy eszik a nép egyszerű gyereke, he?
– Hááát,a szájával.– vágta rá Börcsök.Dikó ettől dühbe gurult és az asztalra csapva szónokolni kezdett.
– Most egyszer és utoljára elmagyarázom neked a szituációt, te segfej! Szeretett vezérünk leereszkedik a nép közé. Úgy akar enni, inni, vigadni, mint ősei az egyszerű magyar parasztok, csordapásztorok, csikósok, gulyások stb, stb….
Börcsöknek elkerekedett a szeme aztán földhözcsapva usánkáját lamentálni kezdett.– már megbocsájs, de nem, hogy zsidó csirkekereskedő volt mielőtt kommunistává vált? Komolyan mondom a Hudinin is túltesz, hogy az Adai zsidó fűszeres fia egyszerre magyar parasztivadékká vedlett át. Ha ez igaz, akkor Rákosi apánk hatalmasabb a teremtő istennél is–éktelenkedett magából kivetkőzve Börcsök. Dikó ettől méregbe gurulva befogta Börcsök száját és lenyomta a karszékbe.
– Te isten marhája, meg vagy te őrülve, hogy feszegetni mered szeretett vezérünk pedigréjét! Hát mi közünk nekünk porszemeknek a vezérek színe változásához. Egy szót se többet, te kétbalkezes balfácán, mert tüzes fogóval tépetem ki a nyelvedet az ÁVÓ-sokkal! A vezér, most parasztivadékként leszáll hozzánk a menyből, akarom mondani a fehér Házból, és a nép együgyű vezéreként elvegyül a pórnép közé. Velük eszik, iszik, talán még elénekeli a Bazsamárit is, ha jókedvre hangolódik. Nála sose lehet tudni. De, ha egyszer megmérgesedik, akkor kő, kövön nem marad!
– Értettem.– vágta össze bokáit Börcsök és félénken újfent rákérdezett.– de, mi legyen a menü? Dikó kényszeredetten elmosolyodott és leereszkedően megveregette az előtte remegő lábakkal citerázó Börcsök vállát.
– Te, ne törődjél a menüvel. Kirendeljük a Gundelt. Lesz ott lazac, kaviár, sült malac, libamáj, máglyarakás, túrós béles, négercsók! Amihez a Fehérházban hozzászokott Rákosi apánk ugye…

3.
Börcsök az eligazítás után íziben hozzákezdett a keresztelő megszervezéséhez. A mesterien kimunkált protokoll tervezetét átnyújtotta Dikónak. Ő, pedig disznóbőr díszkötésben tovább küldte a vezér titkárságára. A protokollfőnök elé került a tervezet. Az is megfejelte még, egy –két mozzanattal, csiszolt, finomított rajta.
Rákosi elvtárs és a keresztanya,a kis Matykóval a páncélozott Csajkán vonul végig a városon. Hagy lássák a népek élőben őt. Címeres kristálypoharak, herendi étkészlet. Egyenesen Franciaországból kell hozatni, homárt, kagylókat, langusztát! Finom rajnai borokat az NSZK-ból! Kirendelni az Úttörő Zenekart, katonazenekart, tűzoltózenekart! Sőt az Álami Népi Együttessel előadatni az Ecseri lakodalmast!.
És a Szovjet Himnusz, az Internacionálé?– azokkal mi lesz, kimaradnak? – vetette fel Dikó. A protokollfőnök rögtön kapcsolt és igy felelt.
– Természetesen a Szovjet Himnusszal kezdünk Dikó elvtárs.– hirtelen újabb ötletek tolultak fel benne és a szárnysedédhez fordult– Bársonyszék, kissámli, aranyevőkészlet. Ezek kellenek a miliőhöz, hogy vezérünk otthonosan érezze magát.! Sőt, levitetjük kedvencét Dobi elvtársat is. Hagy legyen teljes a vezérkar: Farkas, Révai, Gerő, Olt Károly satöbbi, és satöbbi….
