A titokzatos hópárduc

Az égből egyre nagyobb pelyhekben kezdett hullani a hó, s Alain már komolyan fontolgatta, hogy visszafordul, de ekkor meglátta a hópárducot. Az állat egy több méter magas fenyő tövében feküdt. Alain lassú mozdulattal a hátizsákban rejtőzködő fényképezőgépéért nyúlt, majd miután sikerült a kezébe juttatnia azt, elindult az állat felé. A fenyőket halkan kerülgetve egyre közelebb jutott a hópárduchoz, mely továbbra is nyugodtan pihent előtte. Szürke, fekete pöttyös bundáján egyre nagyobb lett a hóréteg. Alain igyekezett a lehető leghalkabban az állat közelébe lopózni. Érezte, hogy nagyon veszélyes játékot játszik, de a pihenő párduc egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna. Már csak három lépésre volt az állattól, mikor meglátta a vért a havon, annak teste mellett.
Azonnal a hópárduchoz lépett, és letérdelt az élettelen test mellé. Visszatette a táskájába a fényképezőgépét, majd két kézzel maga felé fordította az állatot. A párduc nyakán jókora seb éktelenedett, melyet feltehetően egy puska okozott. Orvvadászok? – kérdezte magától, majd elhessegette a gondolatot. Tudta, hogy azok az állat méregdrága bundája mindennél többet ér nekik. Pár percig térdelt még a havon, azon gondolkodva, vajon ki végezhetett a párduccal, majd felállt az elpusztult test mellől. Szőke rövid szakállába túrt, megrázta a fejét, és megfordult. Néhány méterre előtte egy másik párduccal találkozott a tekintete.
Ez a hópárduc a fekvővel ellentétben hím lehetett. Dühösen, fogait vicsorítva nézett Alain sötétkék szemeibe. A fiú csupán 24 éves volt, de már nem egyszer került hasonló helyzetbe. Legutóbb – nem egészen egy éve – egy oroszlánnal találkozott, s mint ahogyan most is, akkor sem volt fegyver nála. Szerencséjére a barátjának volt, aki az utolsó pillanatban érkezett meg, és mentette ki az oroszlán karmai közül. Egy év telt el az óta, és most újra bajban van. A hópárduc eleinte lassú, majd egyre gyorsuló léptekkel közeledett felé. Most nincs itt a barátja, aki segíthetne neki. Alainben ekkor tudatosult, hogy élete veszélyben forog, és bizony nagyon kevés esélye van annak, hogy a hópárduc elleni harcból élve kerüljön ki. Tudta, semmi esélye nincs arra, hogy sikerüljön elmenekülni az állat elől. Hiába kezdene el szaladni, s hiába a nagy havazás, pár méter után az elkapná őt. Alain félelemmel teli tekintettel nézett az állat sötét szemeibe, melytől már csupán néhány méter választotta el. Ekkor dördült el először fegyver ezen a napon, Alaintől alig pár méterre.
Azt, hogy ki lőtt, a sűrű fenyők és a havazás miatt Alain nem láthatta, de azt, hogy mire, már igen. A hópárducot találta el. Az állat erőtlenül csuklott össze a fiú előtt, aki kábultan nézte a havon fekvő, vérző testű hópárducot, és pár másodpercig fel sem fogta, mi történt. Egy újabb golyó ébresztette fel, mely pár centire a feje mellett haladt el. Ekkor döbbent rá, hogy valaki nem akarja, hogy épségben elhagyja az erdőt. Egy pillanatig sem habozott, azonnal bevetette magát a fenyők közé, és rohanni kezdett. Úgy gondolta, nem várja meg, amíg az orvvadász – mert ekkor már biztos volt benne, hogy azzal van dolga – végez vele is, mint a két hópárduccal.
Miközben a fenyőket és a golyókat kerülgetve futott az erdőben, több dolog is eszébe jutott. Elsőként a támadóinak számát próbálta kitalálni, a kilőtt golyók mennyiségéből és irányából. Mivel rövid idő alatt igen sok golyót lőttek ki, még hozzá két irányból, ezért arra következtetett, hogy legalább ketten lövöldöznek rá. Ezek után úgy érezte, csoda, hogy még egy sem találta el. Aztán arra gondolt, lehet, hogy az erős havazásnak köszönheti az életét. Az erős havazásnak, amit még pár perccel ezelőtt olyannyira szidalmazott. Ha ugyanis nem esne a hó egyáltalán, vagy csak gyengébben havazna, akkor az üldözői jobban tudnának célozni. Az pedig jelentősen megnövelné esélyeit annak, hogy az erdőből való kiérése előtt elhalálozzon…
Hárompercnyi szakadatlan futás után – melyet jó néhány, a feje mellett elszáguldó golyó tett színesebbé – kiért a fenyves erdőből, és egy befagyott folyóhoz ért. A folyó húsz-huszonöt méter széles lehetett, s Alainnek jócskán meg kellett szenvednie érte, hogy átjusson a túlpartra. Óvatosan a jégre lépett, majd kis idő múlva sikeresen átjutott a túloldalra, ahol újabb fenyők várták. Mielőtt azonban újra elnyelte volna az erdő, egy fenyő mögé rejtőzve áttekintett a túlpartra, ahonnan érkezett. Mivel a befagyott folyón az átjutás legalább öt percet vett igénybe, ezért úgy gondolta, üldözői már a túlparton állnak, és azt nézik, hol juthatott át a folyón. Meglepetten konstatálta, hogy a túl parton nem áll senki.
