Hetvenes évek eleje.A városközpontban emeletes épületeket bontottak. Robbantások, poros levegő, piszok... Annak ellenére, hogy az autóbuszom csak órák múlva indult a falunk írányába, a városközpontból, a poros levegőtől a buszállomásra menekültem. Találtam ott egy üres padot, úgy gondoltam, eltöltöm a várakozási időt olvasással. Bosszankodtam, mert csak azért maradtam le a déli buszról, mert szóltak a továbbképzésen, hogy be kell mennem a Művelődésügyi osztályra felvenni 17 forintot és aláírni. 17 forint miatt! Otthon pedig várt a sok munka és a három kisgyerek. Kissé megnyugtattam magam és hozzáfogtam egy regény olvasásához. Izgalmas jelenetnél tartottam.
Kis idő múlva távolba pillantottam és a tekintetem találkozott egy feltünően magas, jólöltözött férfi tekintetével. A férfi közeledett felém. Engedélyt kért, hogy leülhessen. Nem volt kifogásom. A fiatalember barátságosnak tünt, és nagyon jóképű volt. Feltett pár kérdést az utazással kapcsolatban. Én röviden válaszoltam. A társalgás helyett inkább olvasáshoz volt kedvem. A férfi magáról kezdett mesélni, és lassacskán mintha közelebb került volna hozzám.
És hirtelen az események felgyorsultak. Villámgyorsan zajlott le minden, ami ezután bekövetkezett. Talán azzal kezdődött, hogy valamiféle indulat volt bennem, hatására egy gyors mozdulattal levertem a szemüvegemet, utánakaptam, közben a táskám is felborult, a tartalma szerteszét szóródott. A férfi sietett segíteni, de valahogy rajtam keresztül hajolt, éreztem, hogy a keze a derekamon volt, gyorsan csúsztatta lejjebb és lejjebb. Bennem minden felforrt, felugrottam és...egy óriási pofont lekevertem a fickónak. Az nem tehetett mást, minthogy sokszoros "bocsánat" ismétlés közepette sietett távozni. Ha visszagondolok erre az esetre, úgy rémlik, mintha később pár fiatalember vette volna körül az általam megpofozott embert. Én még sokáig teli voltam indulatokkal, az idegszálaimnak időre volt szükségük ahhoz, hogy én teljes mértékben lecsillapodjak.
Végre elérkezett az autóbuszom indulási ideje. Felszállás előtt egy kedves fiatal hölgy szólított meg. Egy szál rózsát és egy levelet nyújtott át nekem: "Tanárnő, tessék majd elolvasni a levelet". Honnan ismert a hölgy? Máig sem derült ki, az sem, hogy ő kicsoda.
A buszban elolvastam a levelet. "Köszönöm, hogy alaposan megpofozta a férjemet, aki eldicsekedett a haverjainak, hogy 10 perc alatt képes meghódítani egy ismeretlen hölgyet..." Én pedig nem adtam neki 10 percet sem? Szegény! Így pórul járni!
Eleinte bántott a lelkiismeret. Sajnáltam, hogy egy embernek fájdalmat okoztam. Most már tudom, hogy nem lellett volna sajnálnom.
A felesége levelét nemrég találtam meg a regényben, amelyikbe a buszállomáson nem sikerült akkor elmélyednem.