"Házimunka" c. írásomban említettem, hogy az ötvenes években hányféle munkában kellett résztvennem. El-elküldtek boltba kenyérért, tejért /kifutófiúi-munka, de csak azért is méltatlankodó lassúsággal ballagtam!/, fényesítenem kellett a szobákban a parkettát /padlóháztartási-munka, velem is végeztették, ahelyett, hogy a "Fényes szelek"-et terítették volna rá a fénytelen padlóra, és kész!/, olykor diót, mandulát kellett törnöm, igaz, utóbbihoz gyönyörű rézmozsár állt rendelkezésre, melyen szép dallamot lehetett kiverni, amíg be nem szólítottak a házba dallamkiverés miatt, nem éppen a vándorzászló átadására. Sok másféle munkát is említhetnék. Csak jóval később, 1989-ben jött, de számomra már hiába, az ENSZ kezdeményezére, nemzetközi szerződés a Gyermek Jogairól. Ez - úgy hallottam - tilalmazza a gyermekmunkát.
Férfiú létemre még nevelőnőnek is el kellett mennem néhány órára! Hugomat ugyanis egy délutánra rám bízták. Ezt nem úgy vettem, mint a kecske, akire rábízzák a káposztát, hanem minden savanyúkáposztánál savanyúbban.
Hugom ugyan csinos kis leányzó volt, értékét az is növelte, hogy még nem tudott beszélni. Érteni azonban már sok mindent értett, sőt, ha nem is a jelenlegihez hasonlítható piacgazdasági szinten, de azt is értette, hogy mit ne értsen meg. Szóval, mai elnevezéssel, bébiszitterkedtem. "Babysitter", nagyon szó szerint, "ülő bébi"-t jelent, de úgy is lehet érteni, hogy "bébin ülő". No én is elüldögéltem öt percig nyafogó lánytestvérem mellett /rajta ülni nem mertem/, de utána meguntam. Talán azért is untam meg, mert a lányka nagyon hangosan nyivákolt, valamint két karjának előrelendítésével makacsul mutogatta: vegyem ki a kiságyból!
Nem vettem ki, mivel tudtam a múltból, amit tudtam: ilyen kivétel nem lesz kivétel arra...! A szobát sem mertem viszont elhagyni, mert egy lánytól - bármilyen csöpp is! - sok minden kitelik.
Ha valaki csuklani kezd, rá kell ijeszteni, ilyenkor hirtelen abbamaradhat ez a kellemetlenség. A bőgés és kiságyból való kiszállni akarás azonban, legalábbis akkori kísérletem szerint, holmi egyszerű ijesztgetésre nem múlik el. Lehet, hogy az én ijesztgetési módszeremben volt a hiba?
Minek szerénykedjek? Nálam mindig kéznél, akarom mondani, fejnél van egy ötlet, amelyik, rövid időkeretben, remek. Nagyobb időkeretben viszont... node erről majd máskor! Rápillantottam az üvegszekrényre, népiesebb nevén vitrinre. "Vitrin, vitrin, mondd meg nékem: van vitriol szekrénykédben?" Ne ijedjenek meg, ez csak a mesebeli tükörről vett tréfa, a vitriol, azaz kénsav, csak bizonyos esetekben kén...
Az üvegszekrényben a szemétdombra való kispolgári világ néhány tárgya, így egy mézesmázosan illemmosolyú porcelánhölgyecske, éldegélt, osztályharc nélkül, megalkuvó békében, együtt az ötvenes évek oly derék téeszállatával, mint a népi dróttyúk. A helyes kis dróttyúk váza drótból volt, teste viszont valódi tyúktollakból. Nem volt ugyan a Matyi Bácsi által emlegetett aranytojást tojó tyúkocska, de azért, bizonyos célra, megfelelt. Kivettem e tyúkocskát és bőgőmasina-hugocskámhoz közelítettem, a szükséges politikai felvilágosítással: - CSÍP!
Lányhugocskám abbahagyta a bömbölést, sőt, elmosolyodott. Nem hitt a dróttyúk csípésében, éppen úgy, mint annyi Hungarian, aki történelme során nem hitt... no de erről is majd máskor! Az említett lányocska folytatta bőgőmajmocska-akcióját.
Nem hagyhattam szégyenben ideológiám, de még aznapi politikám sem. A dróttyúk csőrét, majd lábát, óvatosan, ruhán keresztül, belenyomtam a hugicai bőrbe. Humanizmus, pedagógia, valamint kriminalisztikai tudás egyesült ebben a műveletben: a vér nélküli szúrás kímélt, tanított! Hugocskám meglepődésében abbahagyta a nyivákolást. Még mindig nem hitte el: dróttyúk így bánhat vele, a Nép egyszerű, rafinált Leányával, Mama Kedvencével!
Nem szaporítom a szót: a Dróttyúknak meg kellett ismételnie felvilágosító munkáját. Megismételte. Egy manapság hivatalosan kevéssé méltányolt Nagy Elme mondotta: "Ismétlés a tudás anyja.". Bölcs mondás! Olykor ugyan nem csak a Tudásé, hanem... no erről is majd máskor!
Hazajöttek a szülők. Hugicám megpróbált szülői népbíróság elé vitetni, de, mivel nem tudott még beszélni, ez nem sikerült neki. Keserves nyafogások közepette mutogatott rám, vitrinre, dróttyúkra. Le kellett szállnom a szülők értelmi szintjére, elmagyaráztam:
- Nagyon megszerette azt a dróttyúkot, vele báboztam neki!
A dróttyúk később eltűnt, majd előkerült, de már csak részeiben. Szeretettel néztem földi maradványaira. Teljesítette a Kor Feladatát, tanított, - és, lám, így becsülték meg! Igaz, talán olykor egy kis kellemetlenséget is okozott, de, relatíve, jószándékból.
Tényleg! Ha most, sok év után, a Dróttyúk eljárását összehasonlítom azzal, ami végbemegy ebben a Nagyondemokrata Világban-alvilágban...