Már éppen indult volna, mikor két fehér kabátos embert pillantott meg, puskával a kezükben. A távolság, a havazás, valamint a környezetükbe beleolvadó ruházatuk miatt, Alain azt sem tudta megállapítani, hogy milyen neműek az orvvadászok. Aggódással teli kíváncsisággal várta azok döntését, hogy vajon átkelnek-e a kis folyón
A két orvvadász egy percig szemlélődött, majd elnyelte őket a fenyves erdő, ahonnan jöttek. Alain sem habozott sokáig, ő is elindult, csak az üldözőivel ellenkező irányba. A biztonság kedvéért továbbra is szaladt, s ennek köszönhetően fél óra múlva már ki is ért az erdőből. Oxigén után kapkodott, majd tett néhány erőtlen lépést, végül térdre esett, és elterült a havon. A havazás továbbra sem állt meg, az égből tovább hullottak a kövérebbnél kövérebb hópelyhek. Alain egy hosszú percig nézte a fehér eget, majd felkelt a hóról, és körbepillantott.
Hófödte hegycsúcsok ölelték körül. Bármerre nézett, hegyeket látott maga előtt. A panzió – melyben már négy napja foglalja az egyik szobát – száz méterre előtte állt, egy domb tetején. Széles ablakai a befagyott tavat bámulták, melynek partján Alain is állt, s melyet a sűrű fenyőerdő ölelt körül. Az a fenyőerdő, melyben ma majdnem ott hagyta a fogát. Alain – a havon való pihenésnek köszönhetően – visszanyerte erejét, s határozott léptekkel indult a panzió felé. Kiért az útra, mely a faluból vezetett fel a hegyen, és a panzió felé tartott. Az egyre erősödő havazás miatt kudarcba fulladni látszott a terve, miszerint ma az úton lemegy a faluba. Ötpercnyi gyaloglás után megérkezett a panzió elé. Keze már az ajtó kilincsen volt, mikor eszébe jutott valami. Elmondja valakinek azt, ami most történt vele vagy ne?
Gondolatban végigfutott a panzióban lakók a nevein. A panzió tulajdonosa, és egyben legszorgalmasabb dolgozója Gerard Forgeron. A takarításon és a főzésen kívül a panzióval kapcsolatos összes munkát ő végzi. Alainnek a négy nap alatt csupán egyszer volt alkalma beszélgetni a középkorú férfival. Annyit tudott róla, hogy Franciaországban született, és már húsz éve él itt a hegyekben, távol hazájától. Ennek ellenére, azt mondta, jól érzi magát.
Gerardon kívül még két ember dolgozott a panzióban. Az egyik Kate Morton, a sötétbarna hajú, harmincas éveiben járó szobalány, akivel még nem sikerült szót váltania, illetve Joe Sanders, a néger szakács, akivel viszont annál többet beszélt. Joe elmesélte neki, hogy csak féléve dolgozik a panzióban, mivel akkoriban hunyt el az előző szakács. Mikor Alain ezt meghallotta, kissé rémült képet vághatott, mert Joe mosolyogva rögtön hozzátette, hogy szegény szakács nagyon idős volt már, és halálát szívroham okozta.
Már a panzióban mint turistaként lakók közé tartozik a negyven év körüli, feketehajú és bajuszú Steve Brown, valamint a nála jó tíz évvel fiatalabb felesége, Susan. Alain a nőt roppant vonzónak találta. Susannak vállig érő sötétbarna haja, valamint gesztenyebarna szeme volt, melyekhez gyönyörű arc társult.
E személyek közül Alain úgy érezte, egyiküket sem ismerte meg még annyira, hogy bármelyiküknek is szívesen elmondja a golyózápor előli menekülésének a történetét. Volt azonban még egy vendég a panzióban, akivel Alainnek már a hegyekbe érkezésének napján alkalma volt komolyabban elbeszélgetni. Ez a valaki Arthur Smith volt, egy hetven körüli, idős angol úr, aki a táj szépsége miatt már nem egyszer vendégeskedett a panzióban.
Alain úgy gondolta, megosztja az idős férfival a kalandját az erdőben.
A kinti hideg után jó érzés volt végre a meleg panzióba belépnie. A halban öt asztal volt, mely közül az egyiknél Mr. Smith foglalt helyet. Alain a fényképező gépét a hátizsákjába helyezte, majd az asztalhoz lépett, és leült a férfival szemben. Alain ahogyan visszaemlékezett legutóbbi beszélgetéseikre, rájött, hogy Arthur Smith-el eddig mindig az állatvilágról beszélgettek. Aztán eszébe jutott, hogy lényegében ez a beszélgetés sem lesz ez alól kivétel…
-Hogy vagy fiam? – kérdezte – Mintha kissé zaklatott lennél… Mi történt veled?
-Volt egy kis kalandom… – mondta Alain – Orvvadászokkal találkoztam.
-Hogyan? – kérdezte meglepetten Arthur Smith.
-Lelőttek egy nőstény és egy hím hópárducot, aztán velem is végezni akartak.
-Hányan voltak? – kérdezte az öreg.
-Ketten, de az arcukat nem láttam, a havazás és a kapucnijuk miatt…
-Biztos, hogy meg akartak téged ölni? Szerencsére, ahogy látom, sérülés nélkül megúsztad.
-A havazás segített nekem, amúgy már nem élnék. Igaz, hogy nem láttam az arcukat, de ezt ők nem tudhatják. Ha láttam volna őket, a helyi törvények szerint több évet is kaphatnak.
-Ha téged megölnek, akkor pedig még többet! – ellenérvelt a férfi, miközben kezével őszszakállába túrt, majd megigazította ezüstszínű haját, mely ötven évvel ezelőtt a fiúéhoz hasonlóan világos szőke és rövid volt.
-Ha elkapják őket, de nem hiszem, hogy a világ tetején bárki is rájönne, hogy ki végzett velem – mondta Alain, majd feltett egy kérdést, mellyel igyekezett más vizekre terelni a beszélgetést. – Mi történt a panzióban, amíg távol voltam?
