Hol ilyen kegyetlen a világ,
Ott nem nőhet gyönyörű virág.
Amerre utamon magányosan járok,
Egy szebb, és jobb világot várok.

Most is könny mossa szememet,
Félve mondom ki rongyos nevemet
Mert kínoz a szomorúság, bánat
Átéltem azt ami legjobban fájhat.

Elvesztettem azt kit igazán szerettem,
Kivel mindig olyan jókat nevettem.
Elvette az élet, nem hagy feledni,
Sosem fogok többet őszintén nevetni.

Szeretni valakit ritkán szabad,
Mert utánna fájó s égő seb marad.
Mely hevesen lüktet és éget,
S csak ezt hallod: Szeretlek téged!

Mit egy angyal súg fülembe minden éjszaka,
Csendesen süvít, mint a suttogó szél szava.
De reggel jön az ébredés, és vége:
S ismét elém kerül arca gyönyörű képe.

De a kép már fakó, sárgult, szakadt,
Így hát csak emléke az mi nekem maradt.
S jön a kérdés mely sosem kerül el:
"Kedvesem miért hagytál oly hírtelen el?".

De ez a mondat fájó múltad része,
Ne gondolkozz rajta mert már vége.
Mégis egy emlék mely mindig visszahúz,
S a szíved az melyet darabokra zúz.

Nincs nap hogy ne gondolnék rád,
Szám érted remeg monoton imát.
A felhők fölé felmegyek érted,
S örökké szeretlek ahogyan kérted!

Köszönöm neked lilu a szép sorokat,
Mely talán egy időre picit megnyugtat.
Igazad van lehet, hiszem, s remélem,
Csak olykor az életet nem értem.

Igérem neked úgy, mint őrnek a fogoly,
Arcomon egyszer ragyogni fog a mosoly.
Cserébe tőled csak annyit kérek,
Írj egy verset olykor ha félek.