El kell mesélnem a történetemet, hogy az utókor számára intő példával szolgálhassak, és soha többé ne fordulhasson elő, hogy népünk egésze a teljes tudatlanságnak legyen kiszolgálva.

A közösség melyben felcseperedtem egészen hasonlatos volt a miénkhez. Köreinkbe kizárólag asszonyok léphettek be, bár akkoriban fogalmam sem volt az emberi nemek megoszlásáról.
Tanítóink és vezéreink az mesélték, hogy az ember, lévén a legfejlettebb a faj a földön egyetlen tökéletes egyedtípusból áll. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna a nő és a férfi kifejezéseket gyermekkoromban. Ilyen megkülönböztetés egyszerűen ismeretlen volt minden nővérem számára. Tudtuk ugyan, hogy az állatok világában léteznek a nemek és ezáltal lehetséges a szaporodásuk, de nem kerestük a hibát a rendszerben, mert nekünk az a magyarázatot adták, hogy a gyermekeinket az istenek helyezik a küszöbeinkre. Amelyik istenség napján érkeztünk a földre, annak tartoztunk engedelmességgel, és ő irányította egész életünket.

Történelmünk nem létezett ahogyan írásaink és mesemondóink sem voltak, mint azt később sok más törzsnél láttuk. Neveltetésünk pedig eleve nem adott lehetőséget kérdezősködésre.
Abban a szellemben neveltek, hogy minden úgy van jól, ahogyan azt láthatom, hiszen nálamnál hatalmasabb erők befolyása alatt állok magam is.
A tehénszemű őzistennő napján születtem, ez az egyetlen időpont amihez ragaszkodhatok. Szerepem szerint alázatosnak, szolgálatkésznek és szerénynek kellett lennem. Tilos volt sokat beszélnem és véleményt nyilvánítanom. Teljes mértékig át kellett adnom magam a hatalmasok igényeinek.

A leghatalmasabb szerény kis közösségünkben Glundadlin anya volt akkoriban. Ma is előttem van szálegyenes alkata, szigorú, markán ábrázata és bozontos sárga haja, melyet a vezérnek kijáró hajpánttal szorított hátra. Szigorú asszony volt a szó minden értelmében. Bár voltak nála éltesebb nők is a közösségben, abban mindenki egyet értett, hogy vezérünket egyenesen az istenek jelölték ki szent feladatára, ezért feltétel nélkül követnünk kell. Glundadlinnak volt egy leány is, ahogyan később kiderült: Gli. Születésétől kezdve az majdani utódot tiszteltük benne. Különleges szerepét az is igazolni látszott, hogy a szokásokkal ellentétben egyenesen vezérünk ágyába helyezték le az istenek. Glundadlin legalábbis ezt állította, és mindenki el is hitte.

Gli továbbá kísérteties módon hasonlított anyjára. Magas volt erős és szigorú. Haja épp olyan sárga és bozontos. Rendkívüli testi adottságokkal megáldva. Gli a villámtekintetű viharisten napján szállt le közénk a mennyekből. Harcias tulajdonságai már kisgyermekként is megmutatkoztak. Minden húgunk tisztelettel és félelemmel nézett rá, mert szürke szemeiben állandó vihar tombolt, bár szavaival a legritkább esetben tüntetett ki minket. Még engem is, pedig én a lehető legközelebb álltam hozzá.
Már gyermekkorunkban is különös gyengédséget tanúsított irányomba, ami nála azt jelentette, hogy soha nem ütött vagy rúgott meg, csak akkor taszított arrébb, ha veszélyt érzett. A többi lánnyal soha nem tett volna így. Tudtam ezt, és bár szerénységre neveltek, titkon mindig büszke voltam erre.

Aztán kamasz korunkban, amikor a többi fiatal titkos éjféli találkozókra járt, és csapatokba vergődve szövögették szerelmes álmaikat, a kettőnk kapcsolata is egy csapásra megváltozott. Nem volt benne semmi romantikus, még csak meglepőnek sem mondanám.
Mind a ketten kívülállónak számítottunk. Glitől érthető módon tartottak és senki nem merte volna megkörnyékezni, engem pedig különös távolságtartással kezeltek, minta előre tudták volna, hogy annak a nőnek az oltalma alá tartozom mindörökre, aki majdan életük és haláluk ura lehet. Gli által tehát én is érinthetetlenné váltam, és nem voltam annyira ostoba, hogy ne sejtsem mi ennek az ok.

A bizonyosságot azonban csak egy esős tavaszi éjszakán szereztem meg. A kunyhóban ahol laktam éppen vacsorához készülődtünk. Ez tál gyümölcsöt helyeztem éppen az asztal közepére, amikor kopogtak az ajtón. Elég messze voltam a bejárattól, így egyértelműnek tűnt a számomra, hogy ezúttal nem nekem kell betessékelnem a látogatót. A többi asszony azonban várakozva nézett rám, még a bakfis lánykák is. Világossá vált számomra, hogy ők tudják ki lehet a késői látogató, és jó okuk van engem az ajtóhoz küldeni.
Lassan elindultam tehát, közben volt időm mindenkinek a szemébe nézni. Az idősebbek szemében némi félelmet és aggodalmat láttam, a gyerekek úgy néztek rám, mintha valami égi tünemény lenni, a hasonló korú lányok pedig leplezetlen utálattal fordították el a fejüket.

Nem tagadhatom, akkor már sejtettem hogy áll a szénám, mégis amikor a feltáruló ajtóban megpillantottam Glit, a szavam is elállt a döbbenettől. Csuklyás köpeny volt rajta. Hangtalanul próbáltam beljebb invitálni, de ő megrázta a fejét. Hátat fordított és jelezte, hogy kövessem. Hipnotikus állapotba kerültem, még köpenyt sem volt időm magamra kanyarítani. Mezítláb követtem a sáros udvaron. Gli a fák felé tartott és egyszer sem tekintett, hátra. Tökéletesen biztos volt benne, hogy követem. Soha nem voltak kétségei az emberek várható viselkedését illetően.
Mikor már egyetlen kósza fénynyaláb sem látszott az ablakból, megfordult, de olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt döntöttem.
Ázott voltam és térdig sáros, Glit azonban ez egy csöppet sem zavarta. Vártam, hogy hátha mond valamit, de ő csak az ázott avart bámulta a lábunk alatt. Volt valami nagyon komikus ebben a helyzetben. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy egy percig sem reménykedtem szép szavakban. Azt azonban nem láthattam előre, hogy annyira zavarba hozza majd a szerep amit magára vállalt, hogy egy árva hangot sem képes kinyögni. Próbáltam megőrizni mindkettőnk méltóságát, ezért elfojtottam a legártatlanabb mosolyomat is. Helyette inkább, csak úgy mellékesen hozzáértem a kézfejéhez.
Hirtelen történt minden, és mire feleszméltem mára karjaiban tartott és forrón csókolt. Nekem legalábbis melegem lett tőle.
Nem is történt egyéb. Pár perc múlva egyszerűen sarkon fordul és ott hagyott a fák között. Mikor elment végre felnevethettem. Nem az boldogságtól, csak az örömtől, hogy lám, most már valóban van miért irigykednie a lányoknak.

Az eset pontos részelteti természetesen titokban tartottam. A gyerekek hiába faggattak napokig semmit nem voltam hajlandó elmondani nekik. A nagylányok tettetett komolyságával, lesütött szemmel hallgattam. És csak akkor mertem mosolyogni, ha senki sem lát.
Az öregek csak egyetlen kérdést tettek fel, melyre válaszoltam is:
Igen, a párja vagyok.