– Ennyi erővel akár Minisztertanácsot is tarthatnánk.– fontoskodott Dikó. A protokollfőnök rábólintott és sarkain billegve, fejét kissé oldalt hajtva, mintha égi sugallatot hallana, elgondolkodva megszólalt. Mi lenne, ha meghívnánk az ENSZ-et is, nemzetközivé téve, emelnék az ünnepségét fényét. Nemigaz? Mit szólnak hozzá?– Dikó és a szárnysegéd, helyeslően bólogattak. Dikó belelkesülve felvettete:– akkor mán meg kellene hívnunk a Sztálin elvtársat is adta az újabb écát. A szárnysegéd rátett még egy lapáttal.
– Akkor, már hívjuk meg Marxot és Engels elvtársakat is, sőt Lenin elvtárs sem maradhat ki a sorból, így lesz teljes a csapat!– sorolta fellelkesülve. A protokollfőnök rábólintott.
– Igazatok van, hagy legyenek együtt a lángelmék!
Miután így szépen kimunkálták a tervezetet, megküldték a Kremlbe jóváhagyásra. Dikó hazatérve megsürgette a munkálatokat és személyesen ellenőrize azok előrehaladtát. Serényen folyt a munka. Felszórták murvával a repülőtértől a város központjáig vezető utat. Fellobogózták a várost. Beszerezték a piros bársony futószőnyegeket, kissámlit készíttetettek Rákosi elvtárs lábai alá, hogy magasabbnak lássék. Mikor már mindennel elkészültek beütött a krach: a Kremlből lefújták az egészet! A Kreml protokollfőnöke tajtékozva markolta meg a K vonal telefonkagylóját és magából kikelve ordítani kezdett Rákosival.
– Mit akarnak maguk, keresztelőt?
– Igen, mért baj ez, Ipiapacselvtárs, rosszat tettünk?
– Remélem, nem akarod, hogy a Beríja kösse meg a nyakkendődet Matyi? –kaffogta vésztjóslóan.– Hogy a sátán tépkedje ki a szemed szőrit! Hát, ha már ennyire belemerültél a személyi kultuszba, azért kissé gondolkodhattál volna, hogy a kommunista világeszmébe, hogyan illik bele egy keresztelő. Elősször is: isten nincs, keresztelő sincs. Egyszerű névadó, az mehet, de semmi elrugaszkodás! Megértettük egymást?
– Meg, Ipiapacs elvtárs. Mindent úgy teszünk, ahogy ott fenn kívánják!
– Várjon, ne tegye le, még nincs vége! Hagy hallom, kiket hívtak meg maguk arra a keresztelőre?
– Hát, elsősorban a nagy Sztálin elvtársat, díszvendégnek, egyenesen Őt magát!
– Na, erőltesse meg a memóriáját, hagy hallom, kit még?
– Elnézésedet kérem, de a protokollfőnökök intézték egymás közt, erről nem informálódtam.– mentegetődzött Rákosi. Ipiapacs ettől kiakadt, mint a kakukkos óra és ordítani kezdett.
– Majd én most felhomájositom, maga Amerika bérenc aranyfogú bájgúnár! Gúnyt akarnak űzni a szent eszméből. Mi ez, ha nem rossz vicc? Marxot, Engelset, Lenint is meghívni, régen halottak már, eszementek!
– De, a szellemük örökkön, örökké él! – vágta ki magát a slamasztikából Rákosi.
– Idefigyeljenek, szervezzék át az egészet, küldék fel a módozatot engedélyezésre! Ne akarják, hogy ezt a mocskot a Beríja elé tegyem, mert, akkor nem is a Beríja, hanem a hóhér köti meg a nyakkendőjüket! Ha annyira akar szerepelni, a nép atyja ként tetszelegni, akkor pianóban, diszkréten tegye, anélkül hogy árnyékot vetne Sztálin apánkra. Mit akar az ENSZ-el? Még elhomályosítana bennünket, hogy míg a Szovjetuniót elkerülik, majd magukat megtisztelik! Ekkora baromságot, skandalum! Végeztem!– csapta le a telefonkagylót.
