A legfájóbb dolog az ember életében mindig az, mikor elképzeli a jövőjét olyannak, amilyen már nem lehet. Ez nem szándékosan történik, csak olykor, némely pillanatokban szeretnénk magunk köré építeni egy olyan világot, mely szebb, és jobb a jelennél. Ekkor tapasztalja meg az egyén, hogy hiába szép emlékeket hordoz a múltja, ha nélküle a jövő hiányossá válik.

Mindig lesz egy-egy emlék, múltbéli kép, mely a mostani időszakot fakóbbá, meggyötörtté teszi. Ezek a dolgok, amik elválasztják az embert a többi élőlénytől, érzünk, érzelmeket táplálunk olyan dolgokba, melyek lehet, hogy elérhetetlenek számunkra, de mégis remélünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy sokszor az ember hamarabb hal meg, mint a remény, mely talán soha nem teljesül be.
A szeretet az a dolog, mely két ember között egy láthatatlan, és bonthatatlan örökké tartó láncot hoz létre, mely az idő során hosszabb és erősebb lesz. Még akkor sem szakad el, ha azt, aki a másik végén van, elveszted. Ezt lehet nevezni szerintem élet-halál kapcsolatnak.

Talán már három év telt el azóta, hogy ezt megtapasztaltam, pontosan nem tudom, mert szerettem volna mindig is kitörölni ezt az emléket magamból. Sokáig nem hittem el, hogy az addig tartó sok gyönyörű dolgot, hogy zárhat le egy ennyire fájó tragédia. Még az utolsó napok is csodálatosak voltak, pedig már tudtuk, hogy mi lesz. De mégis megkért, hogy ne sírjak, csak mosolyogjak rá, de nem ment. Szakított ekkor velem, azt hitte, hogy ezzel ki tudja törölni az emlékeimből magát, és nem is sejtette, hogy ezzel a tettével még erősebb lesz a kapcsolat, mely éltető erőként szolgált számomra. Hihetetlen erős ember volt, mosolygott akkor is mikor az átlag ember már szenvedne. Sokszor felmerül a kérdés bennem is, hogy érdemes volt-e őt megismerni? Érdemes volt, mert jobbá tett engem, és az akkori életemet szebbé tette, megmutatta azt, hogyan lehetek határtalanul boldog.
És itt a probléma, mert erre csak egy válasz van: ő általa. De ő már nincs, vagyis valahol van, talán már el is ment mellettem az utcán, vagy egy ágról madárhangon beszélt hozzám, és lopva egy pillantásra meg is néztem.

Erre azt mondják, hogy a halál az nem egy szomorú, tragikus dolog, hanem egy átmenet a jó és jobb között. Az aki meghal annak lehet, hogy így van, mert ő nem érzi a számtalan hozzá kapcsolódó, szerető örök fonalat tudatosan, csak néha bukkan fel egy-egy kép álmában, amit nem tud mihez kötni. De a fonál másik végén több száz fájó szív zokog a történtek miatt. Szerintem egy élet végén az ember emlékei eltűnnek, egy új lappal indul egy új világ felé, melyben ismét reményekkel, érzelmekkel gazdagodhat. Egy örökös, véget nem érő körforgás. Bőven elég egy embernek egy élet fájdalmát elviselni egyszerre, még sok is néha.

Mindenki másképp éli meg ezeket a dolgokat, van aki könnyen felejt, és van ki éveken át keserű könnyeket ejt. De egy biztos: Minden emberben, aki életünk során fontos volt nekünk, és mi is neki, hagyunk egy darabot magunkból, és ha sok ismerős összeül emlékezni, akkor a kis darabok egy egészhez közelítő boldog képet alkotnak. Ezt próbálom tenni én is. Emlékezek, s olykor észre sem veszem, hogy a múltban élek megint. Múlt, jelen, és jövő, ezt a három fogalmat nem lehet szétválasztani, együtt képeznek egy egészet, csak az eloszlásuk számít.

Sűrűn álmodok még mindig vele, sokszor a fülemben cseng a neve. Mintha valahonnan ő szólítana, és figyelne engem, figyelné, hogy mit, és hogyan teszem, közben pedig vigyáz rám, érzem. Csak felébredni rossz, otthagyni azt, ami egykor megvolt, megkapom újra, és megint elveszítem, s közben szüntelenül könnyes a szemem. Két külön világ, melyek egymás függvényében működnek. Közben tudom, hogy ő is könnyeket ejt értem, mint mikor az esőben sétáló ember, sírni kezd. Ezek vagyunk mi: Ő fentről, én pedig lentről ontjuk könnyünket a világra.

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, még mindig nehéz elhinni, hogy már nincs velem. De tudom, hogy ezernyi boldog pillanat vár rám is, mint mindenkire. Az a lényeg, hogy az élet számtalanszor földre taszít, te mindig eggyel többször állj fel, és mosolyogj a szemébe. És ha egyszer lenn is maradsz, gondolj arra, hogy annál lentebb már úgysem eshetsz. Most várok arra, hogy egy kéz nyúljon értem, és felsegítsen, felrepítsen az égig, de tudom, hogy ez a kéz már nem a tiéd lesz. Hiányzol!