-Új vendégek érkeztek – válaszolt az idős úr, majd fejével a pult felé mutatott, ahol Gerarddal együtt négyen álltak. A francia két fiatal lánnyal és fiúval folytatott beszélgetést éppen. Az egyik lánynak hosszú, sötét fekete haja volt, míg a másiknak pont az ellentéte, hosszú, világos szőke. A fiúnak, aki a lányokkal érkezett, fekete haja valamint enyhén borostás arca volt és fekete keretes szemüveget viselt. A beszélgetés a fekete hajú lány, és Gerard között zajlott, franciául. A másik kettő eközben némán hallgatott, amiből Alain arra következtetett, hogy azok nem beszélik a nyelvet.
-Örülök, hogy végre találkozhatok valakivel, aki normálisan beszéli ezt a nyelvet. – mondta Gerard franciául a lánynak, mire Alain mérgesen összehúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett a férfira. Nem értette mi a baja a nyelvtudásával Gerardnak.
-Én is örülök neki, hogy használhatom a nyelvet. A barátaim sajnos nem beszélik a franciát, csak angolul tudnak, bár néha úgy sem… – válaszolta nevetve, és a társaira mutatott, akik értetlen arccal néztek vissza rá. – Ön tud angolul? – kérdezte aztán.
-Hogyne kisasszony, sőt, még más nyelveken is igen jól beszélek. – mondta továbbra is franciául, majd folytatta. – A szobákra visszatérve… Sajnos csak két ágyas szobák vannak…
-Nem baj, Stan majd kap egy külön szobát, úgy sem bír sokáig fenn maradni, meg amúgy is… – mondta, és újból elnevette magát.
-Mit mondtál neki Juliette? – kérdezte a szőke hajú lány, az elmosolyodó Gerardot látva.
-Semmi különöset Natalie. Sajnos nem férünk el egy szobában. Úgy látszik Stan – és a szemüveges fiú felé fordult –, hogy kénytelen leszel külön szobában ágyba bújni…
-Azért remélem, hogy néha majd beugrotok hozzám… – válaszolt Stan széles vigyorral az arcán a lányoknak – Biztos, hogy egyikőtök sem akar velem egy ágyban… Izé… Szobában aludni? Hm… Most miért néztek így?
-Messze van még az este Stan – mondta pár másodperccel később Juliette – még gondolkozunk rajta…– mondta a fiúnak, majd miután váltott még néhány szót Gerarddal, barátaival együtt felment a lépcsőn, és eltűnt Alain szeme elől.
-Csak tudnám, mit keresnek ezek itt… – szólalt meg Arthur Smith.
-Talán a táj miatt… – válaszolt Alain és felállt az asztaltól – Megyek én is a szobámba.

Miután felért az emeletre, lassú léptekkel elindult a folyosó legvégén található szobájához. A folyosó nem volt hosszabb tíz méternél. Mindkét oldalán ajtók sorakoztak, összesen tíz. Már majdnem odaért a szobájához Alain, mikor egy kiabáló női hang csapta meg a fülét. A hang tulajdonosában Susan Brownt ismerte fel. Az asszony a szobájukban a férjével vitatkozott. Alain tudta, nem szép dolog hallgatózni, mégis a kíváncsiság ott tartotta a házaspár szobájának ajtaja előtt.
-Gyerünk Steve, mondd el szépen, miért akartál idejönni? – kérdezte Mrs. Brown a férjét.
-A táj miatt… Nagyon szép a táj… – válaszolt Mr. Brown, de hangján érződött, hogy a férfi nem mond igazat. Erre Susan is rájött, és mérgesen férjére ordított.
-Steve! Legalább nekem ne hazudj, ha már mindenki másnak úgysem mondasz igazat!
-Szerinted talán más miatt jöttünk? – kérdezte, de a hangja, ha lehet, még az előző mondatánál is bizonytalanabbul csengett.
-Miattuk jöttél Steve, miattuk! – válaszolt dühösen a felesége.
-Ugyan már Susan, ezt nem gondolhatod komolyan!
-Dehogynem, nagyon is komolyan gondolom…
-Drágám… – kezdett volna a magyarázkodáshoz Mr. Brown, de a felesége félbe szakította.
-Azt hiszem, mára elegem van belőled Steve – mondta, majd a szobából léptek zaja hallatszott és megmozdult az ajtó kilincse. Alain nem várta meg, míg észreveszik, hanem egy pillanat alatt a szobája előtt termett, és próbálta észrevétlenül elhagyni a folyosót. Szobájának ajtaja azonban természetesen zárva volt. Gyorsan előkereste kabátja zsebéből kulcsát, és a zárba illesztette. Eközben Mrs. Brown egyre ingerültebben szólt vissza a nyitott ajtóból férjének. Alain közben sikeresen kinyitotta az ajtót, és így pont akkor lépett be a szobába, mikor Susan Brown ki a folyosóra.
A szobája nem volt túl nagy, pont akkora, hogy minden gond nélkül elférjen benne két, a falak mellett, egymással szemben elhelyezkedő ágy, illetve az egyik mögött egy ruhásszekrény, melybe Alain a szobába lépve beakasztotta kabátját. A másik ágy mögött egy ajtó volt, mely a fürdőbe nyílt, ahol egy zuhany, egy mosdó, valamint egy kör alakú tükör volt található. Alain a hátizsákját egy laza mozdulattal a földre dobta, majd az ágyhoz lépett és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Az ágyak között, az ajtóval szemben egy széles ablak alatt, éjjeli szekrény állt. Alain kitekintett az ablakon, mely a befagyott tóra nézett. Kint a havazás nem hagyott alább, sőt, ha lehet, még az eddigieknél is hevesebben hullott a hó.
