Ne kérdezd ezt a verset miért kapod,
Lehet, hogy ez lesz tőlem utolsó lapod.
Őrizd meg ezt a pár sort örökké lelkedben,
Mint a fényes betűket drága nevedben.

Tudom, hogy olykor gondolsz majd rám,
Hogy így alakult nem csak az én hibám.
Szerettem volna neked örömet okozni,
Nem pedig a zavartságot fokozni.

Nem mondtam igazat akkor, jól tudod,
A fájdalom az ami nekem akkor jutott.
Nem szerettem volna ha rajtam ezt látod,
Hogy kezével szenved az akkori barátod.

Inkább álmomba vívtam volna vele harcomat,
S közben símogattad volna a buszon arcomat.
Akkor együtt maradtunk volna lehet,
S nem a bánat lenne mi maga alá temet.

Ezt a dolgot én ezerszer megbánom,
S ha tényleg elhagysz én kívánom,
Legyen egy ember ki boldoggá tesz téged,
Ki mellett tudod hogy boldogan lesz véged.

Miért nem beszéltük meg, hogy mi bánt?
Az alkalom akkor másik percet kívánt,
Pedig ketten biztos megoldottuk volna,
Telt már el ahhoz sok csodálatos óra,

Mit ketten átéltünk kéz a kézben,
Mosolyunk ragyogott mint arany a fényben.
Ne add fel ilyen könnyen kérlek,
Kis dolgok miatt feladni vétek.

Köszönöm neked a rózsaszírmos ágyat,
A mécsesekkel világított gyönyörű kádat.
És a sok jót mit eddig velem tettél,
Te voltál ki őszintén megnevettettél.

Egyszer majd megtudod mit is érzek,
Mikor könnyes szemmel szemedbe nézek.
Ha átéled te is azt mit most én élek át,
De hogy ez megtörtént nem a te hibád.

Szebbé akartam tenni neked minden napot,
Nem pedig átadni ezt a szomorú lapot.
Óriási érték az ami benned ragyog,
De sajnos én csak egy vesztes vagyok.