4.
A hétvégét valahogy átkínlódta a család. A mama természetesen nem lett öngyilkos. Annál sokkal jobban szerette magát, minthogy ilyesmire vetemedjen. Inkább csak afféle érzelmi zsarolással akart nyomást gyakorolni környezetére. Hétfőn aztán beálltak a csatasorba a gondozónők. 160 Ft-os órabérért napi három alkalommal jelentkeztek, tisztába tették a papát, megetették, majd elmosogatták a tejes begrét és távoztak.
A mamával tulajdonképpen csak este találkoztak. Ő délelőtt fél tízkor kelt. Tizenegyig mosta, sikálgatta a műfogsorát, elvégezte a kis és nagy dolgát, frizőrt készített magának és kiült a konyhába elkölteni királyi reggelijét, mely állt pulykasonkából, kakaóból, vajas-mézes kenyérből és tejeskávéból.
Tizenkettőkor bevonult a négy réteg függönnyel és lehúzott redőnnyel elsötétített szobájába. Elvackolta magát sezlonján és a Népszabadság kivesézésébe kezdett. Mikor meghallotta a zár csikorgását, ledobta a földre az újságot és leoltva az éjjeli lámpát, szemeit lehunyva pillanatok alatt álomba ájult. Nem akart a gondozónőkkel, az ebédet hozó vejével találkozni. Ezzel is mintegy kimutatta ellenszenvét, a rákényszeríttet helyzet miatt. Úgy érezte ők a felelősek, hogy az öreg még nem szűnt meg létezni, sőt felerősödve egyre hangosabban hívogatja őt.
– Mama! Mamikááám!... Csókolom a szívedet, adjál egy kis vizet! – sóhajtozta naponta százszor, de a becsukott két szobaajtón keresztül kérése süket fülekre talált.
Mikor a gondozónők felhívták a figyelmet a kiszáradás veszélyére, Gyula fia kényszeredetten bár, de feláldozta szabadidejének egy részét naponta hatszor lenézett, és megitatta az öreget. Olykor összefutott a dolgukat végző gondozónőkkel, lassan megismerte mind a tizenhatot.
Mikor végzett az itatással, beült a hintaszékbe és elnézte amint tisztába, teszik csont sovány, ösztövértestű apját. Csak a hasa és a feje nőtt neki a belétukmált tápdús péppé darált ételektől.
A pár napból lassan hetek, hónapok lettek és fél év elteltével elérkezett a Mikulás napja majd az Advent hava. Az öreg sehogysem akarta ezt a földi árnyékvilágot felcserélni a mennyország szivárványos Elíziumára. Ő csak feküdt rendíthetetlenül matracsírjában és várt. Hogy mire is? Természetesen arra, hogy hamarosan meggyógyul, és akkor újra szolgálhatja imádata tárgyát, a Mamát.
Karácsony hetébe fordulván az idő, bejelentkezett a pesti lány is a kisebbik lányával vakációra. Meg persze, hogy megnézzék a papát. Ők a távolból hetente egyszeri telefonnal részükről letudták a dolgokat, s részvétükről biztosítva az otthoniakat sopánkodással vegyes kárörömmel figyelték az idegeiket lassan felőrlő rokonok vergődését. És az apa csak nem akart a másvilágra átszenderülni. Dacolt az orvosi előrejelzésekkel, mindennel. Ő csak várt. Várta a pestieket, várta a lábát, hogy újra a régi legyen. A hintaszékbe lerogyó Gyulát állandó kérdéseivel ostromolta.
– Nézd meg a lábamat! – Gyula felállt, hozzálépett, megfogta egyik béna lábfejét és az öregre tekintett. Az türelmetlenül követelte:
– A másikat is! – Azt is megnyomkodta.
– Feljebb is! – bíztatta az öreg – Mitől félsz, nézzed tovább!
– Ez is megvan – sóhajtotta Gyula térdeit megtapogatva.
– Megvan, akkor jól van. Ülj le!
