A kezemben egy elsárgult régi napilap. Ovatosan kell lapoznom, nehogy elszakadjon. A nagynénim féltve őrzi, mert ebben az újságban a hosszú listán a legkisebb fívérének neve is szerepel. Nénikém az én kérésemre könnyes szemmel, mély sóhajtás után mesélt Kálmán nagybátyámról, akit csak egy gyerekkori fényképéről ismertem.
Kálmánka legkisebb gyerek volt a családban, gyengébb volt fizikailag és szelemileg is az idősebb testvéreinél. De nagyon jólelkű, segítőkész fiúgyerek volt. A testvérek kényeztették, mindenhová magukkal vitték. Nem kis erőfeszítéssel Kálmanka elvégezte a 8. osztályt, és mivel édesanyjuk lebetegedett, a fiú otthon maradt. A házimunkát magára vállalta, ápolta a beteg édesanyját. Szomorú volt a család számára az 1956. év! Szeptemberben eltemették anyjukat. Kálmán akkor 24 éves volt. Kiszemelt egy kedves lányt, akivel az utóbbi időben szívesen diskurálgatott, akinek elmondhatta bánatát. A lány eladó volt egy közeli csemegeboltban.
Zűrös napok voltak akkoriban. "Az emeleti ablakból - mesélte nénikém - figyeltük az utcai eseményeket. Az emberek ritkán merészkedtek ki az utcára estefelé. Azon a szőrnyű napon is kinéztem . Fúrcsa csattogó, dübörgő hangokat hallottam. Két ember átszaladt az utca másik oldalára, azután még egy ember,széles léptekkel, csokor virággal sietett utánuk. Uramisten! Ez Kálmánka volt! Szívembe nyíllalt. Mintha éreztem volna, hogy a kisöcsém utolsó percét éli meg. Ez a perc azóta számtalanszor lepergett képzeletemben. Ha most becsukom szemeim, látom, hogy Kálmánka az utcasarokhoz ér, de mielőtt befordult volna, hirtelen a csokrot melléhez szorítja, és így a csokrot átölelve öszeesik, és többé meg sem mozdul..."
A randevú! Az ... elmaradt.