Sokat hibáztam egész életembe,
Így beletörődöm közelgő végzetembe.
Sosem leszek már az ki régen voltam,
Talán elfelejtem ezt majd holtan.
De addig is keserű könnyeket ejtek,
Melyeket a boldog álarcom mögé rejtek.
Nehéz az életben csak mosolyt mutatni,
S közben sóvárgón a jót kutatni.
Talán egyszer felkelek, s rájövök álom,
S a világot egyből szebbnek látom.
Ha a világ egy nagy országút volna,
Akkor kezem egy rozoga kocsit tolna,
Min rajta van minden egyes bánatom,
De így az út végét hiába várhatom.
Mellettem suhanna el a sok boldog ember,
De rájuk nézni szemem sajnos nem mer.
Lehajtott fejjel az aszfalton járok,
Egy velem sétálló emberre várok.
Hosszú az út és nehéz egyedül,
Főleg ha a boldogság mindig elkerül.
Olykor, egyszer egyszer egy percre megállok,
S körülöttem lévő szép tájat látok.
De sajnos sokszor nézek hátra,
A múltból feltörő emlékeket várva.
Visszafelé sajnos nem mehetek,
Egyirányú úton a bűneimért vezeklek.
Néha a remény, mint délibáb előtünik,
Közelebb érve mindig eltűnik.
Pedig végig csak annyit vétkeztem:
Irántad őszinte érzelmeket éreztem!