Gyula, alighogy elhelyezkedett és az állandóan bekapcsolt rádió „Nap-közben” című műsorára figyelve hintázgatott, máris kapta a következő kérdéseket.
– Mikor tudok lefeküdni?
– Mért, most mit csinálsz?
– Hát, állok...
– Állsz? – meredt rá a fia. – akkor gyere ide hozzám! – bíztatta.
– Ugyan – tért ki ravaszul a kérés elől az öreg –, most nem, majd később.
– Nem is tudnál, mert nincs lábad – tódította Gyula. Na, ezt nem kellett volna. Az öreg újra munkára szólította.
– Gyere csak ide! Nézd meg a lábam! Megvan?
– Meg – sóhajtotta Gyula és várakozóan az öregre tekintett, mit talál ki még: Jött is az újabb esztelenség.
– Nézd meg azokat, ott! – mutatott az ágyvégébe beszorított ágyneműtartóra kibiggyesztett malackára, pandamacira, plüsskutyára és unokájának, Dócinak a fényképére. Gyulának mindet meg kellett fognia egyenként, felemelni, majd visszatenni a helyükre. Aztán a felállított papírtörlő hengert kellett elfektetni, majd újra felállítani. Ezután leülhetett, de pár perc múlva jött az újabb parancs.
– Gyuszikám, gyere csak ide! Nézd meg azt a fehéret, ott! – biccentett nagy busa fejével a szennyes-tartóra terített pelenkázó nylon lepedőre. – Jól van az?
Gyula megemelte a fedlapot, elsimította, beszorította a nylont, s várakozóan az öregre nézett.
– Jól van?
– Jól. Leülhetsz.
Pár perc múlva megszólalt. – Adj egy kis vizet! – Gyula megitatta, és megkérdezte tőle.
– Most rend van öreg?
– Á, dehogyis van... Ott azt a nagy sárgát – a szekrényre tekintett – azt kapcsold be... /csukja be a mama által állandóan nyitogatott szekrényajtókat/. Ugyanis az öreglánynak az állandó szellőztetés volt a rögeszméje. Szerinte az öregből áradó bűz mindenbe beleivódik, s az összes létező ajtót ki kellett nyitogatni. Az öreg ettől természetesen dührohamot kapva, ordítva követelte az eredeti állapot visszaállítását. A mama megfenyegette, s öklét rázva kifordult térdeivel kibicegett szeretett konyhájába.
Gyula, becsukván a szekrényajtókat, visszaülve a hintaszékbe, az öregre meredt.
– Van még valami munka, apám?
– ajaj, de mennyi! Igazán segíthetnél, nagyon elfáradtam. Egész életemben csak dolgoztam, hogy én mennyit dolgoztam! Átdolgoztam az életemet. Már négyévesen libákat őriztem egy pendelyben. Aztán a kecskéket, malacokat, majd a teheneket. Túrtuk a földet mi gyerekek, meg anyánk... Apám meg kupeckodni járt a vásárokba... Sokat dolgoztam. Te, én még nyolcvanévesen is dolgoztam. Szolgáltam, csak szolgáltam...
– Kit?
– Kit, hát mindenkit, elsősorban anyátokat...
– Meg is hálálja, még egy pohár vizet sem ad, mert úgy remeg a keze állítólag, hogy mindig a nyakadba önti a szád helyett... Nyűg vagy neki papa, nem veszed észre?
– Ugyan, ne beszélj már. A mama szeret engem! Ne bántsd a mamát!
– Jó, nem bántom! Dolgozzunk tovább!
– Azokat a nagy vasakat hozzad ide! Gyere már, mozdulj meg! De nehezetekre esik minden!
– Na, itt vannak a vasak! – állt meg ifjabbik Gyula az ágy mellett, s várakozóan apjára tekintett, miközben karjaiban vasat tartó mozdulattal, szoborrá merevedve nézett az öreggel és a munkával farkasszemet.
