5.
Másnap reggelre beütött a mennykő. Az öregúr nyakig összefosta magát, de úgy, hogy még a feje alatt lévő kis- és nagypárna is csupa lucsok lett. Az történt, hogy mivel egy hete nem volt széklete, az orvos ricinust rendelt neki. Este a gondozónő be is adott egy evőkanállal a tömény hashajtóból. Na, ez okozta a galibát. Amikor reggel Gyula lement, hogy megitassa az öreget, az iszonyú bűztől hanyatt-homlok menekülésbe fogott, s meg sem állt a sógorig. Felverte őket, s rohantak vissza az öreget lesikálni. Mire odaértek, már a kétségbeesetten sipítozó gondozónőbe botlottak.
– Mit csináltak az öreggel? Csupa szar... Ezt nem tudom egyedül helyrehozni! Segítsenek! – mondta és a két férfi, felváltva tartotta a csupaszar öreget, míg a két asszony a szennyes ágyneműt cibálta le.
– A párnákat ki lehet dobni – közölte rezzenéstelen arccal a gondozónő. – Van másik? – kérdezte gyanakvón.
– Nincs, ha csak a mamától nem kérünk. – mondta félénken Sári. Be is óvakodott a mamához, de vérvörös arccal, leforrázva jött ki onnan.
– Azt mondta, hozzál le te! Ő nem ad, minek fosattátok meg az öreget?
– A vén állat! Hát, ha nem hashajtózzuk meg, akkor bélcsavarodást kapott volna... – jegyezte meg Gyula maliciózusan.
– na, eridj sógor, hozzál le két párnát, majd veszünk helyette! Addig megengedjük a vizet a kádba és lecsutakoljuk az öreget... – mondta Pista.
– Rá is fér, mert féléve csak le volt törölgetve, már retkes a kosztól. Szaglik – húzta el az orrát Sárika A gondozónő erre replikázott.
– Az nincs benne a feladatkörömbe, hogy a kádba cipeljem az öreget. Egyedül nem bírom...
– Miért nem szóltak, majd csak becipeltük volna a sógorral – mondta Gyula, és az öreg hóna alá nyúlt, míg a sógor a térdeit kapta meg. A katéter pedig lógott belőle, mint egy elvágatlan köldökzsinór. Elindultak vele, de a szobaajtó a fürdőszoba ajtóra nyílt, és a csont-merev öreggel sehogy se bírtak elfordulni. Ebben a nagy küszködésbe robbantak bele a pestiek.
– Hű, mi ez a bűz! Atyaisten mit tettetek én apukámmal? Jó, hogy le nem töritek a lábait!
– Nyugi, csak meg akarjuk fürdetni! – állította le Gyula, de a hugi levegő után kapkodva sápítozott tovább.
– Ez állati! Így húzni-vonni szegényt. Legalább levennétek a fürdőszoba ajtót, nagyokosok! – mondta, és mire észbe kaptak, már le is emelte az ajtót.
Ettől kiszabadult az öreg, és bele tudták nyomni a kádba. Kezdődhetett a csutakolás.
Gyula és a sógor felmenekült Gyula agglegénylakásába, leöblíteni az izgalmakat. Mire illumináltan hónuk alatt a párnákkal visszatértek, már csak a kádból való kiemelés volt hátra. A jól végzett munka eredményeként a papa kiglancolva fekhetett vissza matracsírjába. Gondozónő el, a család pedig felverve a mamát délelőtti kómaszerű mély álmából, körbeülte vele az öreget.
– Papa, itt vannak a pestiek – vigyorgott Gyula, mire az öreg így reagált.
– Le vannak szarva...
– De apukám – lépett oda Zsófi sértetten és simogatni kezdte csapzott, bozontos üstökét. – Hát itt a Dócika is, a kedves kis unokád...
– Az is le van szarva... Hol a Pista?
– Itt vagyok papaám! – serénykedett a sógor – mit kérsz?
– Sose eszünk már?
– Még nincs dél papa.
– Dehogy nincs. Ha itt van Pista, akkor enni kell!
– Te meg mit állsz itt, mint a fasz, – nézett Gyula fiára – Dolgozzunk! Engedd ki a kecskéket...!
– Mind a harminckettőt? – kérdezte Gyula. Zsófi értetlenül nézett rá.
– Mindet – bólintott a papa és a szennyes-tartó felé intett fejével. Gyula felemelte a fedelet, s félúton megállt vele. Az öregre sandított.
– Csukd le gyorsan, még kiszöknek! – mondta az öreg...
– Adj egy bili vizet! – mondta, mire Gyula megitatta. Zsófi a látottaktól félájultan egy fél banánnal akart kedveskedni az öregnek, de az ráköpte az első falatot.
– De rossz! Mi ez? – kérdezte
– Hát banán papa, tele van vitaminnal...
– Nem ismerem.
– Nalátod húgom, ne is erőltesd! Életében nem evett banánt, míg a mama mázsaszám zabálja. Az öregtől ezt is sajnálja, pedig kétszerannyi az öreg nyugdíja, mint az övé.
– Hát akkor mit adtok neki? Pudingot, kalácsot, mézet?
– Hova gondolsz? 1,5%-os tejet száraz-kenyérrel beleaprítva... a mama csak ezt engedi.
– Igaz ez mama? – fordult az anyjukhoz Zsófi.
– Mit, mit motyogsz? – kérdezte zavartan a vénség.
– Nem lehetne egy kis kalácsot, tejfölt, pudingot adni neki? – ordította teljes hangerővel Zsófi szemben állva vele, hogy a szájáról leolvassa, amit mond.
– Most mit ordítasz itt velem, nem vagyok én süket!
– Mit is mondtál, hogy mi van a szekrénnyel? Ki kell nyitni az ajtókat, mert beeszi magát a büdösség! Na, értem én, nem vagyok még hülye!
– Mama nem lehetne jobb kosztot adni az öregnek? – kérdezte a sógor. Ő értett legjobban anyósa nyelvén. A mama arca megmerevedett és így replikázott.
– Nem jó ennek semmi! Egész életében egy begre tej volt a reggelije meg a vacsorája, kenyérhéjjal beleaprítva. Most minek variálnátok?
– De anyukám! Most más a helyzet. A papa beteg... Kímélő kaja kellene neki.
– Add vissza a fogsoromat! – kiáltotta a döbbent csendben a papa.
– Tényleg! Hol az öreg foga? Hova dugtad mama?
– Jó helyre. Én nem fogom mosogatni naponta... Undorító. Ne rágjon! Nyelje azt a zötymőt, mint kacsa a nokedlit, amit a veje beletukmál. Nem is hiszem, hogy nem attól sok zsíros cupáktól fosta össze magát, amit beletömtél. A múlthéten este kihányta az ebédet, most meg összefosta magát. Utálom már az egészet. Legjobb lenne megdögleni! Vigyétek el innen! Oda a bolondok közé, ott a helye! – mondta a magáét és nem zavarta, hogy élet párja minden szavát érti, s a kegyetlen mondatok tőrként járják át öreg szívét. Az öreg csak nézett és nagy barna szemeiből könnypatak csordult ki. Na, ezt már nem bírták a férfiak és felmentek Gyulához rátölteni. A nőket pedig magukra hagyták, akklimatizálódjanak a szarszagú ózondús levegőben.