élet vízében fogantatott
tulipánból, nők szirmából
emberke született rég hajnalán,
tulipánból életfa is született,
világfaként gyökeresedett,
öröktől növekedett, s égigérő lett,
ágai ősidőktől fogva a Földet,
a végtelent karolják,
vigyázva tartják, el ne vesszenek,
törzsét galaxisok világítják,
színezik, sziporkázzák előttünk,
bölcsőnkből kimászva fel,
s feljebb igyekszünk titkos hívásra
a fán és időn, felfelé, fel, fel,
imákba álmodjuk az életet,
hallgatjuk fentről az igét,
hallgatjuk fentről a sors üzenetét,
időben tisztulva ezek vételétől,
a szellemi tudásunkba érleléstől,
életvonalunk az égigérő fán,
lengedez, tekereg, mint lián,
vezet minket fel, csak fel,
az út hosszú, s tanult lett,
már érezzük a korona rengetegéből
a mennyekbe álmodott anyáink, apáink
fényeit, kereső hullámait,
megérkeztünk, visszaérkeztünk,
s életünk feladatát elvégezve
szellemünk itt e koronába lényegül,
annak részeként vigyázzuk, rendezzük
a korona tetején a Napot, a Holdat,
az ágak között és milliárdnyi végein
a fénylő csillagokat,
a mesékbe rajzolt égi csodalámpásokat,
féltőn vigyázzuk a forrást, a tulipánt,
a mindenek életfáját, az embert,
s a szellemben növekedő tudást


(2005.)