Miután így kiosztották, Rákosi azonnal hívatta Gerőt. Kissé feszengve, akadozó nyelvvel vezette elő neki a témát.
– Idefigyelj Gerő elvtárs, nincs nekünk szükségünk ekkora felhajtásra! Egyszerűbben is megtarthatnánk azt a névadót, családi körben. Na, értesz engem, intézkedjél, kérlek.
Gerő azonnal hívatta a protokollfőnököt, és nyomban kiosztotta.– Miket művelnek maguk a hátam megett, hagy hallom?
– Gerő elvtárs, mindent úgy tettünk, ahogy a tervezetben kimunkáltuk. Szolnokon ácsolják a Kossuth téren a szónoki emelvényt, piros drapériával bevonva. Egyenesen Buharából hozattunk hat kilométer piros bársony futószőnyeget, kivágtunk minden fát a főtéren, hogy ne akadályozzanak bennünket!
– Miben?
– Hát, hogy átláthassuk a tömegeket…
– Atyaisten, vadbarmok, mit tettetek még?
– Rendbehozattuk a város főtemplomát, ahol a keresztelőt fogjuk megejteni. Aranygombos kereszteket tettünk a két torony csúcsára, hagy hirdesse vezérünk dicsőségét, adakozó kedvét.
– Marhaság, akkor mán, mért nem ötágú csillagokat raktatok fel fafajek! Kommunizmus van, vagy mi a szösz! Van még valami?
– Úgy gondoltuk, hogy a lakoma végén kihordatjuk a székeket a teremből, mint egykor Mátyás király is tette volt, hogy az urak a jelenlétében állva tiszteljék őt. Mi pedig állófogadássá alakítjuk át az eddigi ülő fogadást. A székekből máglyát rakunk a főtéren és meggyújtjuk! Rakunk közé pár gyújtóbombát is, csinálunk egy kis tűzijátékot, hagy hirdessék az égbecsapó lángok a kommunizmus dicsőségét!
– Tudják mit, bezáratom magukat a Lipótmezőre! Azt akarják, hogy az egész szocialista világ rajtunk röhögjön, alá aknázni a szocialista világrendszert? Na, állítsanak le mindent, inkognitóban megyünk és kész! Végeztem!
A protokoll főnök továbbadva a letolásokat hívatta Dikót, az meg a Börcsököt.
– Idefigyelj Börcsök elvtárs, nem megy ez a nagy felhajtás. Valahogy egyszerűbben kellene megszervezni ezt a névadót. Börcsök elsápadva lamentált.
– De, kérlekszépen már hetek óta gyakorolják az úttörők az életképeket a reptéri nagygyepen. A tűzoltózenekar is szakadatlanul próbál. Munkaszüneti nappá akarjuk nyilvánítani június huszadikát, a keresztelő napját, hogy nagyobb legyen a tömeg!
– Atyaisten, vadbarmok! Tönkre akartok tenni? Mindent leállítani!– csapott az asztalra, hogy megrepedt az üveglap. Úgy üvöltött, mint a fábaszorult féreg. Börcsök kétségbeesetten mentegetődzött.
– De, kérlekszépen én csak a parancsodat teljesítettem. Mit tettünk rosszul?
– Úgy, parancsot teljesítettünk, mindent a felettesünkre kenünk! Ezt aztán értitek, felfelé mutogatni, amikor baj van. Tisztába vagy te azzal, hogy minek hívják azt amin ti munkálkodtok? Provokáció, a kommusta eszmék szembeköpése! Az új világrend aláaknázása. Méghogy a kapitalisták rajtunk röhögjenek,s elmondhassák, hogy a kommunista urak dőzsölnek,a nép meg nyomorog,a küszöböket rágja! Nem, nem Börcsök elvtárs, ekkora támadási felületet nem hagyhatunk a kommunizmus épületén! Csak, szépen, pianóban, semmi felhajtás. A vezér is azt eszi, mint az egyszerű pórnép! Világos-ez? – ezeket hallván Börcsök begerjedve lekapta fejéről usánkáját, a földre dobta és megtaposta. Úgy tiport rajta, mintha a kapitalizmus hidrafején taposna. Közben így vinnyogott.
