A hosszú hideg tél és hűvös tavaszi idő után végre kellemesre váltott az időjárás. Mivel hétvége volt, sokan lejöttek az emeleti lakásukból.Az emberek családostul sétáltak a főutcán, üdvözölték egymást, mosolyogtak, jókedvűek voltak. Hosszú sor állt a fagyizó előtt. Kisgyerekek türelmetlenül várták, hogy sorra kerüljenek és megkapják a fagylalt adagjukat. Én már megvettem a magamét, elhelyezkedtem egy padon és élvezve a finom ízeket, nyalogattam és figyeltem az embereket, a kisgyermekek csacsogását. Mindig szerettem, ha körülöttem sok gyerek van. Szembe velem ismét egy padsor volt, a végében bokros terület. Egy hatalmas termetű kutya a gazdi segítségével szintén "nyalogatta" a fagyit. A kutya ült, a gazdi tartotta neki a tölcsért. Szórakoztató látvány volt!
Arra sétált egy anyuka a hároméves kisfiával. Ők is fagyiztak. A gyerek megállt és nézte, hogy eszi a fagyiját a kutyus. A fiúcska állt és izgatottan figyelte. A négylábú bekapta az utolsó ostya darabot és vágyakozva szemlélte a gazdit, kap-e még fagylaltot. De már nem volt számára több finomság. A kisfiú nézte, nézte, hogy szegény kutyának nincs mit nyalnia, nagyon sajnálta az állatot. Neki is van otthon egy kis kutyája, akinek sutyiban oda szokta adni a legfinomabb falatokat. Most is ezt tette annak ellenére, hogy maga is imádja a citrom fagyit, és nagyon unatkozott azalatt, hogy álltak anyjával a hosszú-hosszú sorban. De itt más érzelmek működtek! A nagy kutya elé dobta a saját fagyiját azzal, hogy "egyél, kutyuli!" A hatalmas eb kapott volna a fagyiért, de időben lefékezte magát. Leült és mereven nézte a gazdit. Addig, míg az nem mondta, hogy "tiéd". Erre a szótfogadó kutya hozzáfogott nyalni a kapott fagyit. A kisfiú boldogan mosolygott. Én sem, na meg a bámészkodók sem állták ki mosoly nélkül.