Valahol egy mozi előterében kezdődött.
A ruhatáros keményre koptatott pultjára elegánsan felugrott egy tizenhat éves lány és lehajtotta amúgy is lefelé billenő fejét, haja a szemébe hullott, és már hallotta a mozi nehézvörös függönyének súlyát, ahogy a jegyszedő hölgy óvatosan elhúzta, hogy a nézőtérre engedje a vászon fehér csöndjére áhítozó lézengőket.
Megnyikordult a préselt bútorlap, ahogy bátor mozdulattal levetette magát a mahagóniba burkolózó csöppnyi, halvány gyertyához hasonlító lány a ruhatáros üresen kongó birodalmának pulpitusáról. Aznap sem akarta senki otthagyni a kabátját. Veszettül ragaszkodott az a pár ember ahhoz a pár ruhadarabhoz, ami még elfedte a szemükből áradó meztelenségüket.
És a mahagóniba burkolózott lány szomorúan kászálódott ki a hajszálak közül, álmosan megkereste tombolajegyhez hasonlító belépjét, amit a műszak végén türelmetlenül toporgó jegyszedő hölgy készséggel szét is tépett, hazafelé siető mozdulatokkal összerántotta a gyönyörűen nehéz bársonyfüggönyt, és nem kísérte senki a székhez a mahagóni hajszálakat.
Mások is levették kabátjukat. Estére valahogy mindig átmelegedett a hatalmasnak tűnő nézőtér, és a korábban olyan barátságosan nyikorgó színpadi deszkákat eltakarta egy fehér vászon.
Tabula rasa.
Mindig ez volt az első gondolata, amikor a csöndesek elfoglalták az édesen nyikorgó székeket. Voltak próbálkozók, akik megrészegülve saját láncaik csörgésétől még kiköptek néhány szotyihéjat a padlóra és aztán kíváncsian lesték, vajon az a magasan önmagát komolyan gondoló sötét ruhás alak mit fog mondani a soron következő, számukra jó bulinak tűnő pörgésről, amit a film ígért.
A mahagóni girl az ölébe ejtette ilyenkor a kezét és tudta, megint lesz majd egy csöndes pillanat, amikor a vetítőgép surranásán kívül mást nem lehet majd hallani.
És a gondola ismét megkezdte útját. Szemérmesen eloltották a lámpákat, teret adva az éhes tekintetek szabad szárnyalásának. Maha Góni (az egyszerűség kedvéért most hívjuk egy kicsit így a fruskát) még egy utolsó félrepillantással elkapta az előtte ülő fejének a körvonalait, hogy tudja, mit kell majd kerülgetnie a film alatt.
És a csöndes surrogás tényleg minden, a teremben lélegezni próbáló lelket sóhajra késztetett. Elkezdődött végre. Először egy eget lehetett csak látni, aztán a gondos lélekkel ápolt kezek kiírták a film, (vagy nevezhetjük 90 percnyi álomnak is) címét. Mint Morpheus, az odaát létezés kegyetlen őrzője, az operatőr, a rendező és a szolgálatukba szegődött testtel, hanggal rendelkező, színekkel játszó, művészien élő emberek megkezdték hol nagyon, hol fekete-fehéren színes vándorlásukat.
A plán totál lett. A premier méginkább, és valami város, amit addig a történelemórák a kegyetlenség központjának rendeltek alá, most feltárulkozott a maga valójában. Berlin fölött az ég.
Eltűntek a barátok, haverok, a csöndben ismerősnek tűnő körvonalak, és hagytuk, hogy a gondola szálljon velünk.
Beúszott egy férfi, egy nő, aztán egy gyerek, a kezét csöndesen ölébe ejtő, metrón ringatózó családanya, és madarak vitték fölfelé a lány addig valami távoli fájdalomba révedt tekintetét.
Álom és zene.
A cigaretta füstje is édes volt, ahogy a vásznon támaszkodó ballonkabátos grafikus békésen rágyújtott. Néha kiesett néhány kocka. Békésen elgurult a székek között, elvitte magával a bevillanó rémképeket. Repülni lehetett a cirkusz ponyvája alatt lengedező artistanő magasságában és már nem volt nyomorkavaró a szédülés, mint ott, az iskola udvarán a hintában.
