Holdsugár mely beosont
szobám rácsos ablakán,
simogatja arcomat,
mely régóta halovány.

Könnyeim sós záporán át
nézem, hogy hív a fénye.
Jaj a szívem szakad bele
bár mehetnék véle.

De kezem bilincs fogja le,
láncok vájnak húsomba.
Az élet tett foglyává,
mely velem oly goromba.

Rabság mit szánt nekem,
s béklyó alá vetett.
Ellökött tőlem már
minden, simogató kezet.

Érzem köröttem az embereknek
vérrel vegyült izzadtság szagát.
Kik velem együtt nap mint nap
vonják a súlyos rabigát.

A jövő felé már indulni kell.
De lánccsörgés jelzi léptem.
Az ég sötét posztót szőtt,
mellyel takarja gyenge fényem.

Reményem, mint kristály váza,
mely magasból kőre esett.
Ezer szilánkra hullva,
ejtett szívemen sebet.


Könnyek nélkül némán zokogok.
Síratom a múltam, s jelenem.
Ostorcsapást érzek hátamon,
ha szabadságom keresem.

Most arcomra mosolyt festek,
s kacagok harsányan utoljára.
Míg lelkemben a zord ifjúság
sírva, haláltáncát járja.