– Na, de Dikó elvtárs, ebből akkora, de akkora botrány lesz, hogy nekünk annyi! Ha a vezér kényes gyomrát megüli, a görhe, málé, csicsóka-pityóka, gerzemörze és beledagad! Akkor aztán nekünk annyi! Én ezt nem csinálom tovább, kiszálok!– Dikó azonban nem engedett.Igy fordult hozzá.
– Csillapodjál. Gyors intézkedést kérek. Van rá négy napod, hogy átszervezzed a protokollt! Szabadság!– köszönt el Börcsöktől és becsukódott a távozó után a párttitkári szoba párnázott ajtaja

4

Börcsök romokban hevert. Nagy tanácstalanságában testi, lelki jó barátjához, hű táskahordozójához, Leidekkerhez fordult. Leidekker éppen a borbélyüzlet ajtófélfáját támasztotta a délután bágyasztó melegben. Ilyenkor nincs vendég. A melósok kiözönölve a gyárkapun inkább a kocsmákban öblítik le a napi robot verítékét egy-két korsó sörrel. Mert ugye a vízveszteséget pótolni kell!
– Csak te tudsz rajtam segíteni, hű táskahordozóm! A föld alól is elő kell kerítenünk egy erre a feladatra alkalmas személyt, aki echte magyaros étkeket, amolyan falusi gerzemörzéket tud kifőzni, de nagyban!
– Amolyan himi-humikra gondolsz, mint cibereleves, derce, görhe, málé, miegymás?
– Bánom is én, csak népi izék legyenek, amit a nép eszik, te bibas! Na, tudsz ilyen személyt prezentálni nekem?
– Mondtam, hogy tudok egyet. A Kolopon volt szakácsné a háború előtt. Finom uraságoknak főzött. Meg lesznek vele elégedve, garantálom neked. Csak azt áruld el, kiknek főzünk?
– Jól van, megmondom: a Rákosiénak! Hamarosan meglesz a keresztelő. Tudod a Bumbusmarisnak a fiát, a Matykót kereszteljük, és Ilanéni lesz a keresztanya, Rákosi meg a keresztapa. – Leidekkernek a hír hallatán kihullott a kezéből a nyíró olló. A Rákosi? Viccelsz velem? Csípj meg, nem álmodok, a nép vezére leereszkedik közénk, nem, ez rossz, álom.
– Nem álom cimbora, ez a kőkemény igazság. Segítened kell, ki kell húznod a pártot a szarból, amibe a Dikó belelökte. Borult az egész protokoll.
– Viktusnénémre gondoltam, ha valaki, akkor ő az a személy, aki ezt végig tudja vinni!
– De, azt kikötöm, hogy semmi disznó, kacsa, csirke, libamáj, meg ilyenek, mert azt nem láthatja a Rákosi, hogy a nép dőzsöl. Adni kell neki a szegényet. Csak himi-humi-gerzemöze lehet az étlapon. Mert, az agg vezér úgy tudja, hogy a padlásokat lesöpörte a Beadási Miniszter, a disznókat kiküldtük jóvátélként a ruszkiknak, a teheneket elvitte a TSZCS.
– Értettem.
– Meglásd, a jutalmad nem marad el! Kihagyjuk a műhelyedet az államosításból!

5
Leidekker azon nyomban munkához látott. A nyikorgó borbélyollót szegre akasztotta, lehúzta a rolót és átballagott a Fodor tanyára. Beóvakodva a nyitott porta ajtón rókamosolyát rávillantva megállt nagyanyámmal szemben.