Maha Góni, vagy lehet, hogy Gaha Móni hallotta a gondolatokat megjelenni az arcokon, és mosolygott azokon a szépen hétköznapi csodákon, amiket a tekintetek engedtek bepillantani önmagukba.
És most, hogy a mozi fényeiben Gaha Móni már tudta, milyen Berlin fölött az ég, kisétált a fémkeretes ajtón, egy utolsó pillantást vetett a sötét függönyre, amit elegáns mozdulattal lökött félre valaki az újából. Ott kint már sötét volt és valamelyik sötét alak megkérdezte, hogy hazakísérheti-e, de a nyugodt-feketébe burkolózótt mahagóni még szerette volna Berlint tudni a feje fölött, és a sarkon illedelmes búcsút intett a távolodás közben már nevetgélő haveri lépteknek.
És a minden éjszaka feketére színeződő égbolton felvillanó fények hol csillagokra, hol egyszerű terepasztalra emlékeztették a lányt. Tanult angol, tudta, hogy a star szót kimondani csak akkor érdemes, amikor a jelentése egybeesik a gondolattal, ami mögötte megjelent. Nem várt sokat. Siető léptekkel haladt hazafelé, a szürke betonházak otthonosan állták körül, és a tévé fényei barátságos üzeneteket küldtek az ablak mögött létezőkről.
Nem akvárium. Sokkal inkább szabadulni vágyó sóhajok, nevetések, kiabálások, függönyök lengedeztek az éjszakába. Nem a város, sokkal inkább az éhesen vágyakozva elterülő csönd volt ilyenkor, amitől otthonos lett minden ékszaka. Az üresen kongó focipálya megtisztult ilyenkor. A fűszálak csillogtak, a kapuban nem állt senki és a téren átmenőben a háló rácsai közül csak a ház ablakai bukkantak elő.
Biliárdgolyók ütköztek egymásnak, ahogy egyre hosszabbra nyúltak a mahagóni szálak.
Ja, meg a féldecis poharak a söröskorsókkal, a fröccsös küblik a kockás kőpadlóval, és a vaskerítések a nekicsapódó üvegszilánkokkal.
Szilveszterkor valaki próbált érzelmes dallamot kicsiholni egy fekete zongorából, a hajzuhatag pedig szomorúan hallgatta a művház sötét nézőteréről az elhangolt nótákat. Valaki szesztől ragadó ujjal belemázolt az emeleti kiállítás egyik olajfestményébe. És a vagány magány fojtogató csöndjét éjfél után, a kiccintások csilingelését megvárva, a sörösüvegek tompa csattanása törte meg, amint a falhoz csapódva rajzolták tele a klubhelyiség kissé használt meszelt falait.
Édes volt a fájdalom, amikor a cserepek felszakították a bőrét. És lassú vonalakat festett a kiserkenő vér a kézfejére.
És a mahagóni zuhatag kérdőn hallgatta a haverok ijedt hangját, ahogy egy üvegbúra mögül siettek segítségére. Nem érezte, hogy segíteni kellene rajta.
Őszintén megvallva unta a biliárdasztal szimplán erotikus lehetőségét, a távolságtartó közönyt, a hajnali részegségben még egy pillanatnyi melegségért tapogatózó kezeket, és a feszes fenékkel hajolgató, aztán alkoholtól lazuló tagokkal elnyúló barátokat is.
Várt.
Valakire, aki a látszat-önpusztítás nyálas tengeréből elviszi a keményre edzett törzsű fák erdejébe.
Amit kérünk, megadatik.
Az őszülő fejű herceg útközben romhalmazzá tört egy mazdát, aztán telekürtölte a várost a szerencsés megmenekülés emlékével, és dobpergetésként lökte magából a jobbnál jobb sztorikat.
És a hajszálak összegubancolódva repültek a mákonyos fejű herceg karjaiba, az ifjúság takarékbetét apróra váltott bankjegyeit boldogan ordibálta ki a felháborodott szülők kezei közül, a nagykorúság érveivel tépte ki magát a betonlakás ajtaján, és lázas várakozással utazott le a sárga Ikaruson a Balatonhoz.