Remények sokasága után egyedül állok,
Az élettől egy hideg, éles tört várok,
Ha ezt nem kapom meg most tőled,
Akkor most miért állok előtted?

Azért hogy gőgösen nevethess rajtam?
Lásd sírástól reszkető könnyes ajkam?
Halld bús dobbanását fáradt szívemnek?
Vessek véget magam szánalmas életemnek?

Nem és nem teszem meg akárhogy is fáj,
Nem vagyok szárnyát vesztett, ázott madár,
Csak egy boldogtalan, magányos ember,
Ki az életben már hinni többet nem mer.

Miért nem hiszek már többé benned kérded?
Hogy mi lett belőlem most jól nézd meg!
Egy elhervadt, haldokló virág,
Kiért senki sem suttog vezeklő imát.

Hiába van megannyi boldog pillanat,
Ha a rossz is vele örökké ittmarad.
Mardossa a lelked akkor is a bánat,
Az élet így veled hogy bánhat?

A válasz erre sajnos: könnyen
Ez van megírva a nagy "könyvben".
Melyen nem fognak az idő véres karmai,
Csak egyre sárgábbak lesznek lapjai.

Csendesen élem tovább egyedül életem,
Egyszer úgyis elér keserű végzetem.
Tudom hogy van megannyi hibám,
De kérlek hallgasd meg imám:

Bánat engedd el reszkető kezem,
Boldogság nyisd fel könnyes szemem,
Taníts meg félelmek nélkül szeretni,
S minden rosszat gyorsan feledni,
Taníts meg felemelt fejjel járni,
Minden helyzetből csak a jót várni.
Csak ennyit kérek tőled, semmi mást,
Egy tündérmesébe illő örök varázst,
Mely ha megvalósul boldog leszek,
Ha pedig nem, örökre elveszek.