Nézz rám és magadra, emberek vagyunk.
Megszámlálva van minden napunk.
Ketyeg az óra, múlnak a percek,
Mire feleszmélsz, már el is teltek.
Csak mész előre, utat törsz magadnak,
Nem becsülsz semmit, amik megadatnak.
Szüntelenül keresed nagy vágyad forrását,
Közben nem veszed észre kicsinyített mását.
Pedig lábad előtt hever, csak meg kellene látnod,
Folyton csak azt kérded, miért pont te nem találod.
Apró öröm, halvány mosoly neked mit sem ér,
Átléped, és törtetsz tovább nagyobbakért.
Nem becsülsz múlandó pillanatot,
Kincs kell neked, de azt meg nem kaphatod.

Ez lenne az élet? Új célok, új tétek?
Észre sem veszed, készül saját mérged!
Rohansz és keresel, folyton csak ezt teszed,
Zakatoló gép leszel, emberi mivoltod elveszted.
Gyarlóság, keserűség eluralkodik rajtad,
Majd hirtelen egyedül találod magad.
Rémisztő a látomás, de mindig van választás,
Gép leszel-e, vagy érző ember, rajtad áll!