Gyurival a nagymama miatt vesztünk össze. Sehogysem akarta, hogy elmenjek hozzá. Hogy
olyan ritkán szabadulok el otthonról és ilyenkor is a nagyihoz megyek. De én nem tágítottam. A
legjobb barátnőmhöz nem megyek olyan szívesen, mint hozzá. Gyuri ezt nem érti.
Nagyika háza elé érve megfogta karom, hogy nem enged. Szerettem volna ahhoz a jól fésült
fejéhez vágni valamit. Őrülten fájt a karom, annyira szorította. Azt hiszi, nem kell elszámolnom a
testemmel otthon. Az hiányzik, hogy anyám kék foltokat lásson rajtam.
- Vedd tudomásul - üvöltötte, ha ide most bemész, soha többé nem látsz!
- Úgyis csak kecsegtetsz, ordítottam vissza és kitéptem magam a szorításából.
Nagyika rendkívül örült nekem, rögtön a fánkot rakta elém. Mindig fánkot süt, rögeszméje, hogy
szeretem. Kissé ütött-kopott már a drága lélek, de egyáltalán nem nagymama-tipus. Vele mindenről
tudok beszélgetni. Egy színfolt. Egyetlen szenvedély van csupán, a spórolás. Kuporgat, mint a
többi öregasszony, de ezzel nem a gondtalan öregségét akarja biztosítani. Naponta félre tesz pár
forintot. A hónap végén, ha elég összegyűlt, titokzatos utakra indul. Egyszer bevallotta, hogy ilyen-
kor beül egy taxiba és viteti magát. Az útirányt mindig a szezontól teszi függővé. Tavasszal az Állat-
kertbe, nyáron a Várba megy vagy a Tabánba. Télen csak rövid utakra kocsikázik és beül valahová
fogyasztani. Mert nagyika nem esazik, ő fogyaszt. És kacag. Szégyenlősen. Csak nekem mond el
mindent, bizalmasan. Én is szívesen beavatnám az életembe, de a szemében én egy szent unoka
vagyok.
- Még egy kis fánkot? - kérdezte és máris hintette porcukorral a következő adagot. Tomboltam
magamban, úgy éreztem, ott a lakásban rögtön megfulladok. Rávettem nagyikát, menjünk el
sétálni, hiszen ragyog a nyár, lángol az asztalz. Örült az ötletnek, sőt biztosított, hajlandó leküz-
deni tériszonyát és menjünk át hajóval Pestre.
A ház előttkörülnéztem, Gyuri, ez az őrült, tényleg beváltja szavát és soha többé nem látom.
A kishajó indulásra kész, amikor odaérünk. Nagyika ijedten kapaszkodási lehetőséget keres,
amikor valaki karonfogja. A Gyuri. A francból került ez ide.
- Ó, kszönöm, fiatalember. Köszönöm, hogy ilyen udvarias.
Na, kérdezne csak engem, akinek a karja ki tudja, milyen kék lesz.
- Szintén átjön a túloldalra? kérdi nagyika, aki nem elégszik meg ezzel a kis segítséggel. Most
egész úton hálálkodni fog. - Engem is rávett az unokám - folytatja - hogy átmegyünk Pestre és kiülünk valahová fagyizni. Bocsánatkérőn rám néz. Szó sem volt holmi fagyizásról. Gyorsaqn átgondolom
anyagi helyzetemet. Gyuri magabiztosan vigyorog, beszél, gesztikulál a nagymamának, mintha én
ott sem lennék. Bele kéne ájulnom a vízbe, de hátha nem ugorna utánam.
- Nagyon ritka ma már az úri fiú ebben a huligán világban - mondja nagyika és bizalmasan
csimpaszkodik Gyuriba. Az úri fiú most előveszi legszélesebb mosolyát, ilyenkor ötvenkét foga van.
- A kedves unokája? - mutat rám Gyuri. Nagyika büszkén kihúzza magát és megsímogatja a
fejem.
- A néni nagyon fiatal ahhoz, hogy ilyen nagy unokája legyen.
- Kozmetikázom magam. Titokban persze, hogy a papa meg ne tudja. Azt mondaná, vén hülye
vagyok.
- Nem kell mindent kifecsegni egy idegennek - mondom elég hangosan. Nagyika oldalba bök
és a szemével utzasít rendre. -
- Nagyon zárkózott kislány. Tudja, még nincs udvarlója. Roppant komoly és tudná, milyen
házias. Remekül süt meg főz. Nálunk ez családi vonás.
- Sajnos, ritka az a lány, aki ilyen fiatalon már ügyes háziasszony. Én járok egy kislánnyal,
annyi idős lehet, mint a néni unokája, de ő egy rettenet.
Meg kell ölnöm. Ilyen alaknak egyáltalán nem szabadna rontani a levegőt.
- És tessék elhinni - fecseg tovább Gyuri - a jó modor is hiányzik ebből a csitriből. Jóformán
sehová sem lehet elmenni vele. Egy vipera. Hangoskodik, kötekedik. Nem olyan csendes, mint a
néni unokája.
- Ott kell hagyni az ilyet! - nagyika teljesen átéli a történetet. - Sosem lesz jó feleség belőle.
Ha még öt percig semmie vesznek, megpukkadok.
Végre átérünk Pestre. A kiszállásnál óvatosan Gyuri bokájába rúgok.
Aztán jön a terasz.
- A néniékkel tarthatok?
Nagyika jelentőségteljesen rám néz.
A kávé jó, a fagyi hideg, Gyurit gyűlölöm. Lassannagyikát is. Tüntetőleg elfordulok tőlük, de ez nem zavarja őket.
- Szólj már valamit te is! - nógat nagyika.
- Haza kéne menni.
- Látja, nem tud feloldódni. - Nagyika rosszallóan csóválja a fejét.
A számlát természetesen Gyurink egyenlíti ki. Nem fizet, ő egyenlít. Én csak a Café de la Paix-ben csinálnék így. Nagyikát persze, levette a lábáról. - Bem rakpart huszonöt - mondja búcsúzóul.
- Nyugodtan keressen fel, ha van ideje. Talán az unokámmal is találkozik ismét - néz ravaszul Gyurira.
Soha nem tudtam, hogy nagyikában egy kerítőnő veszett el. Lassan sétálunk a rakparton. Nagyika
megáll, hosszan abba az irányba néz, amerre Gyurit látta eltünni. Vágyakozva felsóhajt:
- Ha neked egyszer egy ilyen akadna!