Sokmindent bánatnak nevezel,
Mikor a szomorúság vízén evezel,
A sodrás egyre jobban elragad,
Többé már nem te uralod önmagad.

Árnyékok hada tornyosul feletted,
Többé már nincs miért nevetned.
Fagyos félelem tölti be a teret,
Érzed valaki halkan rajtad nevet.

Sűvítő szélben, mint tomboló őrület,
Hihetnéd azt is, hogy ez bűvölet,
Rossz tetteid örvényébe kerültél,
A szenvedés mocskos vízébe merültél.

Ne kűzdj ellene, engedd el magad,
Csak a mocskos víz mi bőrödhöz ragad.
S ha kiérsz koszosan a part közelébe,
Mosd le magadról a megbocsátás vízébe!