Alain egy perc után tekintetét elszakította az ablaktól, majd fáradtan elfeküdt az ágyon, és gondolkodni próbált. Kik lehetnek azok, akik ma meg akarták ölni? Lehet, hogy ők is a panzióban laknak? Hiszen akkor ha felismerik, végezni fognak vele! – gondolta rémülten, majd megnyugtatta magát – Egyáltalán nem biztos, hogy itt szálltak meg, valamint az sem, hogy látták az arcát, hiszen a havazás miatt… – elmosolyodott, mikor gondolatban kimondta a havazás szót. Kétségtelen, hogy az erdőben a havazás mentette meg az életét. Ha nem havazott volna ilyen hevesen, akkor szitává lyuggatták volna a golyók…
Ekkor jutott eszébe az, amit az idős Arthur Smith mondott. Mi van akkor, ha az orvvadászok nem akarták megölni, csak elijeszteni? Mi van akkor, ha szándékosan céloztak mellé, és nem rá? – kis gondolkodás után megrázta a fejét. Biztos volt benne, hogy az orvvadászok végezni akartak vele. Reggel, mikor elindult, hogy lencse végre kapjon egy- vagy több hópárducot, akkor arra számított, hogy ezen a napon a legnagyobb ellenfelei az időjárás, és az említett állatok lesznek.
Ezzel szemben a havazásnak az életét köszönhette, a hópárducok helyett pedig orvvadászok elől kellett menekülnie, mivel azok miután végeztek a két hópárduccal, őt vették célba. Ő lett az áldozatuk… Eddig jutott a gondolkodásban, mikor az ajtaját megkopogtatta valaki. Egy lépéssel az ajtó előtt termett, és kinyitotta. Gerard állt előtte.
-Miben segíthetek önnek? – kérdezte tökéletes francia kiejtéssel Alain a férfitól, mire az megejtett egy mosolyt, majd ugyanazon a nyelven válaszolt neki.
-Most érkezett két vendég, és a segítségemet kérték – mondta, közben megigazította a drapp színű ingét, majd az őszes hajába túrt, és várta Alain válaszát.
-Európaiak? – kérdezte.
-Amerikaiak – mondta Gerard, majd folytatta. – Kocsival szerettek volna feljönni ide, ami ha még nem is havazna, akkor is lehetetlen lenne, az út miatt. Pár száz méterre a panziótól, úgy egy órányi gyaloglásra innen, kénytelenek voltak megállni, és gyalog feljönni. A kocsiból két nehezebb zsák kivételével mindent felhoztak.
-Gondolom ezeket a zsákokat kellene most…
-Pontosan Monsieur Holden. Az amerikaiak azt mondták nekem, hogy az autóban maradt zsákok szállításához két ember kell fejenként. Legalább.
-Értem. Szóval segítenem kellene? – kérdezte Alain. – Hogy-hogy pont az én segítségemet kéri, Mr. Sanders…
-Rengeteg dolga van – szakította félbe Gerard. – A többi vendéget is kérdeztem már, de nem érnek rá… Segít nekem Monsieur?
-Természetesesen – mondta Alain barátságos mosollyal az arcán, bár valójában egyáltalán nem kívánkozott ki a hóesésébe. – Három perc, és a hallban vagyok, ők hol várnak?
-Ők is a hallban – válaszolt Gerard – Akkor tehát három perc múlva ott találkozunk – fejezte be a mondanivalóját, majd egy intéssel elköszönt Alaintől, aki miután erre válaszolt, becsukta szobája ajtaját, és a ruhásszekrényéhez lépett. Kinyitotta a szekrényt, majd kiemelte vastag, sötétszürke kabátját, fekete sapkáját, sálát és kesztyűit, aztán felvette őket. Úgy gondolta készen áll az indulásra. Kilépett a szobájából, és kulcsra zárta annak ajtaját, majd miután végighaladt a folyosón, lement a lépcsőn a hallba, ahol két fehér kabátos férfi fogadta.
A két férfinak fejére volt húzva a kapucni, fejükön sapka volt. Arcukon a bőr a hidegtől kipirosodott, ruhájukon még el nem olvadt vastag hóréteg jelezte, hogy kint továbbra is erőteljes havazással kell majd Alainnek számolnia. Mivel a két férfiból érkezése semmi reakciót nem váltott ki, ezért úgy gondolta, hátha azoknak Gerard még nem említette, hogy segít, és talán ezért nem szólnak hozzá.
-Jó napot uraim! Az én nevem Alain Holden – mondta, majd kezét az alacsonyabbik felé nyújtotta.
-Az enyém Paul Turner – válaszolt mély hangon az alacsony, és kezet rázott Alainnel, aki ezután a magasabb felé nyújtotta a kezét.
-Tom Fisher – mondta komoran, és ő is kezet rázott vele.
-Gerard szólt, hogy segítenem kellene önöknek. – tért a lényegre Alain
-Igen, örömmel vennénk, ha tudna segíteni – mondta Mr. Turner, aki sokkal vidámabbnak látszott társánál. Mr. Fisher eközben idegesen tekingetett körbe-körbe, majd mérgesen Alain felé fordult.
-Hol van már ez a Gerard? – kérdezte a fiútól.
-Nem tudom – mondta Alain az igazságnak megfelelően. – Valószínűleg akadt valami elintéznivalója, de szerintem mindjárt itt lesz.
-Remélem is – mondta Mr. Fisher, valamivel nyugodtabb hangon.
-Miért ennyire ideges? – kérdezte Alain tőle.
-Nem szereti a havazást– válaszolt Fisher helyett Turner, mire Alain csak néma bólintással válaszolt. Közben megérkezett Gerard is. Az emeletről jött, amiből Alain arra következtetett, hogy valamelyik vendégnek problémája lehetett a panzió egyik-másik szolgáltatásával.
-Elnézést a késésért, az egyik vendégnek gondja támadt a meleg vízzel… – mondta Gerard, majd kilépett a panzióból, a másik három pedig követte a sűrű hóesésbe.

Kint továbbra is esett a hó, sőt, a változatosság kedvért most már a szél is fújt. Alain kitörölte szeméből a belefújt havat, majd követte a sort, melynek elején Tom Fisher menetelt, mögötte társával, Paul Turnerrel, aki után Gerard lépkedett. A sort Alain zárta. Lassú, határozatlan lépésekkel próbált a francia mögött maradni. Némán haladtak, csak néha-néha szólalt meg Gerard, hogy megkérdezze, milyen messze van még az autó. A válasz, és aki megmondta, mindig ugyanaz volt.