– Viktusnéném: megfogtuk az isten lábát! Most aztán megmutathatja a szakácstudományát! – mamámban megállt az ütő. Kezéből kiesett a moslékkeverő és nagyot koppant a földön. Bal kezét a csípejére tette, jobb kézkézfejének kézhátával megtörölte gyöngyöző homlokát és kérdően Leidekkerhez fordult.
– Aztán mi lenne a’, he?
– Újra főszakács lesz kend, mint régen! Egy sereg úriembernek kell főznie, mint a Kolopon! – mamám gyanakvón tekintett rá.
– Aztán hun lenne a helyszín?
– Hol, hol, hát itten a maguk portáján. Megtisztelés éri magukat egyensen a Rákosinak fognak főzni!– Mamám egy pillanatig a hatalmas megtisztelteséstől kábultan tétovázott, majd megrázva magát kapásból visszautasította a kérést.
– Nem vállalom!– Leidekker kétségbeesésében a földre vette magát, átkulcsolta mamám térdeit, úgy rimánkodott neki.
– Ezt nem teheti velem Viktusnéném! Elveszik a boltocskámat, ha nem tudom magát megszerezni! Felfogta már, hogy nem akárkinek kell főznie?
– Tudom, a Rákosinak! Akkor sem vállalom!
– Ez pártfeladat!– vágta ki az utolsó aduját Leidekker. Ez szíven ütötte nagyanyámat, hiszen a múltkor beléptették a pártba a Börcsök regenerálása folytán. Most hát a pártfegyelem őrá is vonatkozik. Ráadásul a Leidekker még meg is toldotta az ajánlatát.
– Ha elvállalja, én egy évig ingyen nyirok maguknál! Na, áll az alku?
– Rendben van, elvállalom.– csaptak egymás tenyerébe.– aztán mi legyen a menü, he?
– Magára bízom, teljesen szabad kezet kap rá. Egy kikötése van a vezetőségnek: amolyan, se hús, se hal, gerzemörze, pipom-pápom étkeket kellene prezentálniuk.
– Mér, csaktán nem hogy gyomorbajos a nép atyja, szeretett vezérünk, Rákosi apánk.
– Ne kérdezze az okát. Államtitok! Mindenkinek azt kell főzni, amit a vezérnek, mind azt eszi és kész!
– Mind gyomorbajosak?
– Nem, csak párttagok, és a párfegyelem mindenkire vonatkozik.
Miután megegyeztek Leidekker betette maga mögött a csutkaszár kaput, mamám pedig a szervezéshez látott.

6.
Elősször is összeállította a menüt. Aztán árvetést készített. Jakabtól, a dögteres cigánytól megrendelt ötven felpucolt ürgét, százharminc mezei pockot, kétszáz bíbictojást. Köcsögtől,a kis Matyi bátyuskákától kétszáz hízott verebet, hetvenkét vízisiklót.Lojzi hatszáz békacombot, hetven kiló mocsári rákot ígért. Mi gyerekek paréjt, acsalaput, csollánt, acatot, csorbókát és más salátának, szósznak, levesbe valónak valót gyűjtöttünk be.
Az italfelelős nagyapám lett és több hektó golyhóit, lófingatót és mézsert reprezentált.
Mamám összeverbuválta a főzőasszonyokat,a lugast szépen fellobogózták. A ház főfalára hatalmas Rákosi képet biggyesztettek és kétszáz személyre asztalokat, padokat helyeztek el a hatalmas lugas alatt. Teljes gőzzel folyt a sütés - főzés.
– A biztonsági alakulatok hermetikusan lezárták a környéket. Délelőtt a fellobogózott reptérre leereszkedett az égből Rákosi a repülőgépén. A készenlétben álló, lefüggönyözött Csajka végigszáguldott vele, a murvával leszórt úton, és a nagytemplom felé vette az irányt. Ott már várta őket a Ficzere család, a mi családunk. Anyámat bemutatták Rákosinak, Rákosi karonfogta és a pap elé vezette a kis Matyikát karjában tartó anyámat. A keresztelő a szokásos módon folyt le. Amikor végeztünk Rákosi anyámat a kis Matyival az ölében a csajkába, ültette és kigurultak a keresztelői lakoma színhelyére.
