naponta már
próbálhat tenni
mert a szeplők a sóhajból sem fakulnak
vigyorrá ki magát a sustorgó semmi hol
a szobrokban színes kövekből adja hát
fényes lámpákat ereget a szél
itt minden sír és meghunyászkodik egyik
szürke arccal simítja el fél életét
pedig végül addig a látszatig
mossuk szépre a szem mögötti tálkát
amíg azt nem sikítod: hajnal bugyog
ki pedig a régi tudás átkán
résein mosdva majd' átszakít
és ha jól látom, föl is lök
a reszelős pince-rángatózás
ott belül, a villanyfénynél szűk karámban
egyedül veled.