-Mindjárt ott leszünk… – válaszolt Paul Turner, és állítása egy óra után igazságot nyert. Ekkor tűnt fel ugyanis a hóval borított kocsi, mellyel a panzió új vendégei érkeztek. Alain a hó miatt képtelen volt megállapítani a járgány típusát, csak a méretéből és formájából következtetett egy-két márkára. Fisher a csomagtartóhoz lépett, majd miután zsebéből előhalászott egy kulcsot, kinyitotta azt. Ezután intett Turnernek, aki készségesen odalépett mellé, és segített kiemelni két fekete zsákot a csomagtartóból. Fisher miután elvégezte a művelet, kulccsal bezárta a csomagtartót, és Alain, valamint Gerard felé intett.
-Én viszek egy zsákot Mr. Holdennel, ön Mr. Forgeron pedig Paullal! – mondta, majd a zsákhoz lépett, és megragadta az egyik végénél. Alain se késett soká, egy másodperc múlva már ő is a zsákot markolta, csakúgy, mint Turner és Gerard a sajátjukat. Lassú léptekkel indultak vissza a panzióba.
A visszafele úton Alain továbbra is némán haladt Fisher mellett, aki nem mutatta semmi jelét annak, hogy beszélgetni szeretne a fiúval. Tekintete hideg volt és határozott. Látszott rajta, hogy szeretne minél hamarabb a panzióba érni, és végre biztonságba tudni a zsákokat. A zsákokat, melyekkel kapcsolatban Alainnek egyre több kérdése merült fel. A legfontosabb kérdés, amire választ várt, hogy mi van bennük. Ezt meg is kérdezte Fishertől.
-Sok minden, majd ha felértünk a panzióba, meglátja – tért ki a pontos válasz elől a férfi. Alain érezte, a férfi hazudik. Valami olyan van a zsákban, amit akkor mutat majd meg neki, ha a mostani fehér hó helyett piros fog esni. Kénytelen volt tehát a súlyából kitalálni Alain, – mely negyven-negyvenöt kiló lehetett – hogy mit cipelhet. Sok tippje volt, és az egyik nagyon meg is rémisztette. Remélte, hogy nem az van a zsákban, amire gondol…
A másik kérdés, amire szerette volna tudni a választ, de már nem tett fel Fishernek, az volt, hogy vajon van-e jelentősége annak, hogy ő Mr. Fisherrel cipeli a zsákot, Gerard meg Turnerrel. Miért nem döntött úgy Fisher, hogy ő a társával cipeli, míg a francia vele. Talán azért, –válaszolt a saját maga által feltett kérdésre – mert nem akarja kiadni a társa és az ő kezéből a zsákot, hiszen akkor könnyedén belenézhetnének.
De mi van akkor, – gondolta Alain – ha nincs a zsákba semmi érdekes? Mi van, ha csak véletlen, hogy ilyen párosításban cipelik a zsákot? Mi van, ha Fisher tényleg megmutatja a panzióba? Elvégre, ha annyira fontos lenne a tartalma, ketten is felhozhatták volna. Igaz – tette hozzá – akkor kétszer kellett volna fordulniuk.
Eddig jutott a gondolkodásban, mikor Fisher hirtelen megállt.
-Eltévedtünk? – kérdezte Alain, bár nem volt kétséges előtte, hogy igen. A kocsihoz egy óra alatt jutottak el, most pedig már több mint másfél órája úton voltak. Hiába a nehéz zsák, és hogy felfelé mennek, már oda kellett volna érniük a panzióhoz.
-El – mondta kissé dühösen Fisher. – Majd Mr. Forgeron meg mondja, hogy merre kell mennünk. Elvégre neki van itt a panziója, csak jobban ismeri ezt az átkozott környéket!
-Ez eddig rendben van, de most hol van? – ez bizony jó kérdés volt, mert Gerard Mr. Turnerrel együtt eltűnt. Fisher ekkor elengedte a zsákot, ami a hóra zuhant, majd tölcsért formált a tenyeréből, és Paul, majd Gerard nevét kiáltozta. Kis idő múlva Alain is csatlakozott hozzá, így már ketten ordítottak. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak. Turnert és Gerardot mintha elnyelte volna a föld…

Alain tudta nemsokára kitör a vulkán, Mr. Fisher személyében. A férfi idegesen kerülgette a fekete zsákot, és többször is Alainre nézett lángoló tekintetével. Ha egy külső szemlélő nézte volna őket, biztos lehetett volna benne, hogy Mr. Fisher nagyon dühös a fiúra. Alain azonban tudta, a férfi nem haragszik rá, csak szeretne Gerard, és a társa keresésére indulni, ehhez azonban nem szeretné magával cipelni a zsákot. Itt kellene hát hagynia vele együtt. Ezt azonban nem szeretné, mert akkor Alain bármikor meglesheti, mi van benne.
-Itt maradok a zsákkal, amíg maga megkeresi őket! – mondta, kitudja hány kör megtétele után Alainnek.
-Miért pont én? Maga is nyugodtan…
-Mégis maga fog menni – szakította félbe Alaint Fisher.
-Csak nem fél amiatt, hogy megnézem, mi van a zsákban? Hiszen azt mondta, hogy a panzióban úgyis megmutatja a tartalmát, nem? Akkor meg nem értem, hogy… - mondta Alain, de a mondatot megint nem sikerült befejeznie, mert Fisher most is közbe szólt. Annyi volt csupán a különbség a kettő között, hogy most egy újabb típusú Winchestert szegezett Alainre, szavainak megerősítéseképpen.