– Jól van. Tedd le! Ne oda! Amoda...
És így folytatódott a játék naponta ötször, hatszor tíz-húsz percekre itatással egybekötött lazítással. Ez volt a kettejük show-ja. Mindketten tudták, hogy ez játék, de el nem árulták volna az istenért sem, hogy csak mímelik a munkát. Igazi show volt ez a javából. Aztán néha kibővült a plafonról folyó Tisza-gátak közé szorításával, majd a szennyes-tartóba zárt kiskecskékkel. A „fehér”, azaz a pelenkázó lepedő állandó felhajtogatását, a fedél-nyitogatást Gyula a következőkkel szabotálta el. Kitalálta, hogy kiskecskék vannak a szennyes-tartóban, sőt ha ez sem hatott, akkor a kecskéket az öreglánnyal helyettesítette be, valahogy így.
– na, nézzed már, meg mi van a fehér alatt! – mondta az öreg. Gyula a szennyes-tartóhoz lépve, kissé megemelte a fedelet, amitől a behajtogatott nylon-lepedő összegubancolódott. Az öreg erre így reagált.
– De hülye gyerek vagy te fiam! Összeborzoltad a kedélyemet! Na, simítsd csak ki, rendesen!
– Nem lehet apám.
– Miért?
– Mert akkor kijönnek a kecskék...
– Milyen kecskék?
– Hát, amiket bezártál reggel. Ott van benn mind a tizenkettő.
– Benn vannak?
– Benn, mind egy szálig.
– Akkor hagyjuk őket, ne háborgassuk!
Ezzel napirendre is tértek a dolog felett. Gyula még egyszer megitatta az öreget, s menni készült. Az öreg azonban megakasztotta szavaival.
– Ne menj még! Hova sietsz? Ülj le a helyedre! Olvassál!
– Mennem kell Fater, dolgom van.
– Menni, menni! Mindig csak menni! Majd ha egyszer én is! Ha együtt lemegyünk a parkba sétálni, ki a Duna partra, a kertbe... Metszeni a fákat... Majd... Egyszer...
– na, megyek Fater, majd jövök!
– Ne menj sehová! Adjál egy vödör vizet! – mondta esdőn, minél tovább húzva az időt. Gyula megitatta, s indulni készült. Az öreg egy csavart fordulattal újfent megállította a távozásban.
– Azt nézd meg még ott, mi van az alatt a fehér alatt!
– Nem lehet Fater!
– Miért?
– Mert benn van a Muter! Tudod, ha kiengedjük, csurgatja a vizet, meg nyitogat! Hagyjuk inkább!
– Jó, hagyjuk! De siess vissza!
Így teltek a napok. Délben megjelent a sógor a pépesre passzírozott, tápdús ebéddel. Amikor a kulcs csikordult a zárban, a papa már torkaszakadtábó kiabálni kezdett.
– Pista te vagy? Hozzad az ennivalót!
Amint levetkőzött, már hozta is a még meleg ételt, s elkezdte etetni az apósát. Úgy etette, mint anya a gyermekét. Időnként a nyakába gyömöszölt kockás partedlival megtörölgette a száját. Ebéd után szemenként beadta a gyógyszereit. Kétnaponta megborotválta, hetente lenyírta a körmeit, háromhetente kinyírta a füleiből, orrából a szőrt. Havonta megnyírta gyér, szalmasárga, őszes hajzatát, s megstuccolta bozontos szemöldökét.
