Nem tudom, mi van velem
Egyre többet van rossz kedvem
Süllyedek a sötétségbe
Nem látok előre,
A jövőt köd lepte be.

A sötétben tapogatva haladok,
Ki tudja hova jutok!?
S honnan jöttem!?
Már csak arra emlékszem
Hogy egy időben
Sütött a nap
S hirtelen fölém felhők tornyosultak.
Nemsokára elszálltak,
De egyre gyakrabban megtaláltak.

Egy idő után
Maradt a félhomály
Többé nem sütött a nap már,
S lelkemre kétség szállt.

Egyre beljebb és beljebb hatolva
Szakította lelkem darabokra.
Szívemet fájdalom gyötörte,
Addig-addig míg meg nem repedeztette.

Félhomályban tapogatva,
A sötétbe haladva
Süllyedek egyre mélyebbre
A fényt: a reményt keresve.
Segítségért kiáltok,
De hangom nem halljátok.
Kétségbeesetten kapaszkodom valamibe
Amit reménynek hiszek
De csak egy foszlány már
Az utolsó gyertyaláng.

S az is kialszik,
A sötétben egyedül maradok,
Egy utolsót kiáltok.
Remélem, megtaláltok…

Ki akarok jutni,
A fényt viszontlátni.
Küzdök keményen,
De rá kell jönnöm: reménytelen.
Küzdelmem lanyhul,
Minden lelassul.
Fázom, s didergek,
Átjárnak a hidegek.
Fagyhalál – jósolom végzetemet
Nem találom az életkedvet,
Lelkem kihűl, semmi sem menthet meg.

Néha feléled bennem valami,
Talán mégis kéne harcolni!
Kiáltok: segítség!
De nem nyúlik felém segítő kéz.

Ez volt az utolsó segélykiáltás,
Nincs már több kilátás.
Süllyedek egyre mélyebbre és mélyebbre
Míg a mélypontra nem érek.

Ha majd kihűlten a padlón heverek
Karolj fel, vidd el holttestemet.
Vidd fel, kérlek, vidd fel a fénybe,
Ha már itt kellett meghalnom a sötétbe.
Ne sírj értem, ne sajnálj,
Ha igazán hiányolnál
Akkor segítettél volna,
Mikor a sötétben bolyongtam.