-Most már elég, induljon, vagy magába eresztek egy golyót! – ordított a fiúra, mire az úgy gondolta, jobb, ha nem ellenkezik, hanem elindul. Hiába menetelt azonban húsz percen keresztül a hóesésben, nem találta meg sem Gerardot, sem pedig Turnert. Úgy gondolta, jobb, ha visszamegy Fisherhez, és közli vele, hogy keresése eredménytelen maradt. Miután tíz percet gyalogolt abba az irányba, mely felé Mr. Fishert sejtette, hirtelen megtorpant. Szeme egy néhány méterre előtte található helyre szegződött. Egy helyre, ahol fekete volt a hó.
Arcát egy másodperc alatt elöntötte a veríték, teste remegni kezdett, félelem lett úrrá rajta. Legszívesebben elmenekült volna, de nem tette. Kíváncsi volt. Kíváncsi arra, hogy mi lehet ott, ahol fekete a hó, bár sejtette, sok jó nem vár rá, ha megnézi…
Lassú léptekkel közeledett, egészen addig, míg a fekete pont át nem alakult egy zsákká, mellette egy fekvő emberrel. Mr. Turnerrel. A férfi élettelenül feküdt a hóban. A fehér kabátja körül összegyűlt vértócsa jelezte, hogy megsérült. Még hozzá nem is akárhogyan. Mr. Turner mellkasából hiányzott egy darab, és az egyik karja a testétől méterekre hevert.
Alain elfordította tekintetét a halott férfiról, és a nyitott zsákra nézett, ami a holttest mellett feküdt. Nem szívesen tette ugyan, de belepillantott a zsákba. Azt látta benne, amire gondolt, és amitől félt. Egy hím hópárduc holttestét. Alain a sebéről azonosította az állatot. Ez volt az, amelyik rá akart támadni, és amelyiket a szeme láttára lőtték le.
Alain megpróbálta az új információkat értelmezni, és a délutáni eseményeket rekonstruálni a fejében. Egy percnyi gondolkodás után úgy érezte, tisztában van a kora délután történtekkel. Paul Turner orvvadász volt tehát. Tom Fisherrel együtt ők lövöldöztek rá az erdőben, és végeztek a két hópárduccal. Miután abbahagyták az üldözését, valószínűleg visszatértek a két elejtett állat holttestéhez, majd külön-külön egy-egy fekete zsákba tették őket. Az erdőből azonnal a kocsijukhoz mehettek, mely az úton állt, az erdőtől tízpercnyi gyaloglásra, a panziótól egy órányira. Hamar az autóban lehettek a párducok…
Eddig minden rendben mehetett – gondolta tovább Alain -, de az erős havazás közbe tett nekik. Valószínűleg a faluba akartak lejutni, de mivel nem sikerült, a panzió felé vették útjukat. Egy órányi gyaloglásra akadtak el tőle. A fontos és könnyű holmikat felhozták, és csak a hópárduc tetemeket hagyták lenn, amiket az ő, és Gerard segítségével…
-Hol van Gerard? – suttogta. – Lehet, hogy ő is… – nem tudta befejezni a mondatot, mert az említett személy ordítására lett figyelmes. A hang egészen közelről, egy termetes szikla mögül jött, mely Alaintől harminc méterre lehetett. A szavak, melyeket a francia kiabált, eleinte értelmetlennek tűntek Alain számára, de ahogyan egyre közelebb ért a sziklához, megértette azokat. Gerard az életéért könyörgött…
Amint odaért a sziklához, óvatosan kinézett mögüle, és tekintetével Gerardot kereste. Azonnal megtalálta. A férfi pár méterre a szikla mögött feküdt, a havon. Alain örömmel vette észre, hogy a francia még él, és semmi sérülést nem szenvedett. A lény azonban, ami a férfi felett állt, már közel sem töltötte el ekkora örömmel. A látványtól Alain ereiben meghűlt – a hidegtől amúgy sem túl meleg – vére…
A fekvő Gerard előtt, és tőle három méterre álló lény elsőre egy olyan hópárducra hasonlított, mely megtanult két lábon járni. A feje olyan volt, mint egy átlagos hópárducé, csupán a szeme tért el tőle, de az nagyon. Sokkal nagyobb volt, és furcsa fényt árasztott magából. A bundája, mely az egész testét befedte, a hópárducokéhoz hasonlóan fehér volt, fekete pöttyökkel. A legnagyobb különbség közte és a párducok között a két lábon járáson kívül a kezek léte és kinézete volt. A hópárducoknál nem beszélhetünk kezekről, de ennek a lénynek mégis kezei voltak, méghozzá szokatlanul hosszú, éles karmokkal a végükön.
Alain könnyen el tudta képzelni, ahogyan ez a hópárducszerű lény a karmaival kiszel valakinek a mellkasából egy darabot. Ahogy ránézett a teremtményre egyszerre látott benne emberi tulajdonságokat – mert az két lábon járt, és keze volt, valamint, mivel magassága is az emberekéhez volt hasonló –, egy hópárducra jellemző adottságokat – mivel a bundája, és a fejének kinézete ezen állatcsoportra hasonlított leginkább –, illetve valami egészen egyedit, amit még nem látott soha azelőtt. Nem tudta ugyanis hova tenni az aránytalanul nagy, világító szemeket és pengeéles karmokat. Nehezen tudta elfogadni, hogy ez a lény egyáltalán él. Van. Létezik… Létezik, és ő látja, ahogy éppen Gerard felé szúr karmával!
-Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – ugrott ekkor elő Alain a szikla mögül, mire a lény a fiú felé fordította tekintetét. Karmai egy pillanat alatt visszacsusszantak a kezébe, majd négy kéz lábra ereszkedett, és mint egy macska, hihetetlen sebességgel futni kezdett, Alain felé. A fiú kővé dermedten várta mi következik, úgy érezte a hópárducszerű lény támadni fog. Amikor odaért Alain elé, felegyenesedett előtte. Pont olyan magas volt, mint a fiú. Világító szemei szinte elvakították Alaint, aki aggódva vette észre, hogy a lény karmai kicsusszannak. A fiú ekkor kezdett el igazán félni. Már azon volt, hogy futni kezd, mikor lövés dörrent.