A gorillák gyűrűjében Rákosi begurult a lugas alá és elfoglalta a főhelyet. Rögtön a lába alá tették a kissámlit, elé rakták az arany étkészletet, a herendi tányérokat. A kis Matyit pedig a sarló-kalapácsos, búzakalászos magyar címerrel ellátott bölcsőben az asztalfőre helyezték a két keresztszülő közé. Nagyapám, jó gazda módjára felszolgálta a golyhóit, a lófingatót, meg a mézsert. Rákosi kissé kótyagosan a bor hatása alatt így dicsérte nagyapámat.
– Bor ez a javából bátyámuram! Ilyet szőlő nem terem,a biztos! Mennyei nektár ez, úgybizony! Bukéja van ennek!– cuppogott, ciccegett nyelvével, majd igy folytatta.– vetekszik ez még a Tokajival is tán. Miből készült, elárulná nekem.
– Ez bizony gyógybor Rákosi elvtárs.– találta fel magát papám. Hetvenkét féle gyógynövény van benne. Csak én ismerem a receptjét.
– Államtitokká nyilvánitani!– adta ki a parancsot azonnal Rákosi.A lakoma pedig folyt az előre megírt koragráfia szerint. A csinos felszolgáló szűzlányok egymásután adták fel a fogásokat. Varjúleves, ürge tálon, verébpölkölt, csalánsaláta, bürökszósz, vízisikló ecetben, puliszka, görhe, málé… Rákosi farkasétvággyal falta a különös étkeket. A vacsora végeztével Rákosi az Élelmezési Miniszterhez fordult – mondja Grünn elvtárs, miféle népi eledelek ezek, sose találkoztam ilyenekkel?
– Ezek, kiskun étkek Rákosi elvtárs, elvégre a Kunság fővárosában vagyunk.
– Mást itt nem ismernek?
– Hogy érti ezt Rákosi elvtárs?
– Úgy, mint disznó, marha, baromfiak, pulyka, borjú?
– Disznó, az nincs nem is ismerjük erefelé–tóditotta Dikó.
– Hát mi volt itt dögvész?– Gerő a Begyűjtési Miniszterre, Güzüre pislantott. Az meg magyarázkodásba fogott.– Hát tudja Rákosi elvtárs az úgy volt, hogy a begyűjtés, jóvátétel, tagosítás, az elvitt mindent.
– Na látják, éppen ez az, amit annyiszor elmondtam már maguknak! Ha levágjuk az aranytojást tojó tyúkokat, akkor itt maradunk csirke nélkül. De, amint látom élelmes ez a mi népünk, megél a rét füvén is. Elvannak békán, csigán, ürgén, pockon, turbolyán és csalánon. Nagyonis finomak ezek a népi étkek elvtársak! Hatalmas tartalékai vannak ennek a nemzetnek. Holnaptól megemeljük a beadást. Le kell söpörni a padlásokat, kitakarítani az ólakat! – hordozta körbe mámorosan tekintetét a teremben. Néma csend követte szavait. Várták a végkövetkeztetést, ami nem is késett soká. Így fordult a Begyűjtési Miniszterhez, Güzü elvtárshoz.
– Ahol a rét ellátja a lakosságot, ott még lehet egyet húzni a gatyamadzagon! Megemeljük a beadást. Mégsem normális dolog az, hogy a magyar paraszt dőzsöl, a Nagy Testvér meg éhezik! Mit szólna ehhez a Sztálin elvtárs, ha megtudná?
Ezzel végetért a hetedhét határban elhíresült keresztelő. S hogy mi maradt belőle: Matyika és a megemelt beadás.