A felesége, Saci hetente felmosott, kiporszívózott és ezzel ki is merült a házimunka. A mama passzív szemlélőként vette tudomásul, hogy a papa lerobbanásával nem állt meg az élet. A gyerekei átvették tőle a stafétabotot. Őket küldözte kifacsartabbnál kifacsartabb ötletekkel a város legtávolabbi zugaiba bevásárolni a készletet. Mindenből legalább 10 darabot, ami akciós volt. Többször megpróbálta ifjabb Gyula elsinkelni a boltok akcióra buzdító szórólapjait, de az öreglány elemi haragra gerjedve követelte őket. Az a jó szokása még fiatalasszony korából megmaradt, hogy fizetéskor (nyugdíjkor) egy hónapra bevásárolt. Igenám, csakhogy a felhalmozott készlet nem volt arányban a fogyasztással, s egyre szaporodott. Mindent feldátumozott. A szekrények mélyén több évi felhalmozott lekvár, konzerv, cukor, só, liszt kilószám, WC-papír hegyek, szalvéta, százas csomagolású papír-zsebkendő garmadája volt található.
Napi fő foglalkozása volt a tejeszacskómosáson kívül a papír-zsebkendők négyfelé bontása, s a WC-papírok tépkedése. Mint kiderült, ez az állandó vizeletcsöpögésének nyomait eltüntetendő kellett neki. A szemétvödör estére mindig megtelt az egyenként becsomagolt banánhéjjakkal, almacsutkákkal, csirkecsontokkal és rendszeresen kiborogatott, agyonra száradt ebédmaradványokkal.
Nyűg volt neki az élet, s ezt ezerszer hangoztatta is. Depresszív magatartása, negatív kisugárzása az őrületbe kergette rabszolgaként kiszolgáló személyzetét (családtagjait). Már a tv-t sem kapcsolta be, mert nem hallotta, mit motyognak benne... ez volt szavajárása. Ha valami olyat mondtak neki, amit nem akart tudomásul venni, rájuk meredt, s kibökte:
– Mit motyogtok? – s elkezdett egész másról beszélni. Aztán legyintett egyet, s a papírok tépkedésébe fogott. Később már az újságot sem olvasta. Csak a könyvklubban rendszeresen megvásárolt lányregényeket, s a régimódi szerelmes történeteket bújta. Így élte ki azt, amit nyolcvan éven át megtagadott magától: könyvekből élte át a szeretet, szerelem családélményét. Mikor a gyerekei szóvá tették, hogy spórolásból le kellene mondani a Népszabadságot, így fakadt ki.
– Mért, nekem már semmit sem lehet! Mért ne járassam ezt az egy újságot?
– De, hiszen nem is olvasod Muter! – vágta oda Gyula fia.
– na és? Kell és punk-tum! Ne vegyétek el tőlem a Népszabadságot!
– De miért ragaszkodsz hozzá Mama? – kérdezgette a veje. S a válasz banálisra sikeredett.
– Egyik újságnak sincs annyi lapja, mint ennek! Ez a legjobb újság.
– De nem olvasod!
– Ez a legjobb a szemetesvödörbe! Ezért nem mondom le!
Ettől a család kész volt. Úgy tekintgettek egymásra, mint a hűdöttek. Aztán felszabadultan, hatalmas röhögésben törtek ki. Az öregasszony sértődötten meredt rájuk.
– Mi olyan mulatságos ebben?
– Semmi Muter. Ha neked nem jó a helyi Mocsár, amit naponta hozok, akkor járasd csak a Népszabadságot, de azt tudd meg, hogy az Országjárónak még több lapja van, s ingyen van. Ha akarod, összeszedem neked az összes lakóét, amit egyenest a szemetes dobozba löknek... Hát ennyit az újságokról Mutter!
– Ragaszkodom a Népszabadságomhoz! – zárta le az öregasszony a vitát, s mint a méhkirálynő bevonult szentélyébe, faképnél hagyva elképedt véreit, hangyaszorgalommal dolgozó méhecskéit... Fütyült az urára, az egész világra. Maga teremtette álomvilágban élt. S az urából csak a szag, az őt zaklató gondozónők maradtak. Sokszor fakadt ki a kádba dobott szaros lepedők láttán.
– Mikor pateroljátok már el ezt a szarzsákot?
– De Muter, ez az ő lakása is. Joga van itt vegetálni! – szúrt bele ilyenkor szavainak fullánkjával agglegény fia. Az öreglány rámeredt. Intett egyet a kezeivel, mintegy elhessegetve elsőszülött magzatját.