A lény teste megremegett, majd miután gyorsan visszacsúsztatta karmait, négy kéz lábra ereszkedett, majd futni kezdett. Nem telt bele sok idő – Alain szerint négy vagy öt másodperc sem lehetett – és már el is tűnt a hóesésben. Tekintetét ekkor Gerardra helyezte, akinek a kezében olyan fegyver volt, mint amilyet Mr. Fishernél látott. Egy Winchester.
-Mi a franc volt ez?– szólalt meg először Gerard
-Fogalmam sincs – válaszolt Alain, az igazságnak megfelelően – Talán egy eddig felfedezetlen állatfajta…
-Olyan volt, mint egy két lábon járó hópárduc – mondta a francia.
-Igen… – adott igazat neki Alain – Sikerült eltalálnia? Honnan szerzett ilyen fegyvert?
-Eltaláltam, bár mintha nem látszott volna rajta… – mondta, kissé remegő hangon – A fegyver Mr. Turnertől vettem el, akit a lény megölt.
-Sajnos láttam… – mondta Alain szomorúan – Hogy történt a dolog?
-Nos egészen addig követtük önt és Monsieur Fishert, amíg le nem maradtunk. Monsieur Turnernek ugyanis kicsit nehezére esett cipelni a zsákot, mert a keze megsérült…
-Hogyan? – kérdezte meglepetten Alain.
-Látta mi volt a zsákban? – kérdezte Gerard, mire a fiú némán bólintott – Az sebezhette meg… A sérülése miatt nagyon lassan haladtunk, és így, köszönhetően a közben egyre jobban erősödő havazásnak, viszonylag hamar lemaradtunk… Önök pedig észre sem vették ezt!
-Miért nem szóltak nekünk, hogy lassabban menjünk? És hogy találkoztak a lénnyel?
-Monsieur Turner szólni akart, de én mondtam neki, hogy ez szükségtelen, hiszen jobban ismerem ezt a környéket, mint Monsieur Fisher. Később aztán kiderült, hogy ez a lény is…
-Hirtelen jelent meg előttünk – mondta tovább Gerard – Olyan volt, mintha a levegőből érkezett volna. Az egyik pillanatban még semmi, aztán a másikban már ott állt előttünk. A látványától annyira megrémültünk, hogy kiejtettük a kezünkből a zsákot. A monsieur elővette a fegyverét, és megpróbálta célba venni a lényt. Ez sajnos nem sikerült neki…
-Miért nem? – kérdezte Alain, miközben körültekintett, biztos nincs-e a közelükben a lény. Megkönnyebbülten vette észre, hogy nincs.
-Hát ugye azt már mondtam, hogy Turner egyik keze sérült volt – Alain bólintott. – Ennek eredményeképpen nem volt képes normálisan felemelni a fegyverét. Ezt használta ki ez a lény. Odalépett elé, és a karmaival leszakította a karját.
-Leszakította?! – kérdezte rémülten Alain, majd eszébe jutott a holttest mellett heverő kar.
-Igen, szó szerint leszakította a karmaival… – mondta szomorú hangon Gerard, majd hozzátette – Monsieur Turner nem szenvedett sokáig. Rögtön utána a lény a mellkasát vette célba. Az eredményét pedig láthatta…
-Sajnos – mondta Alain, majd megkérdezte – És maga mit csinált eközben Gerard?
-Miután a monsieur kezéből kiesett a fegyver, gyorsan megkaparintottam, és lőni próbáltam, de nekem sem sikerült eltalálnom, mert a lény, amint a kezembe vettem a fegyvert, a karmaival megvágta a lábamat, amitől elestem – mondta a francia, majd megmutatta a sérülést a lábán Alainnek. A francia lábán egy mély, vérző seb jelezte, hol találta el a lény.
-Nagyon fáj Gerard? Hogy sikerült eljutnia egyáltalán idáig a szikláig?
-Nem fáj annyira… – mondta, bár az arca nem erről árulkodott – Miután vérző lábbal a földre estem, láttam, ahogyan a lény végez Monsieur Turnerrel… Megpróbáltam felállni, és a puska segítségével sikerült is, és amíg a lény Turnerrel volt elfoglalva, a szikláig sikerült elbotladoznom. Reménykedtem benne, hogy nem vesz észre, de tévedtem. Ha maga nincs Monsieur Holden, akkor én már nem élnék. Jókor érkezett…
-Ez kölcsönös – mondta mosolyt erőltetve az arcára Alain. – Mi lesz a hullákkal?
-Hullákkal? – kérdezte rémülten Gerard – Több is van?
-Mr. Turneré és a hópárducé.
-Azt hittem már esetleg Mr. Fisherrel… Hol van Mr. Fisher?
-Rám vár. Azt kérte, keressem meg magukat. Szóval a hullákkal…
-Khm… Nagyon kínos ez a számomra Monsieur Holden, ugye megérti? Nem szívesen viszem fel őket a panzióba. Nem akarom a többi vendéget megrémiszteni…
-Hogyan? És azt sem szeretné elmondani nekik, hogy egy veszélyes, hópárducszerű lény mászkál a környéken? Úgy fognak a szabadban járni, hogy nem tudnak róla?
-Nem. A lényt elmondom nekik, bár szerintem nem fogják elhinni… Még én sem hiszem el... A holtestekről viszont inkább nem beszélnék nekik, úgy sem látta még magán, és rajtam kívül senki… Most pedig hozzuk ide a sziklához Mr. Turner holttestét… Felesleges és nehéz munka lenne felcipelni a panzióba most, majd visszajövünk érte máskor.
-Szerintem is. – válaszolt Alain, és miután a sziklához cipelték Mr. Turnert, rájött, ha akarná sem tudná a holttesteket a panzióba felvinni. Ekkor érezte először igazán, hogy mennyire ki van merülve. Ma már kétszer meghalhatott volna, és még nincs vége a napnak!
-Remélem, hogy vissza fogunk találni ide, és nem ez a hely lesz Mr. Turner sírja…
-Visszatalálunk monsieur, ne féljen. Ismerem ezt a helyet – mondta magabiztosan.
-Nos hát akkor rendben, hogyan tovább? Azt hiszem itt az ideje, hogy megkeressük Mr. Fishert – mondta Alain, bár legszívesebben azonnal a panzió felé vette volna az irányt. Nagyon félt attól, hogy összetalálkoznak a lénnyel. Ennek ellenére úgy gondolta, kötelességük megkeresniük Mr. Fishert. Hiába volt ellenszenves a férfi Alain számára, és emellett még orvvadász is, de a fiú tudta, hogy Fisher még nem ismeri a lényt, és ezáltal ki van téve annak a veszélynek, hogy összetalálkozik vele. Ha még nem találkozott…
Alainnek elsőre nem teljesen sikerült visszaemlékeznie az útvonalra, melyen keresztül Fishertől Gerardékhoz jutott el. Teljes némaságban haladtak, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Gerard szó nélkül követte a fiút, és még negyven perc után sem kérdezte meg tőle, hogy az tudja-e egyáltalán a Fisherhez vezető utat. Pedig ha megkérdezi, valószínűleg nemleges válasz kapott volna a fiútól. Alain ugyanis szinte képtelen volt az útra koncentrálni, figyelmét a lény kötötte le, melynek jelenlétét mindenhová odaképzelte. Bárhová nézett, bármit hallott, azt érezte, a lény ott van a közelükben. Az egyetlen dolog, ami valamelyest megnyugtatta, az Gerard fegyvere volt. Bízott benne, hogy ha végezni nem is végez a lénnyel a vadászpuska, de legalább elriasztja.
Már éppen azon volt, hogy bevallja Gerardnak, fogalma nincs, hol hagyta Fishert, mikor egy kiabáló férfi hangjára lettek figyelmesek.
-Tűnj innen te bestia! – ordította a férfi, akinek a hangjában Alain Mr. Fishert vélte felfedezni.
-Fisher az! – mondta Gerardnak, majd futni kezdtek egyenesen a hang felé. Miközben szaladtak, többször is hallotta, hogy Mr. Fisher elsüti fegyverét.
Mikor odaértek Fisherhez, az rémülten bámulta a lényt, fegyverét annak mellkasára helyezte, és lőtt… A lény pár lépést hátrált, majd újból Fisher elé lépett. Ekkor szállt be Gerard is küzdelembe. Ketten lőtték már a lényt, aki zavartalanul kicsúsztatta karmait, kezét előre lendítette, és keresztül szúrt Mr. Fisher mellkasán. Gerard leeresztette a fegyverét, és Alainnel együtt hitetlenkedve bámulta a bestiát.
-Ez nem létezik... – suttogta Gerard – Csak álmodom… –mondta, miközben a lény kihúzta karmait Fisher testéből, és visszacsúsztatta a helyére őket, majd négykézlábra ereszkedett, és Alainékkel ellenkező irányban futni kezdett.
Alain és Gerard ekkor a földön fekvő Fisherhez léptek. A francia felvette a férfi mellől annak fegyverét, miközben Alain – hányingerrel küszködve – a halottat vizsgálgatta. Fisher holttestének és környékének látványa – Mr. Turneréhez hasonlóan – rémisztő volt. Teste mellett neki is ott feküdt a zsák, melyben a másik hópárduc teteme volt.
-Mit tegyünk vele? – kérdezte Alain Fisher holttestére mutatva.
-Hagyjuk itt… – mondta Gerard, és ezzel a válasszal a fiú is teljesen egyetértett.
-Rendben – mondta, majd egy másik kérdés jutott az eszébe – Van a panzióban valami fegyver? Valami, amivel megvédhetnénk magunkat…
-Van két MP5-ös géppisztolyom, illetve egy ilyen típusú puskám, mint ez a kettő itt – mutatta az orvvadászoktól szerzett két vadászpuskát egy pillanatra a magasba emelve.
-Ennyire el van látva fegyverekkel? – kérdezte Alain meglepetten, majd egy fontos kérdés jutott az eszébe – És mennyi tölténye van hozzájuk?
-Elég van a panzióban, szóval én úgy gondolom, hogy mindenképpen vigyük magunkkal ezt a két fegyvert monsieur! – mondta, majd az egyiket átnyújtotta Alainnek, aki örömmel fogadta el. Miután azonban rájött, hogy Fisher az összes töltényét előtte a lényre, rájött, hogy sok hasznát nem veszi a fegyvernek. Még. Amíg nem tesz bele töltényt…
Alain gondolatai a panzióba vezető úton – melyen Gerardot szorosan követte – mind a lénnyel voltak kapcsolatban. Mikor először meglátta, állatként kezelte. Most azonban már valamelyest emberinek érezte. Úgy viselkedett, mintha az lett volna a feladata, hogy ezt a két embert megölje… Nem ösztönök vezérlik, hanem tudata van? Vagy nincs, csupán parancsokat teljesít? Lehet – próbált válaszolni a kérdésére Alain -, hogy van egy gazdája ennek a lénynek? Egy gazdája, akinek az utasításit teljesíti. Ő mondta a lénynek, hogy ölje meg a két orvvadászt, de másokat ne bántson? És Gerard illetve ő? Őket is meg akarta támadni… Vagy lehet, hogy csak rájuk ijesztett? Valószínűleg nem azért hagyta életben , mert Gerard rálőtt, hiszen a golyó nem fog rajta… Mi lehet ez lény? És ki lehet a gazdája?

(folytatása következik)