– Muter a gondozónők elviszik, s kimosva, kivasalva potom pénzért visszahozzák a tisztát.
– Nem kell, nem fizetek még ezért is! – ágált a racionális megoldás ellen.
Csak később értették meg, hogy ha elviszik a szennyest, akkor megszűnik a mosás öröme a számára. Mert délutáni foglalkozása volt, hogy a harmincegynehány műanyag lavórba lögybölje, külön-külön a törölközőket, ingeket, zoknikat, szaros gatyákat és a többi és a többi. Nem, ettől az örömtől nem lehetett őt megfosztani. Bár állni már alig tudott, egy hokedlin ülve görnyedt a mosnivaló fölött, s mártíromsággal, vegyes szemrehányással nézett a gondozónőkre, gyermekeire. Az egész csak eszköz volt a kezében az érzelmi zsaroláshoz. Igen, lassan eldeformáló, meszesedő agyában folyton csak az munkált, hogy igazolja valamiként elpazarolt, önmegvalósításra képtelen életét. Mert őt sem elégítette ki a negyvenévi bérelszámolói munka, a három gyerek nevelése. Ő nagyra vágyott. Irodalmi vágyait szerette volna kiteljesíteni, ami férjhezmenetelével megszakadt. Ezzel akarta a sorsot szembeköpni, s környezetére zúdítani kielégületlen, beteljesületlen vágyait.
Úgy érezte, hogy a sors adósa maradt neki a nagybetűs ÉLET-tel. Inkubátorban élt. Tíz éve nem hagyta el a lakását, csak a kórházi tartózkodás idejére. Oda pedig vitték. Az ura volt neki a szeme, a füle, a keze, a lába: összekötőkapocs a külvilággal. És most ez megszűnt, de hamar áttestálta e nem kis feladatot gyerekeire, vejére. Ők lettek modern rabszolgái, lábai és kezei. Információra már nem volt szüksége. Megmaradt fiatalkori álmainál.
A kor realitásával nem tudott és nem is akart sem szembenézni, sem megbékélni, mert akkor először önmagával kellett volna kibékülnie. A múltat, az elszalasztott lehetőségeket, kihagyott, s beteljesületlen szerelmeket, nem tudta mással, csak Don Quiote módján lányregények olvasmány-élménye által kiélni.
Ilyenformán szeretett élete párja, aki őt még félbolondon is imádta, csak egy akadály, egy göröngy volt az útjában, amit félre kellett rúgni, eltakarítani a semmibe vivő útjából. Hogy nem a mennyországba igyekezett, az biztos. Szokta is neki mondani, ha egy kicsit illuminált állapotba került, a fiacskája, hogy:
– Muter, te olyan gonosz, önző lény vagy, hogy a tűzön se égsz el, pedig elhamvasztatunk az már biztos...
Az öreglány ilyenkor rámeredt elsőszülöttjére, és így replikázott:
– Te se! Te elvetélt tehetség... Elpazaroltad az életedet.
– Te is anyám!
– De én legalább három gyereket szültem a hazának, és te? Még egy kölket se nemzettél, he!
– Muter, én legalább nem tettem szerencsétlenné egy kölket se! Minek szültél bennünket, ki kérte? Én nem.
– na, hagyjuk ezt fiam, ne igyál többet! – mondta, és nagykegyesen megbocsátó mozdulattal, hátat fordítva tejeszacskóinak öblögetéséhez fogott.
Így teltek a napok, míg elérkezett a téli szünet első napja. Zsófi a legkisebb lány telefonon jelentkezett be másnapra.
– Gyulám, reggel megyek le a Dócival Főzzél valami jót nekünk! Aztán majd megnézzük a papáékat, kissé felvidítjuk őket. Rájuk fér már a vidámság. Bearanyozzuk az utolsó napjaikat...
– Jó, gyertek! – mondta Gyula, és ennyiben maradtak.